Bonaparte Napóleon, a franciák császára nélkül minden más lenne. Más lenne az európai történelem, a francia történelem, és más lenne a mai Párizs.
Napóleonról részletesen megtanultuk az iskolában hogyan lett tábornok, majd hadsereg parancsnok a francia forradalom idején. Ismerjük a hadjáratait, az európai kontinens meghódítását – Anglia és Oroszország kivételével -, a nyertes, majd a vesztes csatáit, az összes napóleoni háborút. Amíg nem jártam Párizsban csak azt a hatalomvágyó, vérszomjas, kistermetű korzikait láttam benne, akinek regnálása alatt egymilliónál is több francia katona esett el, és további milliók pusztultak el Európa lakosságából, melynek negatív hatása tovább gyűrűzött a népesség további alakulásába. Az a véleményem róla, hogy az első világháborúig, Európa történelmében az ő cezaromániája követelte a legnagyobb és legtöbb véráldozatot.
Azt nem mondom, hogy a véleményem a „kis káplárról” alapvetően megváltozott egy párizsi turistaúttól, de talán árnyaltabb lett.
Napóleon elképzelése az volt, hogy Párizsnak kell a világ legszebb városának lenni. Francia Rómaként képzelte el, ezért hatalmas emlékműveket építtetett, amelyek római emlékművek másolatai voltak, csak természetesen nagyobbak.
Ezek közül a legismertebb a Diadalív, ami I. Napóleon császár, és a francia hadsereg dicsőségét hivatott hirdetni. Az építészek Titus császár római diadalívéről mintázták, ami a Forum Romanum bejáratánál áll. Titus diadalíve tizenöt méter magas és tizenhárom méter széles, Napóleoné ötven méter magas és negyvenhét méter széles. A hatalmas monstrum mintegy százezer tonnát nyom, alapjai pedig nyolc méter mélyen a föld alatt fekszenek. Számos felirat látható rajta, amik részint a napóleoni csaták százhetvennégy helyszínének – köztük Győrnek is Raab néven – részint a korszak összesen hatszázhatvan tábornokának állítanak emléket, a császár végakaratának megfelelően. A császár bukásakor még javában épült, soha nem láthatta elkészült állapotban, csak 1840-ben a hamvait szállították a Diadalívhez, ami mára az Eiffel torony után talán a legismertebb, és leglátogatottabb párizsi műemlék.
A másik diadalív, amit Napóleon építtetett – az 1805-ös ulmi és austerlitzi győzelme emlékére – a Louvre és a Tuileriák kertje között áll: a Carrousel-diadalív. Hajdan a Tuileriák palotája kapujaként szolgált, és egyúttal a napóleoni hadsereg dicsőségét hirdette. A Carrousel – diadalív is római diadalívek hasonmása, építészei az ihletet vagy Constantinus, vagy Septimus Severus római császár ehhez hasonló, háromkapus emlékművéből merítették.
Napóleon másik építészeti szenvedélye – a diadalíveken kívül -, az oszlopok voltak.
A legnevezetesebb oszlop Párizs legszebb barokk terén, a Place Vendome kellős közepén áll. A Napóleon diadaloszlop is római másolat. A Traianus oszlop másolata, de nem márványból készült, mint az eredeti, hanem Napóleon 1805. évi hadjárata során az ellenségtől zsákmányolt ágyúkból öntötték. A negyvennégy méteres oszlop oldalán ennek a hadjáratnak, és az austerlitzi csatának a nevezetes eseményei vannak szalagszerű mezőkben, domborműveken megörökítve. Az oszlop tetején pedig, a római tógába öltözött Napóleon szobra nézi a tér elegáns házait, a Ritz Hotelt, a J.P. Morgan bankházat, a Bulgari, Cartier, és Dior üzleteket.
