Sade márki a Bábszínházban

Rácsok tövében kuporog a félmeztelen test, sötét van, a fénycsóva rajta nyugszik, nem mozdul. Hirtelen tör ki, csapong, ordít, suttog, remeg – ő a márki. A híres-hírhedt, aki regényeivel örökre beírta magát az irodalomba, a történelembe, akinek fogalmat alkottak a nevéből. Donatien Aldonse Francois marquis de Sade.
Könyveinek, életének rengeteg feldolgozásával, megközelítésével, találkozhattunk már, a legkülönbözőbb módokon próbálták értelmezni személyiségét, műveit. Ezúttal Vörös Róbert és Alföldi Róbert elképesztően kortárs, mégis ugyanannyira a márki korában élő darabot alkotott. Méghozzá nem is akármilyet: egy bábdarabot. Ám valójában csak félig-báb ez a darab, hiszen van néhány hús-vér szereplője is, többek között ettől olyan izgalmas az egész. Mi az, amit nem lehet színészekkel eljátszatni, ami túl sok ahhoz, hogy meg lehessen mutatni? A darab megalkotói kiváló pontossággal találták el azt a határt, amin egyensúlyozva még befogadható látványt tudtak teremteni.
Négy libertinus, négy velejéig romlott, magas beosztású ember: a püspök úr, a kegyelmes úr, az elnök úr, és ez esetben a negyedik maga a márki. Tehetetlen testek sokasága a világ elől elrejtett várban, elrabolt gyerekek, kislányok, kisfiúk, és a mesélő. Elhangzik a szabályzat, ami szentírás, és kezdődik, aminek kezdődni kell. Kikent-kifent primadonna lógatja le hatalmas melleit az erkélyről, és belefog mocskosabbnál mocskosabb történeteibe. Alatta orgia folyik, néha félbeszakítják, hogy külön-külön, elvonulva áldozzanak a kéjelgés oltárán, majd visszasüppednek foteljeikbe. Arctalan, meztelen bábok az áldozatok, lányok és fiúk, megalázott, semmibe vett eszközök, akik csak azért vannak jelen, hogy a barátok kedvére tegyenek. Kényszerítik őket bármire, amihez kedvük szottyan, beteges fantáziájuk nem ismer határokat. A bábok nyilvánvalóan a stilizálás eszközeként funkcionálnak. Több ilyen kelléket is említhetnénk, például azt a két méteres péniszt, ami a primadonna segítségére van a lányok tanításában, a hasonló méretű kezeket, melyek megérintik azt, vagy a hatalmas hátsót, amiből a barátok által olyannyira kívánt dolgok kerülnek elő. Eltúlzott testrészek, minden és semmi, látjuk is, és mégsem – briliáns megoldás. Vágy nem marad itt beteljesületlen, a négyek szórakoznak, boldoggá teszi őket az elesettség látványa, a könyörgés csak még jobban feltüzeli vágyaikat. Nem éreznek szánalmat és sajnálatot, nem tekintenek emberként áldozataikra. Az áldozatokra, akik mindig rendelkezésre kell, hogy álljanak, legyen szó bármilyen fajtalankodásról, vérfertőzésről, perverzióról. Tehetetlenségük remekül kifejeződik báb-mivoltukban, némák, csak nagyritkán mernek könyörögni – nem is életükért, hanem a halálért, ami megszabadítja őket ebből a mocsokból.
Vannak azok a bizonyos „tipikus” jelenetek, amelyek mindig előjönnek, ha a Szodoma százhúsz napját dolgozzák fel: az egyik ilyen az esküvő. Két kiválasztott fiatal áll a püspök úr előtt, hogy egybe keljenek, és miután megtörtént az esküvő, szeretkezniük kell egymással. Ostorcsapások jelzik, hogy mi a dolguk, egyre bátrabban nyúlnak egymáshoz. A vén kéjencek meg csak nézik őket, ezt a két rémült testet, ahogy egymásban keresnek oltalmat. Egyébiránt ez a darab egyik legerősebb jelenete, aminél még egy pillanatra talán attól is elvonatkoztat a néző, hogy bábokat lát, és igazán sajnálni kezdi őket. Az ostorcsapások benne is visszhangzanak, és hirtelen újabb jelentést nyer a szabadság fogalma. (És most nem a márki értelmezésében vett szabadságról beszélek, hiszen tudjuk, hogy ő a másik szemszögből tulajdonított fontosságot ennek a fogalomnak, sőt talán egész életében a szabadságért harcolt a maga módján – a libertinusok szabadságáért.)
A másik fontos jelenet a vacsora. Mint a kicsapongások egyik alappillére, a fekália elfogyasztása a barátok számára mennyei csoda, és természetesen erre kényszerítik áldozataikat is. Nincs mit tenniük: nem tiltakozhatnak, nem is léteznek ők már, vagy legalábbis szeretnének nem létezni, miközben a földön négykézláb térdelve kiskanállal ürüléket esznek. Mindemellett szögeket is etetnek velük, és láncon tartják őket, akár az állatokat.
A márkit játszó Kaszás Gergő több ízben valódi kis szónoklatokat tart, az egyik jelentben, melyet „Én, Sade!” felkiáltással kezd, röviden elmeséli életét is, dátumokkal, en effigie kivégzéssel, börtönléttel, minden fontosabb momentummal. Karaktere igazán ördögire sikeredik, a színész beesett arca, jellegzetes hangja egyedivé teszi a figurát.
Meglehetősen furcsa hatást ér el a darab vége felé az a jelenet, melyben valódi embereket látunk áldozat-szerepben, lecsupaszítva. Meztelenül áll egymással szemben egy férfi és egy nő, éppen egymáshoz érnek, a mindentől elszigetelt várba mégis beférkőzik a szerelem, vagy talán nem is szerelem ez, hanem valami más, a ragaszkodás egy bizonyos formája a teljes reménytelenségben. Azonban nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem maradhat életben az érzelmeknek egyetlen apró csírája sem, a szerelmesek is lelepleződnek, hiszen elárulják őket, s így halállal fizetnek érzéseikért. Persze meglehet, hogy a halál itt már átértékelődik, és megváltást jelent számukra.

A darab tulajdonképpen Sade márki életének, és Szodoma százhúsz napja című regényének, összemosása, amiből valami egészen perverz végeredmény születik, ami kicsit jó, kicsit rossz. Jó, hiszen betekintést enged egy őrült zseni cseppet sem érdektelen életébe. Rossz azonban, mert egyébként is hajlamosak vagyunk őt velejéig romlott figurának tekinteni, így meg, hogy belehelyezték saját szövegébe, és elkövettetik vele, ami valójában csak képzeletének szüleménye volt, erősítik ezt a feltételezést. Ettől függetlenül persze a darab lebilincselő, gyakran a humor eszközét használja a feszültség feloldására, ellensúlyoz, úgymond, és be kell látnunk: van mit. Napszemüveges pribékek, női ruhában feszítő férfiak félrerúzsozott szájjal. Groteszk alakok, kicsit ijesztőek, néha nem tudja az ember, hogy sírjon vagy nevessen, van, hogy a döbbenet a székbe szögez, a kegyetlenségtől elnémul minden és mindenki. A börtön rácsai zárják keretbe a darabot, megtört test kapaszkodik a hideg rácsokba, s a zárka előtt a pribékek lejtik végső táncukat.