A tavaly augusztusi ovi szünet alatt is együtt mulattunk a három és öt éves unokákkal.
Az egyik barátnőm tanácsára voltunk a Tarzan parkban a lányokkal, a kicsi Panni délutáni alvása miatt csak 3 órát. Nem tudtuk bejárni az egészet, mert ragyogó jó idő volt, és a placcs plaz-on leragadtunk. Nagyon élvezték a lányok, főleg Luca, de Panni is jól elvolt, szerette, mindent ügyesen kipróbált.
Pannika a Picurvárat lakta még be, Lucácska a Felhővárakat. A Pattanj dombot mind a ketten imádták. A Pattanj domb egy alulról állandó levegőfújást kapó gumidomb. Ott akár páros, akár egy lábbal is ugrálhatnak a gyerekek. Istenien érezték magukat. Alig lehetett hazavonszolni őket. A 13 játékszigetből csak 4-et teszteltünk, a többire már nem jutott idő és energia, de idén nyáron visszatérünk majd.
Az Állatkertben is voltunk. Szerencsére voltak szurikáták /Panni kedvencei/, mert azért mentünk főleg, de ha már ott voltunk megnéztük az állatkert felét /annyi elég is volt nekik belőle/, a többi időt a "Hol nem volt" parkban töltöttük.
Ez a kis vidámpark maradványa, állatokkal, és játszóházzal kibővítve. Ott van a műemlék körhinta, meg két másik szabadtéri körhinta – kis gyerekeknek – és a kis óriáskerék a régi kis vidámparkból, állatsimogató, pár kisebb állat /nyúl, malacok, lovak, birkák, tehenek/ egy traktor, amire fel lehet ülni. Van még játszóház is, amibe nem mentünk be, mert már így is kimaradt a délutáni alvás a lányoknak. Este meg is volt a jutalmunk érte, mert bűn rosszak voltak, szétszedték az idegeinket, amire ágyba kerültek.
Lucácska szeretett volna libegőzni, így egyik nap ott voltunk.
A Jánoshegyi végállomásnál van egy jó játszótér, ott játszottunk, piknikeztünk, fagyiztunk, aztán visszamentünk Libegővel Zugligetbe. Kicsi Panni az ölembe ült, és nagyon élvezte, hogy magasan repülünk, mint a madarak, Luca meg a férjemmel már ügyesen, egyedül.
Amikor jöttünk hazafelé a libegőtől, Panni végig azt üvöltötte az autóban, hogy "Csend legyen!" – és minden üvöltés után nagyokat nevetett. Kértük sokszor, hogy hagyja abba, de csak újabb „Csend legyen!” – felkiáltás és nagy nevetés volt rá a válasz.
Másnap reggel kérdezte, hogy ma hová megyünk? Mondtam, hogy sehová, mert a papi nem tudja biztonságosan vezetni az autót, ha egész úton végig üvölt, és nem akarjuk, hogy bajuk essen.
Panni erre elkezdett sírni, mert a „Hol nem volt” parkba szeretett volna újra elmenni. Fogadkozott, hogy többé nem üvölt az autóban, még azt sem, hogy csend legyen!
Aznap tényleg nem vittük őket sehová, de másnap azért igen. Panni állta a szavát, azóta tényleg nem volt semmi probléma autózás alatt.
Ha az autóban kezdik a rendetlenkedést, elég csak annyit mondani, hogy visszafordulunk, ha így viselkednek, és máris nyugi van.
Ha hazafelé megyünk, akkor meg azt mondom, hogy úgy látszik, többé nem akarnak menni játszóházba, vagy éppen ahol voltunk. Ez szokott hatni. "De menjünk Murmi! Kéérlek Papi, jók vagyunk." Leginkább csendjátékot játszanak, vagyis aki először megszólal, az veszít, és aki végig csendben marad, az nyer. Ez is néha nagyon idegesítő, mert nem válaszolnak arra sem, amit kérdezek tőlük /Melegük van? Szomjasak? Mi esett le? Ki kell fújni az orrukat? stb./, de azért ez mesze van az egymás piszkálásától, és az üvöltözéstől.
Ha nem fáradtak nagyon, akkor énekelni is szoktunk útközben.
Egyszer még visszamentünk a Városligetbe a „Hol nem volt” parkba. Akkor volt idő felülni a régi műemlék körhintára is. Luca egy rugós lovon ült, a nagyapja végig ott állt mellette, és segítette neki hajtani, mi Pannival a billegős csónakban ültünk. Aztán a gyerekkörhintán kinn, Panni is felült egy hasonló lovacskára. Persze a többi játékot is végig próbálták újra, a legnagyobb sikere a kis óriáskeréknek volt, mert ilyenen még nem ültek.
