Plágium

Az utolsó tanárom, aki irodalmat tanított nekem, mindig azt mondta, hogy egy vers elemzésénél próbáljunk elvonatkoztatni az író életétől, mert ha egy vers megszületik, akkor az onnantól kezdve egy önálló létező, és önmagában véve is van mondanivalója, függetlenül a költőtől.

Az én egyik versem bizony önálló életre kelt. 2006-ban született, ballagásunk alkalmából írtam az egyik legkedvesebb barátnőmnek, Katának; és az elsők között volt, amiket feltöltöttem a Napvilág Íróklub oldalára („A barátságról – Katának”).

Érdekes sors jutott neki: az eredeti kéziratot Kata barátnőm azóta is az asztalán őrzi, mint akkorra már 15 éves barátságunk nyomát. Pályázaton is szerepelt, de a nagyok előtt nem volt népszerű, azt mondták rá, hogy mélységes emberszeretet árad belőle, de a szerzőjének bizony még tanulnia kell a verselést… Ami igaz is volt, egyáltalán nem bántam, hogy így értékelték, mert ennek a versnek nem az volt a célja, hogy tökéletes legyen. A nagyközönség azonban úgy tűnik, mégiscsak megszerette; ha bármely sorát beütöm a google-ba, oldalakon keresztül ezt dobja ki – kicsit ugyan megcsonkították szegényt az emberek, mert az, hogy „Köszönöm, Katus, hogy Te vagy a barátom”, eléggé személyre szabott, és így nem küldhetik el akárkinek; szülőanyját nem keresték soha, talált kincsként mutatták be, és ez nem is baj, élje csak önálló életét a vers… No de valaki most elrabolta. Elrabolta, hozzátoldott pár szót, és sajátjaként mutogatja. Igazság szerint nem is most történt, hanem már régebben, de én csak most tudtam meg. Mit is mondhatnék erre?

Amikor elkezdtem feltölteni írásaimat a Napvilágra, megvolt bennem az ősbizalom; meg aztán nem vagyok én olyan nagy, hogy tőlem kelljen lopni, pláne egy olyan közösségben, ahol mindenki más is meglehetősen „jómódú”, ami a fantáziát, tehetséget és alkotókészséget illeti. Az is bíztatott, hogy a feltöltések mindig dátumozva vannak, így igazolást nyer, hogy ami az enyém, az az enyém. Nem is kellett csalódnom soha, és az megmosolyogtatott, hogy egy-egy írásomat időnként bemásolják egy fórumba, mint „ismeretlen”-től származó művet; hát az a lényeg, hogy tessen az embereknek, de azért mégis, mindennek van határa… Nem mintha egy több millió dollárt érő csodát, hírnevet és elismerést csentek volna el tőlem, sőt azt sem hiszem, hogy a tolvaj ezzel a verssel akkora rangot nyert volna magának; de az én versem akkor is az én lelkem darabkája, nem volt hozzá joga, hogy így kifosszon (gyanítom, ismeretlenül).

Sok mindent persze nem tudok tenni; azon kívül, hogy egy versíró fórumra sajtájaként rakta fel az a kis tündér, nem tudom, hogy használta-e valahol; a legtöbb, amit tehetek, hogy szerényen beszúrok oda egy linket, hogy akit érdekel az eredeti, lesse meg, aztán vonja le a következtetéseket. Napvilágos barátaim pedig – különösen azok, akik már a kezdetektől fogva együtt dolgoznak velem, még ha élőben nem is találkoztunk – bízom benne, hogy ahogyan eddig is, a jövőben is ott állnak majd mellettem, igazolnak engem, és segítenek majd meggyőzni arról, hogy emiatt a sajnálatos incidens miatt ne zárjam el paranoiás, irigy kutya módon azt, amit írtam, egy hétlakatos fiókba…

http://www.szerelmesversek.hu/ismerkedes/talalkozas/643