Az oszlop, mint díszítő elem Napóleon alatt jelent meg számos középületen, például a Palais Bourbon épületén, ahol a francia parlament alsóháza ülésezik. Oszlopokban bővelkedik a vele szemben – a Szajna túlsó partján – álló klasszicista stílusban épült Madeleine-templom is, amelyiknek a felépítését 1806-ban a jénai csata után rendelte el Napóleon. Győzelmi templomnak szánta, s görög-római minta szerint ötvenkét, egyenként húsz méter magas oszlop övezi a templomot. Oszlopdísz került az Odeon színház főhomlokzatára, a párizsi tőzsde épületére, ami olyan, mint egy antik templom. Sőt Párizs egyik legjelentősebb főútvonala – a Tuileriák kertje és a Louvre északi oldalán húzódó – klasszicista Rue de Rivoli egységes homlokzatokkal kialakított házsorának árkádjait is oszlopsor tartja. Ezek építése is Napóleon uralkodása alatt kezdődött el.
Oszlop díszes az Invalidusok Dómja is, amelynek fényét Napóleon adta vissza. Rendbe hozatta, bearanyozatta a kupolát, és itt – a nagy kupola alatt – adta át a Francia Köztársaság Becsületrendjét /melyet ő alapított/ az általa arra érdemeseknek tartottak első csoportjának. Most ugyanott áll Napóleon szarkofágja, amelyben – a fáraókhoz hasonlóan – hat koporsóban nyugszik a teste. Az első ónból, a második mahagóniból, a harmadik és a negyedik ólomból, az ötödik ébenfából, a hatodik pedig, tölgyből készült. A hat koporsót egy hatalmas bíborporfírból készült szarkofágban helyezték el. Ennek érdekessége, hogy a követ Egyiptom Keleti-sivatagjában bányászták, még valamikor az első és ötödik század között. A kiválóan faragható és fényezhető bíborporfír olyan értéket képviselt a múltban, hogy az egykoron, időszámításunk kezdetén kitermelt anyag hosszú évszázadokon át az uralkodók szobrait, vagy sírhelyeit díszítette, majd a későbbi uralkodók átfaragva újra felhasználták azt. Napóleon párizsi síremléke is a római korból származó bíborporfír újbóli felhasználásával készült el, hirdetve az egykori uralkodó „császári eredetét”. A szarkofág úgy van elhelyezve, hogy aki a templom szintjéről nézi, annak fejet kell hajtania, hogy láthassa, aki pedig a szarkofággal egy szintről, az altemplomból nézi, annak fel kelljen néznie rá. Az Invalidusok Dómja, tulajdonképpen egy katonai kórház temploma. A hatalmas épületegyüttest a sebesült katonák befogadására, és gyógyítására, valamint nyugdíjotthonnak – mely otthont ad a beteg, rokkant, idős katonák életük végéig való egészségügyi és szociális ellátására – építtette XIV. Lajos. A székesegyháza két részre oszlik, a turista látványosságként szolgáló Szent Lajos kápolnától egy üvegajtó választja el azt a katonatemplomot, ahol ma is megtartják a gyászmiséket – a köztársasági elnök jelenlétében – a /például Afganisztánban/ elesett francia katonáknak. Az oldalsó épületekben pedig még ma is katonai kórház működik, az öbölháborúban, és más katonai konfliktusokban megsérült katonákat gyógyítják, gondozzák itt. Néhány tolószékes katonát én is láttam a kertben, ápolóik kíséretében. (Azért azon elgondolkodtam, hogy a híres Napkirály ekkora szociális érzékenységről tett tanúságot, hogy kórházat és nyugdíjotthont építtetett a sérült katonáknak! A történelem tanítás során egészen más kép rajzolódik ki róla. Részletesen tanultunk az általa folytatott háborúkról, az abszolutizmus megteremtéséről, még a szeretőiről is, de arról, hogy milyen szociális intézkedéseket tett, arról fogalmunk sincsen!)
