Rohanás

Az idő. A rohanás. Feljön vidékről a hetven éves Mari néni, és azt mondja:
– Ezek a városi fiatalok egész nap csak rohannak, soha nincs idejük semmire. – És megfogja a lényeget, bár ő nem is tud róla. Rohanunk, szaladunk mindenhova, kicentizzük azt a két percet, ami alatt elérhetjük a metrót, és szidjuk a BKV-t, ha véletlenül mi számoltuk el, és két perc harminc másodpercet kell várakoznunk a következő járatra. Mert nekünk hét óra ötvennyolckor kell beérnünk a következő megállóba, hogy további két perc alatt kocogó tempóban beérjünk egy kapun, amit iskolának hívnak. De nem gondolunk arra, hogy mi indultunk el hét óra ötvenhárom perckor, hogy a jól kiszámolt időrendünkben hét óra ötvenötkor leérünk, a már bent álló szerelvény első kocsijába felkapaszkodjunk, és az egy percet, amit miattunk akad meg a menetrend, mert a becsukódó ajtót megakasztottuk, ezzel elrabolva negyven másodpercet mindenki életéből. A következő megállóban leszállunk, és tolakodva kaptatunk fel a lépcsőn, mert letelt az a három perc, amit a metróban szándékoztunk eltölteni. Bezuhanunk az első órára. Azt sem tudjuk mit fogunk hallani, épp csak egy halvány képünk van a tantárgyat illetően.
Kicsit elkalandoztam arról a témáról, amiről írni szerettem volna.
Ezt a rohanást már meg sem érezzük. Hozzászoktunk, életformánkká vált. Ahogy már a szüleinknek is előttünk. Rohan az ember iskolába, munkába, hivatalba, bankba, boltba, postára, valahová, amit én már el sem tudok képzelni. De nem érezzük, hogy belefáradtunk. Olyan mélyen belénk ivódott, hogy már tudomást sem veszünk róla. A testünk maximumon pörög, még aludni is gyorsan próbálunk, aztán harminc éves korunkra kopaszok, vagyunk, negyven éves korunkra már prosztata gondok, ötven évesen az első szívroham, hatvan évet meg ki éli meg? Hát persze. A sok tartósítószer, cukor, kávé, a tíz év dohányzás már tizenéves korunktól, a pesti levegő. Ráfoghatjuk. És mondhatjuk, hogy ez így van rendjén. De arra sosem gondolunk, hogy soha egyetlen percre sem álltunk meg végiggondolni, hogy mit teszünk, és miért. Nem az idő rohan. Nem a percek órák rohannak villámsebesen, hogy nem érünk rá megállni, és megnézni őket. Ostobaság. Mi rohanunk el a percek mellett. Mi nem hagyjuk, hogy megálljanak mellettünk. Mi nyújtjuk meg lépteinket amint rápillantunk a mobiltelefonunkra. Mert már az analóg számlapot sincs időnk értelmezni, csak a digitálisan orrunk alá tolt idővel tudunk mit kezdeni. Büszkék lehetünk magunkra. Csodálkozunk, miért ideges mindenki. De arra nem gondolunk, hogy csak fáradt? Egy olyan fáradtság, melyet már senki nem érez meg, mert elrohant amellett, hogy leüljön, és figyeljen arra, amit érez. Én sem tudok papírra írni. Sosem tanultam meg. A billentyűk kopogása jelenti az írást. Ahogy egy monitoron, egy digitális felületen a milliméter tört részéből álló kis képpontokból álló formákat nevezzük betűknek. A helyesírás valójában nem is alakul ki az emberben. Valami piros csíkot látunk szavaink alatt, egy hullámos vonalat, leütjük az egér jobb gombjának megfelelő billentyűt, mert odahúzni azt kis kurzorcsíkot nincs időnk, és megnézzük mit ajánl fel. De azt sem olvassuk el, csak leütjük az entert, miután megnyomtuk kétszer a felfelé nyilat. És nem nézünk a billentyűkre. És rágyújtunk még egy szálra. Értelmetlen dolog. Egy füstölő, büdös, undorító dolog. Nem is gondoljuk végig miért dohányzunk. Azért, mert ez nekünk a pihenés. Amikor megállhatunk öt percre, háromra, vagy épp csak háromra. De valójában nem tesszük. De az ösztön megvan bennünk. Hogy megálljunk. Amikor egész testünk sikít már azért, hogy nyugodjunk meg, akkor megbetegszünk. De betegnek lenni sincs időnk. Benne van a kezemben, hogy csak egy gombot nyomjak le, ha számot akarok írni. De nem. Megfogadtam, hogy ebben az írásban minden szám ki lesz írva. Ha már a papírtól idegen is vagyok. Háromnegyed kilenc lesz, és most állok neki angolt tanulni. De valójában nem tanulom. Csak írom egymás után a szavakat egy sablon alapján, és számomra olyan messze vannak, amilyen messze csak lehetnek. Közben máson gondolkozom. Mert egyszerre legalább két dolgot kell csinálni, különben semmire nem jut idő. De kit érdekel, én mit csinálok. Egy álszent valaki vagyok, aki nem tesz mást, mint bárki. De Te! Aki ezt olvasod:
– Mikor volt utoljára, hogy utoljára úgy öleltél meg valakit, hogy nem érdekelt más. Hogy egy percet rászántál az életedből arra az érzésre, hogy ott van melletted valaki, aki szeret?
És közben ránézek a másik számítógép billentyűzetére. A w, a, s, d, és h billentyűk vannak lekopva. Nincs is magyar szó, amiben megjelenne a w. Lenyomom azt alt+tabulátor billentyűkombinációt. A böngésző felső sorában a következőket olvasom: ikariam – világ alpha, travian hu5, Hóditó – online stratégiai játék, myvip.hu, IWIW – személyes kezdőlap, Napvilág Íróklub. Talán nem is rohanok annyira? Vagy már a szórakozni is csak úgy merünk, hogy rá se nézünk? Csak rutinból? Mindenki gondolja végig az utolsó estét, amikor elment az ismerőseivel valahova, és válaszoljon magának. Először életében, őszintén.