2. rész kezdete
Én még diák vagyok, nap, mint nap találkozok a tanárokkal és helyzetükkel. Nem minden tanár angyal, sőt vannak nehezen elviselhetők, mégis az élet kulcsa, a tudás birtokában vannak.
Bizony a szülők de büszkék, amikor a fiuk, lányuk ballag, általános, közép vagy felsőoktatási intézményből. Fényképezőgépek villognak, bizony a gyerekem ezt is megcsinálta.
Majd amikor véget ért az ünneplés, hamar elfelejtik kik is öntötték a tanagyagot a gyermek agyacskájába.
Hát igen a tanár, aki fáraszt, nevel, kiabál, buktat, feleltet, írat…
Azt a tanárokon és rokonaikon kívül senki nem gondolja, hogy ők is elfáradnak.
Adódik a kérdés, ki becsüli meg kevésbé a tanár az igazgatóhoz rohanó, csapkodó, „nem olyan a gyerekem”-ező szülők; vagy a tanárral ritkán egyetértő vagy extrém esetben tanárverő vagy köpködő nebulók?
Mit várunk gyerekeinktől, ha egyes szülők a tanárokra kezet emeléstől sem riadnak vissza, persze ezek csak ritkán, bár mégis egyre gyakrabban fordulnak elő.
Természetesen ebben az esetben is nekünk, embereknek kell szemléletünkön korrigációt végrehajtani. Engedjük, hogy a magyar oktatás Európa, sőt talán mondhatom világszínvonaláról, tanáraink leértékelésével a sereghajtók táborába kerüljön.
Szerény, de egyértelmű véleményem szerint egy ország megítélésében döntő szerepet játszik az oktatás és az egészségügy. Ha az ország nem becsüli meg szellemi értékeit, sokkal könnyebben és hosszabb távon süllyed el az értéktelenség mély árkába, mint amilyen problémát okozhatna a legtöbb politikai vagy gazdasági válság.
Remélem, hamarosan már nem leszünk Európa kiárusított szellemi, értelmiségi kincsestára, amely ma még kifogyhatatlannak tűnik, de az értékes emberek megbecsülése nélkül könnyen lezuhanhatunk oda, ahonnan már nem garantált feljövetelünk.
Rengeteg ország cserélne velünk orvosokat, tanárokat, s ha ez így folytatódik a csere akár véghez is mehet.
Én nem akarok cserélni, s ki akar, ki nem, döntse el szíve szerint.
Nem reformról és megújulásról van szó, csupán hagyományos szellemi kincseinkről, értékeinkről, amelyet becsülni, gondozni kell, kellene.
13 hozzászólás
Köszönöm Attila, hogy olvashattam a folytatást is. Sajnos ma már kevesen gondolják így, ahogy Te. Ha hazaérve az iskolából a tanáraim valamelyikére mertem volna panaszkodni, tána világ összedőlt volna. Édesanyám annyira haragra gerjedt volna. Pedig nem volt még érettségije sem, de szakmunkásbizonyítványa sem. Mégis volt benne egyfajta bölcsesség, s mindig azt mondta: "Kislányom a tanuláshoz egyfajta alázat kell, nem megalázkodás, de alázat, mer t a tudás hatalmas kincs. S aki azt közvetíti, annak el kell fogadni a szavait amelyek a tanulásra bíztatnak, mert ő már sokat tett azért, hogy azt megszerezze és átadja neked."
Sokáig nem értettem e mondatok értelmét, pedig Istenem de sokszor hallotam!
Ma már tudom, és értem is.
De látom azt is,mikor az egyetemről kikerülő fiatal tanárnő csípőnadrágjából kilóg a tetoválás a feneke és a dereka között, vagy a köldökéből a kivillan egy kis kövecske. Nem mer leülni a székre a 18-22 éves fiúk előtt, mert miniszoknyájából kilátszana valami a fehérnemű helyett.
Nos ezek a pedagógusok milyen értékeket közvetítenek? Semmit, mert hiába a tudás, ha nem tudnak rá odafigyelni.
Igen tudom ezek szélsőséges esetek, de egyre több van belőlük.
