A zöldségesnél találkoztam vele. Kicsinyke, aszottá töpörödött néni. Apró madárszemei bocsánatkérőn remegtek: bocsánat, hogy még élek! Két szem krumplit vett, meg egy zöldpaprikát.
Munka után leugrottam megvásárolni a vacsorához valót. Siettem, még el is kell készíteni, meg a gyerekek is türelmetlenül várnak. Feszíti őket a mesélni való. Ilyenkor mindig leültem velük a szőnyegre, s ki-ki elmesélte az élményeit, vagy kudarcait. Örültem hogy a bizalmasuk lehetek, hogy beavattak a dolgaikba, persze, hogy meghallgattam őket, bármennyire is szorított a sok tenni való. Megvárt, majd éjszaka, ha már ők alszanak. Az élménybeszámoló után még kergetőztünk kicsit, játszottunk, hülyéskedtünk, közben nevettünk nagyokat. Kamasz fiamnak rendkívül jó humorérzéke van, csak úgy dőltek belőle a poénok. A nevetés, kacagás feltöltött, máris pihentebbnek éreztem magam. Azután ki-ki ment a maga dolgára. Ők leckét írni, én a vacsorát készíteni.
Megpakoltam egy nagy zacskót krumplival, most éppen a gyümölcsöket nézegetem, hogy miből is vigyek haza vacsora utánra. Ott láttam meg a nénit. Egy szőlőfürtből lecsípett egy parányit, talán ha tíz szem volt rajta. Ott, akkor zúdította rám panaszát. Azzal kezdte, hogy nagyon szereti a szőlőt, igaz, hogy drága, de talán ennyit megengedhet magának.
Mesélte, hogy itt lakik az Otthonban. Most kiszökött, hogy vásároljon, mert ma az a „rendes nő” van a konyhán, aki megfőzi neki a krumplit. Zöldpaprikával fejedelmi étel!
– Mert amúgy, szörnyű a koszt aranyoskám! Á, ehetetlen… Ide jut az ember. A nyugdíjamból csak ennyi marad nekem – kinyitotta a tenyerét, kevéske aprópénz volt benne.
Néztem a kezét. Ráncos, vézna kezek, duzzadt erekkel. Látszott rajtuk, agyondolgozott kezek.
– Nyolcvanhét vagyok már aranyoskám, dolgoztam eleget. Nem is tudom, hogy még miért élek? – Elment megméretni a szőlőt. Nem volt elég a pénze. Az eladó durcásan visszadobta a polcra.
A néni sűrűn pislogva, csalódottan, megalázottan somfordált tova. Még motyogott valamit, de nem figyeltem oda. Megmérettem egy fürt szőlőt, s utána futottam.
– Néni, ezt ott felejtette! – mondtam. Felcsillant a szeme.
– Fejedelmi ebédem lesz ma! Ugye meglátogat majd? Engem senki sem látogat… senkim sincs. – mondta szomorúan – be lehet ám jönni az Otthonba! – láttam rajta mennyire szeretné. Szakítok rá időt valahogy, hát persze. Megígértem. Néztem utána hosszan, szomorúan.
Mire észbe kaptam, hogy valójában kit is kell meglátogatnom? Hiszen a nevét sem tudom. Hogy lehetek ilyen ostoba, meg sem kérdeztem. Rohantam utána, de már nem volt sehol. Háromszor is körbefutottam minden háztömböt, elmentem egészen az Otthon kapujáig. Nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Itt kell lennie valahol. Még sokáig kutakodtam, egyszerűen érthetetlen volt számomra… Nem tűnhet el úgy valaki, mint a kámfor.
Ígéret szép szó… Betarthatatlan ígéret. Adósa maradtam. Többé nem láttam…
Míg e sorokat írom, Beethoven Emperor zongoraversenyét hallgatom.
Csakhogy jobban fájjon!
30 hozzászólás
Szia!
Vannak keserű sorsok, mikor valaki öreg korára teljesen magára marad. Bár meglátogatni nem tudod, a szőlővel kellemes perceket szeereztél a néni számára.
Szeretettel: Eszti
Szia!