Van az autóban egy halom Club Smart ajándék katalógus, amiket a benzinkútnál kapott a férjem tankoláskor. A lányok szeretik nézegetni őket, főleg a játékok képei érdeklik őket bennük.
Luca egyszer csak kérte, hogy meséljem el a mesét, ami ennek a játéknak a képhez tartozik. Mondtam neki, hogy ezek nem mesés könyvek, nincsen bennük mese, csak a benzinkútnál megvásárolható játékok fényképei ezek. „Jó, jó, ha nincs mese hozzájuk, akkor erről a képről találj ki egy mesét Murmi!” – mondta határozottan Lucácska, és megkezdődött a fejből mesélés korszaka. Ott, azonnal rögtönöznöm kellett egy mesét a kiválasztott képről.
Az első mesével annyira elégedettek voltak, hogy sorban mutatták a képeket, amikről meséket kellett rögtönöznöm. Akkor vagyok bajban, ha a meséket pár hét múlva – amikor újra autózunk – megint el kell mesélnem, mert már nem emlékszem a kitalált nevekre, és néha már a történetből is ki- kimarad valami… Lucát kell megkérnem, hogy segítsen abban: hogy is hívták a fejből mondott mesében a gyerekeket, vagy mi hogyan történt. Ő aztán tű pontosan, szóról szóra emlékszik minden instant történetre, és mindjárt kijavít, ha valamit másképpen mondok. Ragaszkodik az eredeti változathoz.
Szeptemberben egy hétvégén Lucácska egyedül volt nálunk, akkor elmentünk fogaskerekűzni, meg gyermek vasutazni. Neki már nem annyira fontos a délutáni alvás. Reggel mentünk, és már sötétedett mire hazaértünk.
Tőlünk minden jó dolog nagyon messze van. Az autót ott hagytuk az Árkád parkolójában, és metróval mentünk a Széll Kálmán térig /a városban akkor nem lehetett közlekedni a nemzeti vágta miatt/.
Aztán felmentünk a Széchenyi-hegyre a fogassal, majd a gyerekvasúttal – éppen egy apró nosztalgia kocsi jött – lementünk Hűvösvölgybe, elmentünk a Nagyrétre, kicsit szaladgáltunk, meg volt ott egy parányi kis kopott vurstli, Luca felült a körhintára, meg horgászott egy macis kulcstartót, aztán visszamentünk a gyermekvasúttal a Széchenyi hegyre, majd lefogaskerekűztünk a Városmajorba. Lucának nagyon tetszett, élvezte. Másnap folyton a tetőtérbe vezető lépcsőn ültünk, mert az volt a gyermekvasút, ő meg tisztelgett, mint a vasutas gyerekek, meg vezette a vonatot. Kijelentette, hogy majd ő is lesz gyerekvasutas.
Októberben új játszóházat fedeztek fel, az Árkád játszóházat /eddig a Sugárban voltunk mindig/, mert Luca egyik ovis társa ott tartotta a szülinapját. Eddig nem lehetett rábeszélni őket, hogy azt is próbáljuk ki, mindig a Sugárba akartak menni, de most, hogy Luca járt már ott, az volt a kívánság, hogy oda menjünk.
Voltak aggályaim, mert a honlapjuk szerint inkább 4-től 10 éveseket várnak. Hát bizony a 3,5 éves Pannit még úgy ráncigálta fel a kezénél fogva Luca pár helyre, de /talán éppen ezért/ nagyon tetszett nekik. Egy órát akartunk maradni, de másfél lett belőle, mert nem voltak hajlandóak kijönni az emeletes labirintusból, ahová egy felnőtt be se fér, nem tud utánuk menni. Nagy volt köztük az egyetértés, hogy elbújjanak előlünk.
Végül azzal csalogattam ki őket, hogy van a büfében Dörmi szelet, jöjjenek választani milyet kérnek… Nem szoktunk ilyesmit adni nekik, de most csak így tudtam előcsalogatni őket.
Aranyos korban vannak a lányok, elevenek, vidámak, játékosak, nem nyomja még őket az iskola súlya, és egyre jobban összecsiszolódnak, ahogy Pannika nődögél.
6 hozzászólás
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy ismét írtál az unokáidról. Elvezet vetük az élet ebben a korban a legbájosabbak, okosak, nem lehet megtéveszteni őket, mindent megjegyeznek!
Sajnos nem minden gyermeknek van ilyen boldog gyermekkora…
Legyen minél több és szép élmény velük…és írd meg (ők nem felejtik ei ezeket az élményeket.