Aztán ott a másik oldal! A pályakezdő tanárok pótléka. Az idősebb kolléganő akinek már van közel 30 éves munakviszonya, csak pár ezer forinttal kap többet, de neki nem jár a nyelvpótlék,mert "csak" oroszul tud, azt meg nem használja. És a fiatal kollegina órájára nem mer bemenni rendet rakni, mert annak ne hogy sérüljenek személyiségi jogai!
Ezért van leértékelődve a pedagógus társadalom. Nem csoda ha eljutunk oda, hogy lassan pisztollyal a kezükben mennek dolgozni a tanárok. De az biztos: amig a tanár pisztolyt hord, addig a diák aknavetőt! Mert hát jogai azok vannak!
Bocsánat már megint kézmenésem volt!
örülök a cikkednek kedves Attila és várom a folytatást! Hisz ez éppoly fonto sés aktuális ahogy a másik írásod is.
Köszönöm, hogy olvashattalak!
üdv.:
hamupipő
Gratulálok a cikkhez, mert egy nagyon súlyos, létező, a tűrhetetlenség határait súroló, de agyonhallgatott problémát érint. A cikk olvasása után talán többen fognak merni beszélni az iskolákban elszabadult tanuló és szülő erőszakról. A tanítók és tanárok egyre növekedő nehézségeiről ,amelyek nem egy esetben már testi épségüket talán életüket is veszélyeztetik. Ehhez fűznék még néhány gondolatot.
Életemből 40 évet a katedrán töltöttem, oktattam, neveltem, dicsértem, bűntettem, ha kellett. Engem nem vert meg szülő, sem tanuló, de ha visszagondolok mégis világosan láttam, éreztem a tanulók fegyelmének, értékrendjének, nem kevésbé a szülők felfogásának rosszirányba való változását. Engem az első osztályban anyám még úgy adott át a tanítómnak:" tanító úr ,ha rossz, ha fegyelmetlen, ha nem tanul az iskolai évvégén csak fülével számoljon el"! Ezáltal én is megértettem, hogy az iskolában teljes mértékben a tanítom gondjaira, belátására vagyok bízva, és otthon nem kaphatok felmentést, ha megszegem az iskola törvényeit. Sajnos azóta hatalmasat változott a világ a szülők és tanulók felfogása, hogy miért az külön tanulmányt érdemelne, az biztos, hogy manapság tanítónak, tanárnak lenni nem éppen leányálom. A valamikor "szentségnek" számító katedra a idegölő, veszélyes, és a legháládatlanabb helyé változott, ahol lassan a rossz törvények, a média, a szülők egy részének köszönhetően stb. a tanító és a tanár állandóan megalázott helyzetben érezheti magát. Egy olyan fontos intézmény, mint az iskola, ami a fegyelem és a tudomány temploma kellene legyen, a tudományt átadó tanítót, tanárt a megbecsülés és alázat piedesztálja helyett példátlan módon megalázzák, a tanulók "jogainak" szent nevében. A tanítok a tanárok jogainak állandó lefaragása évről-évre mint több krimibe illő negatív problémát produkál. Az iskolát egyes tanulók és szülők "személyi jogaiknak" rosszul értelmezett tudatában terrorista szenvedélyeik kiélésének színhelyévé tették. Habár az iskolák vezetősége a valódi helyzetet állandóan kozmetikázza, hogy megmentsék a látszatot, mégis szinte nyílt titok, hogy az iskolai fegyelem évről évre romlik, a fegyelemmel arányosan a tanítók, tanárok megbecsülése végül is a tanulás színvonala.
Igaz, hogy a tanárok is emberek, néha szubjektívek, hibás módszereket használnak, vagy különböző dolgokban tévednek, mert nekem is volt olyan tanárom, aki miatt a tantárgyát meggyűlöltem és nehezemre esett megtanulni az általa leadott leckéket, de a többség nem ilyen és végül is nekik köszönhetem azt a tudást, ami képessé tett, hogy 40 évig én is taníthassak, tudást adjak át. A legnagyobb veszélyt mégis abban látom, hogy az ilyen mértéktelen, a bűnözést is magában foglaló"szabadságban",a semmit nem tisztelő, erőszakoskodó, szemtelenkedő, tanárverő diákokból milyen szülők, tanítók,tanárok válnak, vagy az így nevelkedett vezetők, hogyan fogják képviselni azokat az értékeket, amelyek nélkül egy társadalom sem működhet egészségesen.
