Népszámlálás

Rájuk néztem. És visszaköszönt valami' ismerős érzés. Az ő kezük nem az öregségtől remeg. Csonttá aszott ujjaik közt a vágy gyűrűzik: a szeretni akarás vágya. Szemük mélyén sejtetően derengett a csalódottság. Erzsi néni merengőn, lappangó bánattal szorongatta papírjait: "Erdélyből jöttünk át '47-ben". Otthonosan berendezett 5 négyzetméterében tejjel, ásványvízzel kínált, mert ugye, ő csak azt iszik. A falon unokák,
gyermekek képei lógtak; "annyira szeretem az unokáimat", rebegte kissé elhaló hangon. Értelmesen végig mustrálta "lakását" és a lemondó, elkeseredett sóhaj törte meg gondolatait: "De, hát, ide? Nem jöhetnek". Törékeny, elesett, sovány mivoltjának dacára húszévesként kapta fel a falhoz idomuló kisasztalt, és vetette a szoba közepére: "Itt több a fény". Újra körbe nézett: "Ennyi maradt". A komód mellett szerényen meghúzódó, kis dohányzóasztal, és annak egy kicsi polca. Az asztalon dekoratív csipke, melyen, nehezékként, egy petróleumlámpa díszelgett. Az asztalocska polcán egy ládika bújt meg, mely inkább hasonlított egy szerszámos ládához… az is volt talán… kilincsek, csapok; ilyesmiket csillantott meg a reggeli napfény, mely némi meghittséggel itatta át a teret. Mindeközben a jó fül hallhatta a hölgy bánatos kérdéseit, melyet, – felpillantva – Istenhez intézett: "Miért élek még?". De, a statisztika a számokban utazik, és pont nem érdekli őt az ember.

Így van: Ők már senkinek sem számítanak. Ők a hálátlanság, önzés és érdek kiszolgáltatottjai, illetve a kapitalista morál számkivetettjei. Érted: és gondos keresgélés után a legszebb almát nyújtja oda: "fogadja el, hadd, kínáljam már meg valamivel!" Egy ember, aki "csak dolgozott és gyereket csinált" (4 gyermek édesanyja), a semmijéből még
adni akar… nekem. Nekem, aki csak rámosolygott kétszer, és besegítette a liftbe. Szorított az idő: sokan vannak. De, ez a (valahol érdek-szagú) törődésem olyan jól esett neki; eszem ágába se jutott sietni. Olyan boldogan mesélt: "Igazi kőház Budán" (és megintcsak végigmérte parányi szobáját)… én tartottam magam. Az almát elfogadtam, mert láttam, hogy önzetlenségében attól lenne (még) boldogabb, ha adhatna nekem valamit: a
legszebb almát. Akkor kezdtem belül igazán megtörni, mikor saját nyomoráról, helyzetéről, reménytelen kilátástalanságáról összegezvén a dolgot annyit mondott: "Szép életünk volt"…
Eme megható diszharmóniában simogattam meg Erzsike nénit, és köszöntem el tőle, majd loholtam a portára; ahol Sanyi bácsi cinkos felkészültséggel vette elő a névsort. Fel sem ocsúdva: sosem éreztem erősebb vágyat arra, hogy elköltsek egy szál cigarettát. Nem volt dohányom. Álmomban sem gondoltam volna, és ilyen áron nem is kellett volna, de 10 perc nikotin-éhség után Zsóka néni jelent meg a bejárati ajtóban. Zsóka néni nyugdíjas
"tanítványom" volt, számtalan alkalommal vertünk együtt szeget a koporsónkba néhány csésze finom és különleges kávé társaságában. Meglepődve, megörülve invitált újfent a hamutál fölé. Mariska néni is kint volt; tolókocsiban. Ő is nagyon szívesen kínálta szürke Bond-ját, de közösen intettük le Zsóka nénivel, hogy Neki kevés van, és különben is: beosztják neki. "Tudod, Csabikám, Józsi bácsi itt van…"; és abban a pillanatban villant
be egy sápadt, ismerősen szeplős-arcú, agg úr reményteljes tekintete a záródó liftajtó makacs takarásából: Józsi bácsi! Elszégyelltem magam: nem ismertem meg. Józsi bácsi. Akinek olyan életerős kézfogása volt, aki finom szendvicseket készített mindig nekem, ha munkából hozzájuk mentem, nem haza. Agyvérzés. Agyvérzést követő agysorvadás. "Nem nagyon ismer meg senkit…"; és, Istenem: a teraszon olyan görcsös ragaszkodással húzta
magához Zsóka nénit, és puszilgatta. És fura fintor, de annyit tud mondani beszédközpontjának sérülése okán, hogy: "jó". Kezeinek mozgatása is nagy nehézségekkel jár, de élete párját magához húzta; és puszilgatta, puszilgatta… Jó. jó. Könnybe lábadt szemeimmel inkább el is fordultam már;és kétes távolba meredve merengtem azon, nem, nem fogom bírni: 94 ember. 94 ember, akik legalább a KSH-nak jelentenek valamit… egy számot…