Szeretek a Béke parkban sétálni, hatalmas, tágas, nincsen tumultus, és kedvemre ölelgethetem kedvenc fáimat. Beszélgetni is szoktam velük. Nem túl gyakran találkozunk, mert távol esik az otthonomtól, így hát, mondanom sem kell, mondanivalónk is van egymásnak bőven.
Ugyanis, ez a park már kívül esik a városon. Az utolsó házsoroktól egy kis patak választja el. A patak felett fából ácsolt kis hidacskák, egészen mesebelivé teszik ezt a környéket. A park másik oldalán áthatolhatatlan dzsumbuj van. Hogy mi van mögötte, érdektelen számomra, ugyanis arra van több hipermarket lerakata.
Egyik oldalát már végigjártam, most visszafelé tartok a dzsumbuj mellet, amikor arra leszek figyelmes, hogy egy helyütt le van taposva a fű, mintha út vezetne valahová… Jobban szemügyre veszem a dolgot, s látom ám, hogy ott, hová az út vezet, ritkásabb a bokorrengeteg, sőt, amikor már ott vagyok, azt is látom, csak félre kell hajlítani egy ágat és máris kinyílik a világ. Kívül vagyok.
Ott találom magam a semmi közepén, a határban. Ám amikor jobban körülnézek, hirtelen felsikoltok. Ott arrább egy lucernás, és hozzá kis gyepes út vezet… és mintha… sőt, egészen biztosan, ott áll a sarkán egy szilvafa.
Lerúgom lábamról a szandált, és mezítláb futok a gyepes úton a lucernásig. Még a lucernásba is belegázolok, nem tudok betelni vele, majd mintha hallanám édesapám intő szavát: „ha letaposod, aztán nem tudom lekaszálni, meg el is törhet a szára, inkább másutt szaladgálj”. Ettől aztán nagyon elszégyellem magam: bocsáss meg Apa, ismételgetem magamban. Majd újra az úton állok, szemeim végigpásztázzák a lucernást, gyönyörködök benne… Majd lehunyom a szemem, még hallom apa intelmeit, távolból anya énekét… Érzem, hogy csak én hallom, nem merem kinyitni a szemem, mert hallani akarom, magammal vinni, őrizni a pillanatot, ami zárt pilláim mögül is szépséges, nyugalmas, békés, így viszem magammal, s nem eresztem, hogy mindig velem legyen, s nyugtassa a lelkem…
Aztán a szilvafához rohanok. Kicsit csalódottnak érzem magam, mert a szilvafa ágai nincsenek simára koptatva, és a sűrű ágak a törzsből szinte egyenesen törtek felfelé, még csak fel sem lehet kapaszkodni rá. A gyümölcse után nyúlok. A zamata ismerős, ugyanolyan illatos, mint amilyen a miénk volt. Ma már nincs is ilyen szilva. Ökölnyi szilvát árulnak a piacon, ami csak a szemnek lehet tetszetős, de íze az nincs. Ez apró, magvaváló, abból a régi fajtából, amit itt felejtettek a múltból, ez ugyanolyan zamatos, mint a gyerekkori szilva. Az ízek, zamatok vissza visznek a múltba, s egyszer csak azt veszem észre, hogy egy halványkék mezei katáng mosolyog rám. Boldogan szedem csokorba a mező virágait. Már a lucerna is virágzik. Megint csak eszembe jut édesapám intő szava: „Nem szabad bevárni, hogy kivirágozzék, akkor már nem olyan ízletes a széna az állatoknak”. Miért nem kaszálták le ezt a lucernát időben, hiszen már javában virágzik?
Kérdezem, szinte fennhangon, de aztán abból is szedek a csokromhoz, hiszen gyönyörű virága van, lila, gömb alakú, és milyen jól mutat a csokromban.
Alig tudok megválni ettől a helytől. A nagy, mezei virágcsokrot a karomra fektetem, ígéretet teszek, hogy máskor is eljövök, s elindulok, megkeresem a rejtett kiskaput, amin ide átjöttem, mint Alice Csodaországba. Gyalog indulok haza, előttem legalább öt kilométer, de nem rettenek meg tőle, fel vagyok töltődve a mező illatával, a múlt emlékeivel, bájaival, varázserejével.
A csokrom hamar kókadozni kezd, még csak félúton vagyok, amikor teljesen elalél a karomban. A járókelők furán néznek rám, biztosan azt hiszik rólam bolond vagyok, de azt sem bánom, én tudom, hogy nem, és azt is tudom, hogyan fogom életre kelteni a csokromat.
Hazaérve, a kádba fektetem a virágot. A lábamon égnek a karcolások, szúrások, horzsolások nyomai. Érdekes, eddig észre sem vettem, pedig néhol még a vér is kiserkent, de most nem számít. Előbb a csokornak adok kissé meleg vizes zuhanyt, aztán lassan-lassan hűtöm a vizet, végül már egészen hideg vizes zuhanyt kap. Akkor vázába teszem az életre kelt csokrot, csak azután állok magam is a zuhany alá.