Gratulálok a cikkhez, mert egy nagyon súlyos, létező, a tűrhetetlenség határait súroló, de agyonhallgatott problémát érint. A cikk olvasása után talán többen fognak merni beszélni az iskolákban elszabadult tanuló és szülő erőszakról. A tanítók és tanárok egyre növekedő nehézségeiről ,amelyek nem egy esetben már testi épségüket talán életüket is veszélyeztetik. Ehhez fűznék még néhány gondolatot.
Életemből 40 évet a katedrán töltöttem, oktattam, neveltem, dicsértem, bűntettem, ha kellett. Engem nem vert meg szülő, sem tanuló, de ha visszagondolok mégis világosan láttam, éreztem a tanulók fegyelmének, értékrendjének, nem kevésbé a szülők felfogásának rosszirányba való változását. Engem az első osztályban anyám még úgy adott át a tanítómnak:" tanító úr ,ha rossz, ha fegyelmetlen, ha nem tanul az iskolai évvégén csak fülével számoljon el"! Ezáltal én is megértettem, hogy az iskolában teljes mértékben a tanítom gondjaira, belátására vagyok bízva, és otthon nem kaphatok felmentést, ha megszegem az iskola törvényeit. Sajnos azóta hatalmasat változott a világ a szülők és tanulók felfogása, hogy miért az külön tanulmányt érdemelne, az biztos, hogy manapság tanítónak, tanárnak lenni nem éppen leányálom. A valamikor "szentségnek" számító katedra a idegölő, veszélyes, és a legháládatlanabb helyé változott, ahol lassan a rossz törvények, a média, a szülők egy részének köszönhetően stb. a tanító és a tanár állandóan megalázott helyzetben érezheti magát. Egy olyan fontos intézmény, mint az iskola, ami a fegyelem és a tudomány temploma kellene legyen, a tudományt átadó tanítót, tanárt a megbecsülés és alázat piedesztálja helyett példátlan módon megalázzák, a tanulók "jogainak" szent nevében. A tanítok a tanárok jogainak állandó lefaragása évről-évre mint több krimibe illő negatív problémát produkál. Az iskolát egyes tanulók és szülők "személyi jogaiknak" rosszul értelmezett tudatában terrorista szenvedélyeik kiélésének színhelyévé tették. Habár az iskolák vezetősége a valódi helyzetet állandóan kozmetikázza, hogy megmentsék a látszatot, mégis szinte nyílt titok, hogy az iskolai fegyelem évről évre romlik, a fegyelemmel arányosan a tanítók, tanárok megbecsülése végül is a tanulás színvonala.
Igaz, hogy a tanárok is emberek, néha szubjektívek, hibás módszereket használnak, vagy különböző dolgokban tévednek, mert nekem is volt olyan tanárom, aki miatt a tantárgyát meggyűlöltem és nehezemre esett megtanulni az általa leadott leckéket, de a többség nem ilyen és végül is nekik köszönhetem azt a tudást, ami képessé tett, hogy 40 évig én is taníthassak, tudást adjak át. A legnagyobb veszélyt mégis abban látom, hogy az ilyen mértéktelen, a bűnözést is magában foglaló"szabadságban",a semmit nem tisztelő, erőszakoskodó, szemtelenkedő, tanárverő diákokból milyen szülők, tanítók,tanárok válnak, vagy az így nevelkedett vezetők, hogyan fogják képviselni azokat az értékeket, amelyek nélkül egy társadalom sem működhet egészségesen.
Az a gond, hogy a jogaikkal marhajól tisztában vannak a diákok, bár a kötelességeikkel lennének ennyire!
Meg az a gond, hogy romlik a hozzáállás, hogy gyakran "aki tudja csinálja aki nem tudja tanítja" és nem a legjobbak mennek tanárnak hanem a leggyengébbek; hogy sok tanár arról panaszkodik, hogy romlik a gyerekanyag, holott a gyerek az ugyanolyan, mármint szellemi képességeiben átlagosan; hogy a tanárnak nincsen a kezében semmilyen eszköz a fegyelmezésre, hiszen legfeljebb szigorúan ráncolhatja a szemöldökét, ejnye-bejnyézhet, vagy beírhat az ellenőrzőbe…; hogy az a szülő, aki nem nevelte arra a gyerekét, hogy tisztelje az idősebbet, az okosabbat, azt nem fogja érdekelni egy hivatalos beírás vagy levél.