Az Invalidusok épületegyüttesének központi udvarán, illetve a fősétányon történelmi ágyúkat helyeztek el. Amelyek ágyúcsövei (a párizsi városi legenda szerint legalább is) azért néznek a Szajna, illetve az /azon túl, az Invalidusokkal kábé szemközt elhelyezkedő/ Élysée palota felé – ahol a mindenkori köztársasági elnök rezidenciája van -, mert így is figyelmeztetni akarják a nagypolitikát, hogy a Köztársaság valódi ura a nemzet, amely bármikor fegyvert ragadhat, ha elégedetlen választott vezetőivel…
Napóleon döntötte el, hogy Párizsnak tiszta vízre van szüksége, mert addig a Szajna biztosította a város ivóvíz készletét. A párizsiak a folyóban fürödtek, az asszonyok ott mostak, de oda öntötték a hulladékokat is – beleértve a különböző iparos műhelyek hulladékait, a piaci hulladékokat, a város szemetét -. 1802-ben kezdtek el kiásni egy mesterséges víziutat, a Párizstól mintegy száz kilométerre, északkeletre fekvő Ourcq folyóból tiszta, friss vizet vezetve a városba, hogy megvédjék lakóit az akkoriban rohamosan terjedő dizentériától, és kolerától. A Szent Martin csatorna 1802-1825 között készült. Ivóvíz ellátáson kívül hajózásra használták, élelmiszert, és építő anyagokat szállítottak rajta a Párizs részére. A Szent Martin csatorna jelentősége, és forgalma az 1960-as évektől kezdve szép lassan lecsökkent, ezért egy részét lefedték, játszóterek, parkok, piacok vannak a tetején. A négy és fél kilométer hosszú nyitott része, a párizsiak egyik legnépszerűbb pihenőhelye, rengeteg étteremmel és bárral. A Bastille-tól indulva végig lehet hajókázni a számtalan zsilippel, és nyitható gyalogos híddal rendelkező csatornán. Nagyon sajnálom, hogy idő hiányában ebben a különleges élményben nem lehetett részem.
Napóleon uralkodása nemcsak Párizs arculatán hagyta rajta a máig tartó nyomát, hanem abban is nagy része volt, hogy a város múzeumai ma a világ legjobbjai közé tartoznak. A napóleoni Franciaország lázas műkincsszerzési akcióban volt, a háborúi során tervszerűen rabolta el a megszállt területek műkincseit. Az ókori Róma példáját követve nagyszabású, az antik triumfusok hagyományait átvevő győzelmi menetben mutatták be az Itáliából elhurcolt műremekeket 1789. Thermidor 9-én. A felvonuláson a szekerek előtt feliratok tájékoztatták az érdeklődőket a rajtuk lévő kincsekről. A két első szekéren a velencei érc-lovakat, mögöttük pedig huszonhat szekéren az elrabolt antik szobrokat – közöttük a Belvederei Apollót, a Laokoont, Vénusz, Merkúr és Apolló szobrokat – helyeztek el. A menetben szereplő kétszekérnyi festmény között Raffaello, Tiziano, Veronese stb. remekei voltak. Az itáliai műkincsek Párizsba szállítása később is folytatódott. Napóleon az Itáliából elhozott festmények közül a legszebbekkel hat-hat hónapig a szobáját díszítette, majd visszaküldte őket a „közönséges képes házba”, azaz a múzeumokba. Közöttük a Louvre múzeumába, amelynek gyűjteménye óriási mértékben nőtt ez alatt az idő alatt. Bár a meghódított területeken igyekeztek elrejteni a franciák gyűjtő szenvedélye elől a műkincseket /ennek során sok nyomtalanul eltűnt, vagy elkótyavetyélődött/, de így is a franciák a Vatikáni Múzeumból száz szobrot, és festményt választottak ki, és vittek el. Valamint Párizsba kerültek a legszebb belgiumi és hollandiai festmények, a Rajnán-túli német fejedelmek rezidenciáinak kincsei, a legértékesebb lombardiai, pármai, modenai képek. A francia kormányzat megparancsolta, hogy a bajor választófejedelem müncheni palotáiban található minden műalkotást, régiséget és ritkaságot csomagoljanak be és küldjenek Párizsba. Az oroszországi hadjáratról tudósító beszámoló felsorolja a Kremlben talált kincseket: ékszerek, koronák mellett például I. Péter fiatalkori portréját. A Párizsba vitt ritkaságok között szerepelt egy gyémántokkal díszített arany Mária szobor is. Párizsi múzeumokba kerültek az Egyiptomból zsákmányolt művészeti emlékek és múmiák is. A franciák a békekötések alkalmával is igyekeztek műkincseket szerezni, Olaszországgal, Spanyolországgal, Toszkánával megkötött egyezményük is tartalmazza, hogy milyen műkincseiket kötelesek átadni a franciáknak. Az elrabolt és Franciaországba hurcolt műkincseket ugyanakkor nem zárták el a világ elől. A műemléki és művészeti bizottság feladatai közé is tartozott egy nyilvános nemzeti művészeti múzeum létrehozása. Újfajta múzeumi rendszer, és szemlélet megszilárdítására törekedett Napóleon. Személyesen nyitotta meg – miután megtekintette a kortárs festők alkotásait – az összegyűjtött itáliai műkincsekből rendezett tárlatot, s saját kezűleg helyezte el a Belvederei Apolló posztamensére a szobor történetét ismertető táblácskát. A kormány 1802-ben széptudományok akadémiájának felállítását engedélyezte a Piranesi testvéreknek, akik „az Olasz Országi régiségekről írt szép munkáikról eléggé esmeretesek” voltak. A kormány költségén létrehozandó intézmény – melynek nagy könyvtára és könyvnyomtató műhelye is volt – 300 diákja festést, metszést, rajzot tanult. Napóleon Párizsban a szépmesterségek tanítására és gyakorlására szolgáló iskolát és műhelyeket építtetett.
