Rá ne lépj a macskára!

Ki nem találkozott olyan kiadvánnyal, tanfolyami felhívással, önismereti tréningre invitáló plakáttal, amely a mai ember stresszes, érzelmi és anyagi terhekkel megrakott életére kínál gyógyírt? Naponta ajánlanak keleti technikákat, meditációs kurzusokat, hogy mindennapjainkat elviselhetőbbé, élhetőbbé tehessük.

Számtalan könyv szól arról, hogyan érjük el, hogy egyre kényelmesebben, mi több, gazdagabban élhessünk. És persze milyen alakformáló tornákat végezzünk, miféle kozmetikumokat használjunk, amely aztán meghozza a várva várt eredményt. Ezek mindenesetre azt tudatosítják bennünk, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk úgy jók, ahogy vagyunk, csak akkor válunk igazán a világ számára elfogadottá, ha ezt vagy azt a szert/eszközt használjuk, vagy módszert csináljuk, ezt vagy azt az utat követjük.

Nem lennék igazságos, ha azt mondanám, hogy ezek a kiadványok, tréningek semmire sem jók. De vajon hol romlott el a dolog, hogy mindig mástól várjuk a segítséget? Majd valaki más megmondja nekünk, mi a helyes, mi a teendő, mi a dolgunk, ha a kamasz gyerekünkkel nem találunk hangot, ha eltávolodtunk a szerelmünktől, ha nem tudunk a munkahelyünkön beilleszkedni, s ha egyéb lelki bajainkra nem lelünk megoldást. A hitben élők, a hitüket közösségben gyakorló emberek könnyebben birkóznak meg a nehézségekkel, de aki még nem talált utat Istenhez, kapaszkodó híján sokszor bajban lehet. Szakemberek szerint a spiritualitás az egyik leghatékonyabb védő faktor az ember számára a mindennapi életben. Minden igénybe vehető segítő, előrevivő módszer pénzbe kerül, sokszor nem is kevésbe. Vannak azonban még kihasználatlan lehetőségek, amelyek mindenki számára könnyen hozzáférhetőek és semmibe sem kerülnek. Ezek pedig saját érzékszerveink. A hallás áldásairól, zenehallgatásról, a muzsika gyógyító-jobbító eredményeiről például sokat hallottunk, és a mozgás, a tánc is kellemesen befolyásolja életünket.

A látás képessége viszont bármikor és ingyen ad nekünk ezernyi különlegességet, szépséget, amely aztán hatással lehet létünk egyéb dimenzióira is. Nem élünk ezzel a hatalmas adománnyal, amit a környezet, vagy a tárgyak szemlélése nyújt számunkra.
Csikszentmihályi Mihály Flow, Az áramlat című könyvében például szóvá teszi, hogy a legtöbb ember csak úgy használja ezt a készségét, „mint valami távoli jelzőrendszert, amely segít abban, hogy nehogy rálépjünk a macskára vagy, hogy megtaláljuk a kocsikulcsot”. A tudatos látás folyamatosan biztosíthatja számunkra a környezet kínálta esztétikumot: örömmel tölthet el bennünket a felkelő nap élménye, a délutáni árnyak, a koraest fátyolos szürkesége, vagy a „csillagszeplős” éjszakai égbolt. A pompás színekről, finom hangulatokról nem is szólva, amelyet egy látkép adhat, amit korábban észre sem vettünk. „Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska. Itt is, ott is karcsú füst – remény – tűnődni, merre szálljon, áll kicsit a kémény küszöbén és int a tájon.”(J. A.)
Ugyanilyen jó érzéssel tölthet el bennünket egy festmény vagy szobor, vagy egy építészeti alkotás nézése, amely csodálatos harmóniával olvad a környezetébe, s amelynek közelében jó lenni, vagy egy zöld park, ahol a szökőkút vízsugarán áttörő napsugár aranygyöngyöket szór széjjel.
Mint minden igazán fontos dologhoz, kitartó és tudatos gyakorlás kell ahhoz, hogy az ember gyönyörködni tudjon a környezet-adta világban, hogy egy képben, vagy egy szélformálta kőben meglássa az érzéki csodát, melynek hatására az addig súlyosnak hitt teher kezd könnyűvé válni. De mi is történik közben? Azon kívül, hogy „nem lépünk a macskára”, a szépség és a harmónia ily módon való érzékelése egyben a lelket és a szellemet is neveli: ami szép, az egyben jó és igaz is. Az élményszerű gyönyörködtetésen túl egyre inkább láthatóvá válik az „én” és a világ összhangja. És mint minden mű, úgy a világ is a legfőbb értéket, alkotójának szabadságát és szeretetét teszi felismerhetővé a rácsodálkozó számára. Érdemes hát időt szánni a látás adta érzékelés fejlesztésére, minden befektetett perc sokszorosan megtérül.