Most kb ennyi jut eszembe, nagyjából ezt a képet tudtam alkotni magamnak tanárgyerekként, meg jótanuló jókisgyerekként. Ez a cikk kicsit jobban felépítettnek tűnik nekem, mint az előző rész. 🙂
üdv
Zs
Nagyon bölcs gondolataid vannak, és jól látod a helyzetet, bár saját tapasztalataim alapján sokkal súlyosabb a helyzet, kicsit óvatosan és finoman fogalmaztál.
Az én Fiam 7. osztályos volt, mikor egy olyan iskolába járt, ahol a tanárok beismerték, egy válságértekezleten, hogy jó ideje, nem tudnak bemenni az órákat megtartani, és az osztályban 18 gyereknek egy félév alatt 380 db elégtelen osztályzat lett beírva.
Mikor január első tanítási napján kiirattam a Fiam,(még nem volt óra sem), a naplómásolatban január hóra 8 db elégtelen volt beírva! Kérdésemre, hogy ez hogy lehetséges, mikor még el sem kezdődött a tanítás?-azt a választ kaptam, hogy úgyis azt kapott volna a gyerek. Sajnos itt már nem a teljes joguktól megfosztott tanárok, és nem a diákok, és a szülők az okok egyértelműen, hanem kicsit mélyebben kell keresgélni, amit gondolom Te is tudsz. Ha így folytatódik ebben az országban az egészségügy, és az oktatás hanyagolása, és szándékos mélyen tartása, akkor….igen akkor nem a mi országunkat fogja gazdagítani az a sok érték, amit elpazarolunk.
Üdvi:dp.
Kedves Attila 🙂
Milyen igaz!
Hm… Megállítai ezt a folyamatot..
De hogyan! A kutatók, és a tudósok folyamatosan hagyják el az országot…
Ugyan miért is?……
Ezt a kérdést nyitva hagyom.. újabb gratuláció
Szertettel
Anikó
Kedves Attila!
Ezzel a helyzettel sajnos nem nagyon lehet mit kezdeni.
Mint diák én is nap, mint nap látom a tanárok helyzetét, és őszintén szólva sajnálom őket. Persze csak azokat,akiket lehet,jobban mondva akik megérdemlik. Mert hát sajnálatos tény, hogy némely tanár sem képviseli azokat az értékeket,amiket kellene. Általános iskola nyolcadik osztályában tanított engem egy férfi…Sosem fogom elfelejteni. Úgy kezelt minket, mint embereket,és nem úgy,mint holmi alárendelt lényeket. Mégis mindenki tisztelte és szerette.Nem féltünk tőle, sokkal inkább attól rettegtünk, hogy elveszítjük a belénk vetett bizalmát. Na lényegében neki volt egyszer felénk egy olyan mondata, hogy sosem fogja a fejünkhöz vágni, hogy neki hány diplomája van,és hogy ő tanár, hiszen emberileg attól még lehet akármilyen.Azt hiszem ez volt a végső löket,amiért az egész iskola kedvenc tanára volt. Az a gond, hogy ilyen pedagógust manapság nagyon ritkán találni.
Természetesen a diákokat sem védem. Rettenetesen elfajult a világ és ezt én magam is látom 17 évesen. Remélem ennél lentebb azért nem süllyedünk…az már katasztrofális lenne. Elsősorban viszont a szülőknek kellene megtanítani a gyerekeikkel, hogy mi az a tisztelet. Én úgy gondolom,amíg ezt nem tudjuk elérni,addig a tanárok helyzete sem lesz jobb.
Üdv:Anta
Kedves Anta!