Szeretettel
Ica
Kedves Ica!
Aranyos vagy, hogy érdekelnek a kis unokáimról írt beszámolóim. 🙂
Igen, jól látod, azért írok róluk, hogy ne menjen feledésbe, hogy milyenek voltak kicsi korukban.
Ők nem fognak emlékezni ezekre a dolgokra, mire felnőnek. Hat-hét éves korban a biológia "megnyom egy reset gombot" a gyerekek agyában, és eltűnnek a gyerekkori emlékek, legalábbis a nagyobbik részük. Csak azok maradnak meg általában, amikhez valamilyen pozitív, vagy negatív trauma kapcsolódik.
Ezekkel a beszámolókkal nyakon csípem az eltűnő emlékeket. 😉
Judit
Kedves Judit!
Csípd is őket nyakon, ha felnőnek a lányok, bizonyára szívesen olvasnak majd gyerekkori élményeikről, s emlékeznek… Soraidból kiviláglik, hogy Te magad is mennyire élvezed a velük való játékot. Kicsit vissza visz a gyerekkorba, végül is, nagyszülőnek lenni egy újabb gyerekkor, legalább is másoktól azt hallom, hogy nagyobb élmény nagyszülőként játszani az unokákkal, mint szülőként a gyerekeinkkel. Talán, mert nincs akkora nyomás rajtuk. 🙂 De ezt Te bizonyára jobban tudod. 🙂 Én magam is nagyon élveztem beszámolódat.
Ida
Kedves Ida!
Én a gyerekeimmel is nagyon szerettem játszani. Ha róluk volt szó – nem ismertem lehetetlent. Nem vagyok egy varró bajnok, de – magam is elámulok – milyen jelmezeket készítettem annak idején nekik… 🙂 Most a kis unokám viseli az oviban őket a jelmezbálban. Kicsit ugyan már retrók ezek a jelmezek, de úgyis divat lett a retró. A tavalyi kockás fülű nyuszi jelmezétől a szülők voltak elájulva, mert ez az ő gyerekkoruk népszerű meséje volt. Az idén fagyi volt, még az anyukájának csináltam ovis korában, és megőriztem, sajnáltam kidobni. Sok átvirrasztott éjszakát őriznek ezek a jelmezek.
Még szerencsére a második gyerekkortól messze vagyok, mert abban igazad van, hogy más a gyerekkel és más az unokával a foglalkozás. Az unokájára még ezerszer jobban vigyáz az ember, mint a saját gyerekére, mert csak "megőrzésre" van nála, "hibátlanul kell visszaadni". 😀
Judit
Kedves Judit!
Jó, hogy visszajöttem ide, mivel valamelyik este már én ezt elolvastam,
sőt, írtam is hozzája, és lám, nincs itt. Nagyon érdekesek a gyerekek, és
az nagyon jó, hogy van aki annyit foglalkozzon, mivel annak nemsokára
hasznát veszik, amikor majd előbb a óvodába, majd az iskolába mennek.
Aranyosak, én is tudom, mert az unokáim nagyon sokáig nálam voltak,
mivel a szülők építkeztek. Itt pedig egy ilyen hatvanlakásos társasházban
sok gyerek volt, így mindig akadt több hasonló korú gyerek, akikkel
játszhattak. Kertem is volt akkor, oda is szivesen jöttek nekem "segíteni".
Szeretettel olvastam ezt a részt is, nagyon kedvesek a kisunokák. Mindig
azt mondtam, hogy sokat tanulnak, mert egy kertben sok madár, bogár,
s ott a szomszédainknak kutyájuk is volt, és csirkét, kacsát is neveltek,
így az enyémek az állat-madarakat, növényeket megismerték.
A foglalkozás velük sokat jelent, később majd örülhetnek neki.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Sajnálom, hogy eltűnt az első hozzászólásod. Balra fent az oldalon van egy "időzár", ami visszafelé számol 60 perctől, és ha addig nem változik a megnyitott oldal, akkor annak letelte után kilépteti az alkotót.
60 perc ugyan soknak tűnik, de én is jártam már úgy, hogy elkezdtem írni egy hosszabb hozzászólást, közben csengett a telefonon, hosszasan beszéltem, aztán még pár dolgot meg kellett csinálnom, és mire visszatértem és befejeztem a hozzászólást, nem vettem észre, hogy közben kiléptetett az oldal, és elszállt a semmibe a hozzászólásom.
Köszönöm, hogy te még mindig figyelemmel kíséred az unokáimról írt beszámolóimat. 🙂
Judit