Megbecsüléssel kell beszélnünk az 1956-os forradalom és szabadságharcról. Az októberi hónapban lesz ötven éve az eseményeknek. Lehetséges, hogy sokaknak már nem tudok újat mondani, de én semmilyen ismerettel nem rendelkezetem az 56-os eseményekről. Ezért fontosnak találom több forrásból feltárni az eseményeket, azok számára, akik szintén még nem mélyültek el a témában vagy nem tanultak az általános iskolai tanulmányaik során az eseményekről.
Elsőre különösen hangzik az, ha kijelentjük, hogy az események kiinduló pontját valahol az akkori Szovjetunió területén kell keresnünk. 1953. március 5-én Sztálin halála, ha nem is közvetlenül, de közvetetten bizonyosan közrejátszott az október 23.-ai eseményekben. Az akkori bonyolult szovjet hatalmi helyzetből végül Nyikita Hurcsov került ki győztesen.
1953 tavaszán a moszkvai vezetés úgy látta jónak, ha Nagy Imrét helyezi a miniszterelnöki székbe. Rákosi és Gerő 1954-től már keményen támadta az új gazdaságpolitikai programot. Végül 1955-ben a moszkvai vezetés elmarasztalta Nagy Imrét. 1955 végén Rákosi még a pártból is kizáratta. Az új miniszterelnök névlegesen Hegedűs András lett, aki végig kiszolgálta Rákosit. Később Rákosit a Rajk-ügy miatt leváltatta a szovjet vezetés. Így a párt első embere Gerő lett.
Az ellenzéki pártok híján egyre nagyobb mértékű politizálásba kezdtek az írók. Losonczy Géza szeptember elején megjelent újságcikkében nyilvánosan elmarasztalta Gerő semmitmondó politikáját. 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették Rajk Lászlót és három kivégzett társát.
Az írok már nem csak a Petőfi Körben, hanem az Irodalmi Újságban is kifejtették véleményüket. Október 16.-án szegeden megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Létrejött az első független ifjúsági szervezet.
Október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem gyűlésén a diákság 16 pontban fogalmazta meg követeléseit.
Október 23-án reggel a diákok által meghirdetett lengyelbarát rokonszenvtüntetést bejelentette a rádió, valamint a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Nép is Új, tavaszi seregszemle című vezércikkében. A pártvezetés először betiltotta, majd engedélyezte a tüntetést. Végül a tüntetők délután három óra tájban a Petőfi-szobornál csoportosultak. Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, majd egy diák felolvasta a 16 pontot. A tömeg megindult a Bajcsy-Zsilinszky úton és a Margit-hídon át a Bem tér felé. A Bem-szobornál megszületett a forradalom jelképe a lyukas zászló. Az emberek kivágták a zászlókból a szovjet mintájú címert, a tömeghez csatlakozó egyenruhás katonák pedig letépték sapkájukról a vörös csillagot. A szobor talapzatára álló Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, amely többek között a következő követeléseket tartalmazta: Nagy Imre legyen ismét a miniszterelnök, a Szovjetuniótól független nemzeti politika, nagyobb demokrácia a közéletben, az erőszakos mezőgazdasági kollektivizáció leállítása, szabad parlamenti választások, a gyárak munkástanácsok általi irányítása. Ezután Bessenyei Ferenc elszavalta a szózatot. A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet elindult a Parlament felé meghallgatni Nagy Imrét. Egy csoport a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz vonult. Fiatal munkások megkezdték a szobor ledöntését. Érdemes megemlíteni Nóvé Béla: Kortárs Krónika című könyvét:
A forradalom humorából:
– Ki várta idén legjobban a Mikulást?
– Sztálin, mert ő már október 23-án kitette a csizmáját.
Farkas Mihály a pokolra jut, ahol arra ítélik, hogy az idők végezetéig, nyakig sz…ban álljon!
Fintorog, forgatja a fejét, egyszer csak látja, hogy Gerő is ott van- igaz, neki csak bokáig ér a büntetés…
– Hé, Ernő! Hát te hogy úsztad meg ennyivel, mikor odalenn éppúgy benne voltál mindenben, mint én?
– Csak úgy- mondja kajánul Gerő -, hogy én a Rákosi fején állok!
Kovács három nap után feljön a pincéből, körülnéz a rommá lőtt Üllői úton, és felsóhajt:
– Még szerencse, hogy a milyeink jártak itt. Rossz rágondolni is mi lett volna, ha az ellenségeink!