Köszönöm a vigasztalást. Ez a történet olyan 10-15 évvel ezelőtt játszódott. Akkor sokáig nem tudtam beletörődni mulasztásomba, kerestem a nénit, de nem juthattam be az Otthonba.
Mára már megbékéltem vele, talán már nem is él, bizonyára megbocsátott…
Köszönöm a látogatásod.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! Én most csak technikai dolgokat említek. "…vacsorához való", "mesélni való", "tenni való" Sok három mondaton belül. Szerencsétlen megfogalmazás az, h: "feszíti őket a mesélni való" Azért nem jó, mert a megfogalmazásból nem derül ki egyértelműen, ki fog mesélni, kinek. (Persze az ember sejti, h a felnőtt mesél a gyereknek, de bonyolult a mondat.) Egyszerű dolgokat nem muszáj bonyolult módon megfogalmazni. Elég lenne annyi: izgatja őket, hogy megígértem, mesélni fogok. Szeretettel. én
Kedves Bödön!
Megszámoltam, öt mondat. Viszont így is igazad van. Nem figyeltem fel rá, fogalmazhattam volna másként, s ha észreveszem, bizonyára meg is teszem. Kösz, hogy felhívtad rá a figyelmem, majd javítom.
A továbbiakban viszont nincs igazad. Bizonyára nem olvastad figyelmesen, mert akkor feltűnt volna, hogy iskolás, sőt kamasz gyerekekről van szó. Nem mesét várnak, hanem őket feszíti a mondanivaló, mert ők mesélik el az aznapi élményeiket… Ezt teljesen félreértetted, olvasd el újra, talán mégis egyetértesz velem.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel
Ida
Igen, igazad van, bocs, bocs, bocs!!!
Nincs miért bocsánatot kérned, mindannyian hibázhatunk.
Üdv. Ida
Hogy jobban fájjon… 🙂 Megértem. Tudod, Ida, nagyon gyakori történet, amit elmeséltél. Gyakorta látni kispénzű idős embereket, akikért sajog az ember szíve, hogy nem tudja megvenni. Bizony a zöldséges sem ment volna tönkre, ha odaadja kevesebbért…
Azért sokszor előfgodul, hogy valaki megszánja őket, és áldoz annyit, hogy örömet szerezzen ezeknek az embereknek. 🙂 Tetszik a történet, s én mint anya, tudom, hogy a gyerekek mennyire türelmetlenek tudnak lenni, élménybeszámoló tekintetében is.
Örömmel olvastam írásodat, és remélem sokan megteszik, hátha útjukba akad egy idős néni, bácsi, akit ők is megsegíthetnek. 🙂
Ölellek.
pipacs 🙂
Szia Pipacs!
Igen, sajnos sokan vannak, és egyre kevesebben azok, akik segíteni tudnak. Ez a történet 10-15 évvel ezelőtti. Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, mert tudtam, hogy a néninek nagyobb szüksége lett volna valakire, mint arra a szőlőre. Kerestem az Otthonban, de sajnos, nem engedtek be, mert nem tudtam KIT akarok meglátogatni. Hülye helyzet.
Mára már persze belenyugodtam, ennyi idő után talán már nem is él, bizonyára megbocsátott… Viszont a zene kihozza belőlem az emlékeket, azért írtam a végére amit…
Magam is remélem, hogy sokan segítenek az idős embereknek, sajnos, nagyon sokan vannak, akik rászorulnak a legapróbb segítségre is. Köszönöm, hogy értőn olvastál. 🙂
Ölellek.
Ida 🙂
Szia!
Szívhez szóló, szomorú történet, amely egy fürt szőlő erejéig a jóságról, az empátiáról is szól. "Csakhogy jobban fájjon!" Ismét Beethoven?!.
Szeretettel: Zagyvapart.
Szia!