Napóleon bukása után a franciák által elhurcolt műremekek eredeti helyükre való visszaszállítását szorgalmazó mozgalom indult Európában, és eredeti helyére került vissza a brandenburgi kapuról elrabolt quadriga, visszaszállították a vatikáni múzeumba Apolló, Laokoon, Antinous szobrokat, s más antik emlékeket. Azonban Párizs múzeumaiban is maradt még rengeteg műkincs, melynek tanulmányozását, másolását támogatta a Francia Festészeti Akadémia. Híres mesterek – addig soha nem látott – műveinek másolatai kerültek a francia polgári otthonokba, megélhetést biztosítva a festőknek, a rézmetszőknek, rajzolóknak, réznyomóknak, műkereskedőknek. Párizs máig tartó művészeti központtá alakult, ahová minden képzőművésznek, szobrásznak, és művészetet kedvelő embernek vágya elzarándokolni, és ott hosszabb-rövidebb időt eltölteni. A turisták valósággal megostromolják a múzeumokat, a legfelkapottabb múzeumok előtt impozáns sorok kígyóznak. A párizsi múzeumok kínálata úgyszólván kimeríthetetlen. Nagyjából egy évre lenne szükség ahhoz, hogy Párizs valamennyi múzeumát meg lehessen tekinteni.
Amikor a mai turista megnézi Párizs nevezetességeit, talán nem is tudja, hogy Bonaparte Napóleon alig tizenöt éves regnálása alatt mennyi nagy párizsi építkezés kezdődött /az előbbiekben már felsoroltakon kívül: hidak, sugárutak, az első passage-ok, közkutak/. Bár a munkálatok befejezésével kialakult városképet ő maga soha nem láthatta.
Napóleon személyével, és éltével eddig körülbelül kétszázezer mű foglalkozott. Ezekből alapvetően a nagy hadvezért, és önmagát megkoronázó császárt lehet megismerni. Párizzsal kapcsolatos nagyszabású tervei azonban nem közismertek. Bár idő hiányában nem tudta mindet véghez vinni, azonban amiket mégis sikerült elkezdenie, azok a mai napig részei Párizs nevezetességeinek.
22 hozzászólás
Kedves Judit!
Teljes elismerésem a tiéd, hogy végigbarangoltál az egész Párizson! Én ilyesmire képtelen vagyok, inkább megmászom a Kilimandzsárót, mint az Eiffel tornyot. Napóleonnak is elismerem az érdemeit, de építményeit inkább megnézem a te képeslapodról, számomra sokkal kellemesebb. Szeretettel: István
Kedves István!
Ez volt az utolsó párizsi képeslapom, most már "hazajövök". 🙂
Köszönöm, hogy velem tartottál. Örülök, hogy kellemes utazás volt a számodra.
Várom a "képeslapodat" a Kilimandzsáróról, mert oda meg én nem szeretnék felmászni.
Az Eiffel toronyba felvitt a "liftes bácsi", no de a Kilimandzsáróra?
Köszönettel:
Judit
Kedves Judit!