A mezei csokor egy egész héten át volt ékessége a lakásnak.
16 hozzászólás
Drága Ida!
Gyönyörű! Lám, maradtak még csodák, melyek visszavisznek! Úgy tudtad leírni, hogy oda vágyódtam, veled szaladtam, veled szedtem a csokrot. Ha egyszer ott leszek, ugye, elviszel erre a helyre?
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
El bizony! Együtt megyünk! Annyira örültem, amikor rátaláltam… hihetetlenül örültem… 🙂
Annak is, hogy te is velem örültél. Köszönöm, köszönöm!
Ölellek!
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm neked, hogy múltbéli emlékeiddel megajándékoztad a jelent.
🙂
Szeretettel: szabolcs
Én viszont neked köszönöm, kedves Szabolcs, hogy örültél neki.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szépen írtad meg ezt az alkotást! Olyan, mintha nem is valóság lenne, hanem álom…
Jó is találni egy olyan helyet, ami a szép gyermekkorunkra emlékeztet.
A hervadt virágok felélesztése egyrészt nagyon tanulságos, /köszönet érte/ másrészt szép párhuzam.
Ahogy a gyerekkori emlékek is elsüllyednek a hosszú úton, úgy hervad el a virág is, és ahogyan feléleszted a virágokat a "langyos esővel", úgy éleszti fel emlékeidet egy ismerős táj látványa, illata, íze. Elbűvölő párhuzam.
Judit
Kedves Judit!
Valóság volt, nem álom. Akkor tudjuk értékelni leginkább az ilyen ajándékot, amikor nem is számítunk rá, csak hirtelen az ölünkbe pottyan.Mindig örülök, ha olvasod az írásaim, mert Te mindig belelátsz olyant is, amit magam észre sem veszek. Ezúttal a párhuzam, ami nekem szinte ösztönből jött, nem is figyeltem fel rá. Köszönöm, hogy szóltál, és örülök, hogy még hasznosítani is tudsz belőle egyet-mást.
Ida
Kedves Ida!
Engem is elbűvöltél szinte varázslatosnak tűnő írásoddal. Nagyon jól esett olvasni ezen a borongós, esős őszi napon, szinte sikerült jókedvre derülnöm, érezni a sétát…:)
Köszönöm, hogy leírtad a kókadt virágok újraélesztését, én erről még sosem hallottam. Igaz, az a mondás, az ember holtáig tanul. Kívánom, hogy sokszor vissza tudjál térni erre a helyre, elmenekülni a négy fal bezártságából.:)
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Köszönöm szépen azt a "varázslatost". Már néhányszor visszatértem azóta, és tényleg a varázslat erejével hat. 🙂
A virágcsokor is nagy meglepetés volt. Ugyanis a mezei virágok legfeljebb két napig tartanak ki vázában, legfeljebb… az újjáélesztett csokor viszont, egy egész héten át üde volt és illatos. El sem hittem volna, ha nem látom… 🙂
Köszönöm, hogy itt jártál és jókedvre derültél.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida !
Elbűvölő az a szeretet és szelídség ahogy édesapád intelmeit feleleveníted. A tisztelet ami még megvolt abban a korban. A szülők tudásának az elismerése, ugyanakkor ott volt benned is a szabadság utáni vágy, hogy ennek ellenére a saját utadat járod, még akkor is ha horzsolások, karcolások nyomait viseled a lábadon. A mi még a legszebb az egészben , hogy egy csokor mezei virágért. mély érzelemmel ápolod, éleszted a munkád gyümölcsét.
Szeretettel gratulálok, teljesen elmélyültem írásodban, Zsófi
Kedves Zsófi!
Hálás köszönetem a szép szavakért, azért, hogy jöttél, olvastál és írtál nekem.
Ritka vendég vagy errefelé. Örültem neked.
Üdvözöllek szeretettel!
Ida
Köszönöm Kedves Ida. Mostanában egy kicsit elaprózom magam, azért, ha tehetem itt vagyok.Szeretettel, Zsófi
Köszönöm szépen, Zsófi.
Szeretettel
Ida
Drága Ida !
Még ritkán látogatom az oldalt, de hozzád benézek 🙂
Nem is bántam meg most sem.
Édesapám emléke mélyen bennem él, ahogy jó tanácsai, intelmei is.
Remek ez a munkád, örömmel olvastam.
Szeretettel: Zsu
Drága Zsu!
Örülök, hogy jöttél és még csak meg sem bántad. 🙂 Én is nagyon megörültem neked, hogy újra itt vagy közöttünk. Köszönöm, hogy jöttél. Gyere máskor is, ha tudsz, mindig örömmel fogadlak,
Ölellek szeretettel!
Ida
Szia!
Örülök, hogy Veled sétálhattam! A régi emlékek felidéződnek bennünk, oly jó visszarepülni időnként a múltba, majd újra élni a jó emlékeket!
üdv hundido
Szia hundido!
Köszönöm szépen, hogy velem tartottál ezen a kellemes sétán.
Szeretettel
Ida