Valóban, gyakran hívom segítségül Beethoven zenéjét. Előhozza az emlékeket, megnyugtat, és van úgy is, hogy jobban fáj, olykor arra is szüksége van az embernek. Köszönöm látogatásod.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Miközben olvastam ezt a szomorú történetet, úgy éreztem magam, mintha mellettem ülnél, és úgy mesélnéd… egészen el tudtam képzelni, amint a gyerekekkel törődsz, és azt is, ami a nénivel történt. Szépen fogalmaztál… megérintette a lelkemet…
Megértem én is a szomorúságodat, de igaz, amit Eszti írt; tényleg kellemes perceket szereztél neki…
Szeretettel: barackvirág
Kedves Barackvirág!
Köszönöm, hogy megérintett ez a történet. Nehezen bocsátottam meg magamnak, mert úgy éreztem, hogy neki nagyobb szüksége volt "valakire", mint a szőlőre. Köszönöm kedves hozzászólásod.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Mindig elolvasom a kórházzal és ápolással kapcsolatos történeteket. Szomorú történet, de van benne valami szépség. Nekem tetszett.
Ági
Kedves Ágnes!
Még valamikor gyermekkoromban hallottam, azt az örök igazságot, hogy a "szegénységben van a szépség". Lehet, hogy ez igaz a szomorúságra is. Köszönöm megtisztelő véleményed.
Szeretettel
Ida
Bizonyára mindenkinek vannak be nem tartott ígéretei. Az hogy ez kinek mennyire fáj, természettől függ, de szerintem nem érdemes mélyíteni a fájdalmat, mert a végén sírva fakad az ember. Ez egy nőnél nem gond, nekem mint férfinak viszont igen, mert nem Japánban élek, ahol mindenkinek szabad a sírás, hiszen ők tudják mennyire megkönnyíti az ember lelkét, ha jól kisírja magát. Tetszett, lehet egy könnycsepp is kibuggyant valakinek,(soha el nem árulnám kinek) akinek sok be nem tartott ígérete van. Szeretettel:István
Kedves István!
Érezd magad Japánban, bár nem tudom miért gondolod, hogy a magyar férfiak nem sírnak, vagy nem sírhatnak. Miért ne tennék, ha valaki szükségét érzi, bátran tegye, legyen az nő vagy férfi. Azért annak az egy kibuggyanó könnycseppnek mégis örülök 🙂 (nem is kell elárulnod semmit), vannak másoknak is betarthatatlan ígéreteik, tehát, nem vagyok egyedül.:)
Köszönettel
Ida
Kedves Ida!
Sok idős ember problémája, hogy nem bírja már az egyedüllétet, (főleg ha rokona nincs, vagy nem tartják a kapcsolatot) társaságra vágyik. Pláne, ha egészségügyi problémái is vannak, mindenét feladja, bemegy egy otthonba a társaságért, a gondoskodásért. Az ellátás a kezdetben jónak látszik, utána meg lezüllhet (gyakori az ilyen példa).
Én azt mondom, csak otthonba ne! Ahogy látom, ott mindenki leépül, és hamar "megüresedik a helye". Sokkal jobb az otthoni ápolás. Sajnos ez is egy üzlet lett. A Te történetedből is azt szűrtem le, hogy nem is akartak segíteni abban, hogy meglátogasd a nénit, mert a leírásod alapján meg lehetett volna találni, ha nem is tudtad a nevét, ha segítőkészek lettek volna! Az otthonok üzemeltetőinek nem fáj a sok nem betartott ígéret, amit a beköltözőknek tesznek!
Judit
Kedves Judit!
Igazad lehet, a reklámokban beharangozott jólét, csak ígéret marad, abból vajmi keveset kapnak az idős emberek, sajnos, s azután már nincs visszaút, főleg ha egyedül van és mindenét odaadta, hogy bekerülhessen az otthonba. Én biztosan nem futottam össze azzal a "rendes nő"-vel, aki a néninek megfőzte a krumplit, mert egyáltalán nem voltak segítőkészek, a leírás nem hatotta meg őket, kértem, csak engedjenek be, fel fogom ismerni a nénit, persze, hogy hallani sem akartak róla. Nagyon szomorú, ha valaki végig dolgozza az életét, s azután teljesen embertelen körülmények között kénytelen élni… már ha életnek nevezhető egyáltalán…
Ida
Kedves Ida!