Élvezettel olvastam írásod. Nem tanulmányoztam behatóan még soha Napóleon életét és "munkásságát", viszont ezek után, nem hogy árnyaltabb lett a véleményem róla, sőt!
Összerabolni Európa műkincseit igazán nem érdem. Hogy Párizsnak mi mindent adott, és építtetett, hm, milyen áldozatok árán? Na, látod, ezért utálom én a történelmet, mert pökhendi, önmagukat felmagasztaló alakokról írják, a valódi történelmet, viszont csak annak a 15 évnek az elszenvedői ismerik, ismerték. Most ebben a pillanatban nem sajnálom, hogy sosem jutok el Párizsba. Ez majd elmúlik… viszont Párizs megmarad örök szép városnak.
Ahogyan a te írásod is. Elismerésem, igazán behatóan tanulmányoztad Párizs műemlékeit, s köszönet, hogy mindezt bemutattad nekünk is.
Ida
Kedves Ida!
Napóleonról sok jót és kevés rosszat írtak le az elmúlt kétszáz évben. Tény, hogy úgy gondolta: eljött az ideje, hogy a Francia Múzeum (a mai Louvre) rátegye kezét minden elérhető műkincsre, mert – most jön az ideológiai alátámasztás – „Franciaország szuverén ura kell legyen a nagy művészeteknek, mert így erősítheti -meg és teheti szebbé a szabadság kormányát!" Ügyes, nem? Szépen hangzik, még ha nincs is értelme.
Franciaország a világon az egyetlen ország, amelynek joga van összegyűjteni a világ összes műkincsét. Merthogy „csak egy ilyen országra lehet rábízni ezen értékek őrzését"(!).
Pár év alatt a világ létező műkincseinek tekintélyes hányada franciaterületre került… Párizs lett a világ közepe, hiszen minden érték itt látható, itt van a helye mindennek, ami szépet és jót valaha is alkottak ezen a világon!
Judit
Élvezettel olvastam cikkedet, különösen azt a részét amiben a műkincsek " beszerzéséről "
szóltak. Az egyéni véleményem az, talán nem jöhetett volna létre ekkora felhalmozás, ha nem lett volna a sok francia gyarmat. Azután az ásatások is nagyban a franciák kezében voltak.
Volt nekik eltitkolni valójuk.Ha Napóleon ma élne, élvonalbeli műkincskereskedő válhatna belőle.Juditkám, köszönettel tartozom, hogy olyan szemmel néztél szét Párizsban, hogy tudtad, bemutatod nekünk is, azoknak akiknek még nem volt alkalmuk megtekinteni.
Szeretettel gratulálok,Zsófi
Kedves Zsófi! Nagyon örülök, hogy tetszettek Neked a párizsi "képeslapok"! Jó sokat dolgoztam velük, és mindenkinek hálás vagyok, aki elolvassa őket, mert így tudom, hogy nem hiába töltöttem vele az időmet, volt értelme.
A franciák nagyon büszkék Napóleonra, csak azt nem bocsátják meg neki, hogy Louisana-t eladta az Egyesült Államoknak. /Hiába, kellett a pénz a sok háborúhoz./
A francia háborúkban való részvétel százezrek folyamatos fegyverben tartását jelentette. A katonákat etetni kellett, s a kereslet megemelte a mezőgazdasági termékek árát, különösen a gabonáét. A magyar termelők értékesítési lehetőségei jelentősen javultak, nőtt a gabona és a gyapjú kivitele. A magyar birtokosoknak kedvező „csendes esők és hosszú háborúk” (azaz a jó termés és biztos felvevőpiac) időszaka azonban Napóleon bukásával véget ért.
Judit
Nagyon élvezetesen csinálod ezt az útleírás "dolgot"! Rengeteg információval és mégis szórakoztatóan. Kevesen képesek ilyesmire. Ehhez külön tehetség kell…
Kedves Szusi!
No lám csak, valaki élvezte ezt a "képeslapomat"! 😀
Meg voltam győződve róla, hogy sem Napóleon személye, sem Napóleon Párizsa nem túl izgalmas olvasmány, és nem különösebben szórakoztató a többség számára. Szerencsémre azért akadnak kivételek!