Egy másik csoport a Rádió épületéhez vonult. Itt könnygázgránátokkal és géppisztolyokkal felfegyverzett ÁVH-s egységek fogadták őket. A Rádiónál lövöldözés kezdődött: az ÁVH a tömegbe lövetett, ahonnan viszonozták a tüzet. A hajnalig tartó küzdelemben a Rádió épülete a felkelők kezére került. Az éjszaka folyamán szovjet páncélosok érkeztek Budapestre és felvették a harcot a felkelőkkel. Nagy Imre aláírásával kihirdették a statáriumot, ezt a rádióban be is olvasták. A tüntetők elfoglalták az Athenaeum Nyomdát, és megkezdődött a röpcédulák gyártása. A felkelők nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak a Bem laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból. A rádióban sorra hangoztak el a harc beszüntetésére szóló felhívások, de eredménytelenül. Sőt, a forradalom kiterjedt az egész ország területére. Október 25-e reggelre a kormányerők szovjet segítséggel visszafoglalták a Rádió épületét. Ezután fegyvertelen tüntetők vonultak az Országház elé. 11 óra körül a karhatalmi erők belelőttek a tömegbe. Közel 50-en meghaltak. 25-én Gerőt leváltották, és Kádárt helyezték a párt élére. A nap folyamán folytatódtak a harcok. Az épületekről eltávolították a szovjet rendszer jelképeit.
Október 26-án már ténylegesen kiterjedtek a harcok az egész ország területére. Ezen a napon dördült el a mosonmagyaróvári sortűz melynek közel 100 halálos áldozata volt.
Október 27-én megalakult az átszervezett kormány. Közben országszerte folytatódtak a harcok.
Az október 28-ára virradó éjszaka a magyar pártvezetés jóváhagyta a Szabad Nép 28-i vezércikkét, mely az addig történeteket nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte. Reggel Nagy Imre szovjet követségen tárgyalt. Végül a pártvezetés elhatározta a tűzszünetet, s a történteket forradalomnak és szabadságharcnak nyilvánította. Ez a nap volt a forradalom első győztes napja.
Október 30-án Nagy Imre rádióbeszéden jelentette be az egypártrendszer megszűnését és a négypárti koalíció helyreállítását. Változás történt a rádiónál is, amelynek irányítását új, a forradalomhoz hű vezetők vették át, kijelentve, hogy szakítanak a múlttal, amikor a rádió „hazudott éjjel, hazudott nappal és hazudott minden hullámhosszon”. Ha belegondolunk a közelmúlt politikai eseményeink alakulásába és áttekintjük a fentebb leírt néhány mondatot, akkor szoros párhuzamot vonhatunk a múlt és „jelen” eseményei között.
Október 31-én nyilvánvalóvá vált, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek hazánkba. November 1-jén a szovjet páncélosok körülzárták a magyar repülőtereket. November 2-ára elcsendesedtek a harcok, indult a munka és a közlekedés.
Újabb lapok jelentek meg, az Irodalmi Újság pedig a magyar írók forradalmi hitvallását közölte.
1956. november 4-én hajnali négy órakor a szovjet haderő támadást indított Budapest ellen. A támadás után általános sztrájk kezdődött az országban.
December 4-én a magyar főváros nőtüntetéssel emlékezett a szovjet támadásra és a forradalom vérbe fojtására, amit a pufajkások és a szovjet fegyveresek oszlattak fel. Ezekben, a napokban több száz értelmiségi vezetőt tartóztattak le. Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben több mint száz ember halt meg a tüntetőkre zúdított sortűz következtében. A kormány December 11-én bevezette a rögtönítélő bíróságot.
Folytatódtak a letartóztatások. 1958-ban állították bíróság elé Nagy Imrét és társait, majd 1958. június 16-án kivégezték őket.
A forradalom leverését követő évtizedekben tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. A forradalom értékelése még 50 évvel a forradalom után is kevéssé objektív. Nehéz független nézőpontból megítélni egy olyan történelmi eseményt, amelynek, vagy amely következményeinek az ítélkező akár aktív részese volt. Napjainkban sem nagyon lehet politikamentes '56-os megemlékezésről hallani. A rendszerváltás idején a pártok részben a forradalom megítélése mentén határolódtak el egymástól.
Az 1956-os év érdekessége, hogy a Time magazin választása szerint az Év Embere” A magyar szabadságharcos” lett. Ebből is láthatjuk, hogy a világ országai nem jelentéktelen eseményként tekintettek a magyar forradalom és szabadságharcra.
Úgy gondolom, mindannyiunknak büszkén kell felnéznünk az '56-os hősökre, végtére is olyan magyarokról beszélünk, akik az életüket adták a hazáért.
1 hozzászólás
A fent leírt, egyébként kiválóan megfogalmazott dolgozatról látszik, hogy a szerzője életkora miatt nem élhetett még 1956-ban, tehát személyes élményt még nem tudott beleszőni az egyébként tartalmas írásába.