Igazán szép és szomorú történet, ahol a jó tündér – miközben leírja – Beethoven-t hallgat. Mit mondjak, tényleg jobban fáj.
Gratulálok az írásodhoz, nagyon emberi.
Szeretettel:
Millali
Köszönöm, kedves Millali. Látod, mit sem ér a jó tündér varázspálca nélkül. Varázspálcák márpedig nincsenek.:) Beethoven segít, amikor úgyis van minek fájnia, s mostanában nagyon van.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! Én attól félek, hogy a szőlőt mindig fájó szívvel fogod enni ezentúl. Hidd el, neki a kedvességed többet jelentett mindennél, hogy beszélgettél vele, meghallgattad. A pár szem szőlő meg elég volt neki, hiszen úgyis keveset tudnak enni. Tapasztalatból mondom, hogy nem lett volna jó ha látogatod sem neki, sem neked. Miért ne kérdezd, nekem volt hasonló esetem és nem tudnád mi a helyes és jó. Hallgasd a zenét és néha szeretettel gondolj rá, ő is ezt teszi. Üdvözlettel Éva.
Kedves Éva!
Biztosan igazad van, köszönöm a vigasztaló szavakat.
Köszönöm látogatásod. Üdvözöllek!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! Elolvastam még egyszer. Tényleg jó. Szép és szemúrú. DE: (most jön a "de"). Szigorúan a magánvéleményem, h mennél megrázóbb egy történet, annál visszafogottabban kell róla írni. Hadd beszéljenek a tények, hadd beszéljen maga a történet, a cselekmény. Ha ugyanezt, Te vagy valaki szárazon, szikáran, érzelemmentesen írja le, lehet, hogy nagyobb hatást ér el vele. A végén ez a Beethovenes csattanó nekem kifejezetten sok. Szeretettel üdvözöllek: én (JA: nincs kedved kísérletképpen megírni ugyanezt egy szikár, érzelemmentes változatban?)
Kedves Bödön!
Elmesélek egy történetet. Amikor még Újvidéken éltem az ottani rádiónál dolgoztam. Szerbről, magyarra fordítottam. A szerkesztő nő volt, (ebben az esetben), a főszerkesztő férfi. Nekem tulajdonképpen a szövegen nem volt szabad változtatnom, úgy fordítottam, ahogy le volt írva. Ám a főszerkesztő a felét áthúzgálta, a saját ízlése szerint. A szerkesztő visszajött hozzám, hogy ez nem az ő írása, túl száraz, szikár, írjam át úgy, ahogyan előzőleg, de maradjon közöttünk. Na már most, mit tehettem volna. Bevallom, azontúl a magam ízlése szerint fordítottam a szöveget, úgy a szerkesztő, mint a főszerkesztő nagy megelégedésére. Egyik sem vette észre a turpisságot, s mindketten elégedettek voltak.
Tudod ízlések és pofonok különböznek. Én az őszinteségre törekszem, valóban éppen Beethoven zongoraversenyét hallgattam, éreztem, hogy hozzáadott, talán nem is a történet tragikumához, inkább a saját lelkifurdalásomat növelte, folyt.
folyt.
s úgy gondoltam, az őszinteség kedvéért, azt is beleírom.
Nos, kizárólag a Te kedvedért, megpróbálom érzelemmentesen átírni a történetet. Mondom, megpróbálom, nem biztos, hogy sikerül… azt majd belső levelezés útján eljuttatom Neked.
Lehet, hogy nem leszek nagyon gyors, ugyanis kicsit időszűkében vagyok, de majd igyekszem.
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Előre is köszönöm, nagyon örülök neki, és kíváncsi vagyok!
Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Ida
Szomorú, de nagyon emberi ez az egész.Olyan életszerű.
Szeretettel:Ági
Köszönöm szépen, kedves Ágnes.
Régen jártál már itt, gyere gyakrabban. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Szeretettel olvastalak!
Csak bízom abban, hogy megtalálod, megtaláljuk.
Ha meg nem, akkor ennyi volt ez az egész.
szeretettel: túlparti
Köszönöm szépen, Túlparti, hogy olvastad.
Szeretettel,
Ida