Kösz, hogy az összes párizsi "képeslapot" elolvastad. 😉
Judit
Kedves Judit!
Ez a képeslap is magávalragadó, ismeretterjesztő, ugyanakkor élvezetes alkotás.
Igen, én is élveztem a sétát Párizsban.
Igényes munkádhoz gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Köszönöm, hogy hűségesen követtél Párizsba! 🙂
Talán sikerült néhány új információt is belecsempészni a "képeslapjaimba"…
Eredeti tervem szerint akartam még egy párizsi "képeslapot" írni, már a címét is kitaláltam: "Magyar kártya" lett volna a címe. Arról akartam írni benne, hogy a francia történelem során hányszor játszották ki a franciák, szorult helyeztükben a "magyar kártyát", és mi mindig milyen rosszul jöttük ki ebből, ők pedig milyen jól. Végül lebeszéltem magamat erről, mert ez már nem Párizsról szólna, hanem a történelemről, és nem utazási képeslap lenne, hanem egy olyan tükör, amiben nem szívesen néznénk magunkat. 🙁
Judit
Kedves Judit!
Hihetetlen,hogy a legapróbb részleteket is meglátod-tad
utazásaid során és még jobban az,hogy saját véleményed
is helyet kap bennük!
Tetszik különösen,hogy értékelni tudod és elismered
még azt is,melyen sok turista ´csak átszalad´!
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Kedves Tengerész!
Vannak akiket az apró részletek nem érdekelnek, sőt visszariadnak tőlük. 😀
Én meg szeretek mindenben alaposan elmerülni, megmártózni benne amennyire csak lehetséges. Vannak olyan szerencsés emberek, akiknek megadatott, hogy sokat utazhassanak. Én életem első néhány évtizedében nem jártam külföldön, és később is egy elérhetetlen álomnak tűnt, hogy egyszer majd eljutok Párizsba. Most, hogy a sors olyan kegyes volt hozzám, hogy egy hetet ott tölthettem, nem sokat vacakoltam a pihenéssel. 🙂
Persze kellett egy kis idő, mire leülepedett bennem annyira a rengeteg információ, hogy "képeslapokat" tudjak írni a Napvilágosoknak. Köszönöm, hogy kivetted a postaládádból ezt a "képeslapomat" is, és a hozzászólásodat.
Judit
Kedves Judit, az ördög a részletekben lakik… kevéssé ismernénk a híres embereket, diktátorokat, stb., ha nem kapnánk legalább haláluk után emberi közelségű részleteket, ismereteket róluk, és ezt most megkaptuk Tőled.
Milyen egyformák a diktátorok…
Élvezetes képeslap volt megint!
Kedves Irén!
Örülök, hogy tetszett a képeslapom! Voltak kétségeim, hogy nem lesz túl érdekes ez a téma…
A diktátorok meg arról ismerszenek meg, hogy a fejük mindig hátrafelé van tekerve, a múltban keresik a jövőt. Napóleon Július Cézár akart lenni, Sztálin cár atyuska, de nem folytatom a felsorolást, mert nem akarok politizálni. Akinek hátrafelé van tekerve a feje, az előbb-utóbb hasra esik, és addig is mindennek nekimegy, tör-zúz maga körül, mint elefánt a porcelánboltban.
Judit
Kedves Judit!
Mondhatom, komoly "tanulmányt" készítettél páizsi látogatásod élményeiből. Elgondolkodtam azon, vajon milyen módszerrel tudod az aprólkosan megkomponált részleteket leírni, pontosan ábrázolni.