Minden tanár ember, van ilyen is olyan is. Ahhoz, hogy megőrizzék a tekintélyüket a diákokkal szemben, valamilyen távolságot kell kialakítaniuk. Későbbiekben, ha a diákok úgy viselkednek ez a távolság, csökkenhet, bár nőhet is. Én régóta koptatom a padot, pár tucat tanár, oktató tanított. Az a baj, hogy a diákok a tanárban a tanárt, nem az embert keresik, és minden hibájukra ugranak. Én emberként próbáltam, próbálok a tanárokhoz közelíteni. Nekik is vannak hibáik, magánéletük, sorsuk, stb. A szülők valóban jobban beleszólatnának ebbe a folyamatba. Sajnos a szülők egy része, ehhez a feladathoz nem nő fel. Nem akarom leírni, hogy ennek egy etnikum megerősödése is szerintem közrejátszik. Természetesen kivételek minden irányból vannak. Szerintem, most egy rossz utat járunk.
Majd meglátjuk!
Köszönöm hozzászólásodat/értékelésedet!
Üdvözlettel Metal Koala
Kedves Attila!
Én az első részt nem olvastam, de ez is elég ahhoz, mindenkinek eszébe jusson valami, ami ide tartozik. Hogy átlagban hanyatlik mind a tanítás színvonala, mind a diákok magatartása, az tény. Nagyon sok, talán azt is le lehet írni, hogy majdnem minden a tanár felkészültségén, magatartásától függ. Az is, hogyan tanít, milyen jó átlageredményeket ér el egy-egy osztályban, mert szerintem, ez minősít minden tanárt. Ahol nagyon rossz az átlag eredmény, ott elsősorban a tanárban kell a hibát keresni.
Az, hogy ma képesek megverni, üldözni stb. a tanárt, az kritikán aluli, még akkor is, ha nem a legjobb tanár. És ezen a téren nagyon sok szülő a hibás, még ott is, ha nem ő, hanem a drága kicsi fiacskája-leánykája szemtelenkedik a tanárral! Mivel saját gyermekét ugyebár ő nevelte föl.
Folytatom.
Gyerekemmel is előfordult, hogy beírták valamiért az üzenő füzetbe. Egyetértettem vele, akár nem, de a gyerek előtt nem bíráltam a tanárát. Hanem tisztáztam személyesen a tanárral a kérdést.
Egyik hozzászóló említette az újabb divatot, hogyan jelennek meg némely ifjú tanárnők. Az bizony ne várjon nagy tiszteletet, aki úgy megy a diákjaihoz "nevelni".
Középiskolában 57-es lányosztályba jártam, ahol talán az egyik legnehezebb tantárgy, a matematika (amelynél sok helyen adódnak gondok). Nálunk olyan nőtanár oktatta, akinél az osztály átlag nagyon jó volt, mert türelemmel, magyarázatokkal megérttette az anyagát a diákokkal. Legtöbb tanártól nem mernek kérdezni a diákok, mer félnek tőle. Ő elmondta, hogy nyugodtan kérdezzenek (így, magázva!), szívesen elmagyarázom. Nálunk a humán tárgyak mellett sokféle gyakorlati tárgyakat is tanítottak, s legalább a 10 tanárból kettő volt olyan, akit nem szerettünk, s azok éppen férfiak voltak.
Nem szerettük őket, mindkettő gúnyolódott velünk, ami óriási hiba egy tanár részéről. A tantárgyukat ugyanúgy nem kedveltük.
Legtöbb tanárunkat szerettük és tiszteltük, azok megérdemelték, jól tanítottak, és megbecsülték a diákokat.
Édesapám és három fiútestvérem pedagógus pályát választott, elismert jó oktatók-nevelők voltak. Ezért a tanárok szempontjait ugyanúgy tudom értékelni és védeni, mint a diákokét.
Nagyon sok hiba van, ami viszont nem a tanulók, sem a tanárok felelősek. Ez pedig az, hogy a központi vezetés is óriási hibákat követ el, mert mindig, mindent, négyévenként változtatnak – politikai okok vezérlik őket, nem a jó előmenetel, a színvonal szempontjából mérlegelnek, s hozzák a fontos döntéseket.
A fiatalembernek, aki a cikket írta, gratulálok, hogy ezzel a fontos kérdéssel foglalkozik.
De nem folytatom.
Ez olyan téma, amiről nagyon sokat lehetne beszélni.
Üdvözlettel: Kata