Én ugyanis tanultam gyorsírást, még ma is bármikor leírok pl. egy beszédet (normális beszédre, nem elhadart mondatokra gondolok.). Még úgy is előfordul, hogy ha valami kimarad belőle, honnan lehet azt pótolni. (Persze, most minden segítséget megkaphatunk az internetről.) Élvezetesen írtad le Párizs kincseit, szépségeit, jó, hogy elkalauzoltál ebbe a csodálatos, kincsekkel gazdag városba… Mindig szerettem voln oda eljutni, ez nem sikerült nekem, ezért is jó, hogy legaább így olvasva gazdag forrást nyújtottál számomra. Én is köszönöm a sűrű sorokkal teleírt képeslapodat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Jót mosolyogtam a "sűrű sorokkal teleírt képeslapon". 🙂
Igazad van, nincsen a valóságban olyan képeslap, amire ez mind ráférne. Csak azért hívom őket "képeslapoknak", mert igyekszem olyan részletesen leírni a benyomásaimat, mint amilyen részletes egy képeslap fényképes oldala, ami az adott helyen készült, ahonnan a lap érkezett. A módszerem nagyon egyszerű, egy toll, és papír, amire leírom csak címszavakban, hogy milyen sorrendben, hol jártam, és a benyomásaimról egy-két jellemző szót. Az útitársaim jót mosolyognak rajtam, hogy mindig kéznél van a jegyzet, és általában a tenyeremben tartva, hozzákerül időről időre egy-egy szó, egy kifejezés, amit aztán később nagy nehézségek árán tudok kisilabizálni. 😀 Nem a legmodernebb módszer, de nekem bevált.
Judit
Szia Judit!
Olvasva ezeket a képeslapokat, azon gondolkodtam, hogyha lenne egy turisztikai irodám, vagy útikönyvek kiadásával foglalkoznék, akkor te lennél az első, akit felkérnék, hogy írjon egy figyelemfelkeltő turisztikai programot a látogatók/utazók/olvasók részére. Ha most elutaznék Párizsba, ezekből a képeslapokból állítanám össze az útitervemet, amiben a látványtól a kultúráig minden szerepelne.
Ugye ezeket összerakod, megszerkeszted és elküldöd olyan kiadóknak, akik útikönyvekkel foglalkoznak? Már csak azért is, mert szerintem ezek elolvasása után majdnem biztos a megbízás különféle utazásokra. 😉
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
Ez a megoldás, hogy ezekből a "képeslapokból" útikönyvek legyenek, eszembe sem jutott. Én csak a Napvilágosoknak szerettem volna egy kis párizsi hangulatot csinálni velük.
Azt hiszem egy egyhetes látogatás egy városban még nem jogosít fel útikönyv írásra engem. Mit sem tudok a szálloda választékról /én csak egyetlen, olcsó külvárosi szállodában laktam/, az éttermek minőségéről, a helyükről. /Elsősorban nem enni mentem oda. Egyetlen étteremben jártam, hogy megkóstoljam a francia konyhát./ Egyszóval én úgy gondolom, hogy "gyengécske lány vagyok" 🙂 egy útikönyvhöz. Elsősorban idegenvezetők szoktak útikönyveket írni, ilyen "koca turistának", mint én vagyok sajnos ez túl nagy falat. Nem mondom, ha még pár hónapot eltölthetnék Párizsban, akkor talán…
Judit
Kedves Judit!
Éppen azért lenne különleges és élvezetes az útikönyved, mert nem a szálloda kínálatot taglalod, hanem igazi élményszerű információt szolgáltatsz, érdekességekkel, és ami a lényeg, benyomásokkal.
Én a helyedben tennék egy próbát. 😉
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
Van több tucat útikönyvem / utazás helyett is! :D/, ezért azt gondolom, hogy az én "képeslapjaim" inkább élménybeszámolók, mint útikönyvek. Nem ismerem elég alaposan a kiválasztott területet ahhoz, hogy más utazók igényeit praktikusan kielégítse a beszámolóm. /Legfeljebb a karosszék-utazókét :D/
Judit
Kedves Judit!
Minden alkotásodat példamutató gondossággal készíted. Ez egy plusz érdem.
Tartalmilag pedig bárhol megállja a helyét a munkád. Gratulálok, és hozzál nekem, nekünk sok szép képeslapot, történetet.
Sok szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Talán egy kicsit sok volt Párizsból, hiszen az első "képeslapnak" több mint háromszáz olvasója volt, ennek az utolsónak meg már csak kb. a fele.
Köszönöm szépen, hogy végig velem tartottál, igyekeztem sok érdekességet megírni a városról, és a hangulatát is visszaadni. Örülök, ha sikerült! 🙂
További "képeslapok" nincsenek kilátásba egyelőre.
Judit