Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna – gyakran mondjuk ezt ma is, amikor elhangzik egy ostobaság. Persze ez egyáltalán nem biztos, mint azt minden gyerek tudja, aki állt már valaha némán a táblára felírt harmadfokú egyenlet előtt. „Szekundába pónált sok szamár professzorom,” írta Petőfi is, bár Selmecbányán egyáltalán nem az egyenletekkel volt a gond. Bizony, néha ki kell mondani néhány dolgot, akár azon az áron is, hogy nem maradunk bölcsek – már csak azért is, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma” – aztán most mi legyek, cinkos-e, vagy csak szimplán okos?
Más baj is van ezzel a latin mondással, a fordítás nem egészen pontos, és a kontextusról sem tudnak sokan – már pedig nem elég annyit tudni, hogy mit mondtak, az se mindegy, hogy hol, mikor, miért. Mondásunkat Boethiusnak tulajdonítják, aki csakugyan mondott valami hasonlót: ha hallgattál volna, filozófus maradtál volna, pedig mindenki kapásból fel tudna sorolni néhány filozófust, aki nem is volt olyan nagy bölcs – esetleg néhány bölcset, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy a filozófia helyett inkább egy tisztességes, pénzkereső foglalkozást válasszon magának.
Anicius Manlius Severinus Boethius (480-525) római politikus, író és filozófus üstökösként indult el a közéleti pályán. Már huszonöt éves korában szenátor lett, két fia konzul, és ki tudja, még mi lehetett volna, ha nincsenek „drága besúgó barátai.” Eléggé vigyázatlan volt ahhoz, hogy levelezésbe bocsátkozzon I. Justinianus bizánci császárral; mire elég logikus módon azzal vádolták, hogy összeesküvést tervez, bezárták a siralomházba, és idővel kivégezték, nagy Theodorik király parancsára. Maga a siralomház elég kedélyes hely lehetett, ahol Boethius megírhatta a védőbeszédét, fogadhatta a tanítványait, sőt megírhatta élete főművét, A filozófia vigasztalásáról. Hogy aztán a filozófia milyen vigasztalást adhat, amikor szembekerülsz a hóhérbárddal, karddal, bottal vagy kötéllel, az elég kétséges; mindenesetre elterjedt a mondás: Ha nem írtál volna, életben maradtál volna – ami szintén nem igaz, mert az írástudatlanság sem oltalmaz, amikor a kaszás kopogtat az ajtón.
Boethius könyve bestseller lett, ami a szerző számára gyenge vigasztalás. Formája párbeszéd Boethius és egy meglehetősen frigid hölgy, a Philosophia között. Itt hangzik el egy kis dialógus, lényegében csak annyi, hogy valaki filozófusnak mondja magát, a másik próbára akarja tenni, ezért válogatott gorombaságokat vág a fejéhez. Tum ille nimium mordaciter, írja a szerző. Az illető egy darabig békésen tűrt, aztán csak megelégelte, és kifakadt: Elhiszed most már, hogy filozófus vagyok? És ezen a ponton érkezik a nevezetes riposzt, kissé más formában: Intellex eram, inquit, si tacuisses, Igen, ha hallgattál volna.
Vagyis, nem annyira a bölcsesség, mint inkább a birkatürelem próbájáról volt szó, mintha bizony a bölcsesség egyetlen kritériuma az lenne, hogy mennyire képes elviselni a sértéseket. Ez a félreértés nem új keletű, az angol Odo például odáig merészkedett, hogy kitalált egy régi athéni szokást: ha valaki el akarta fogadtatni magát filozófusnak, alaposan megkorbácsolták; ha kiállta szótlanul, akkor jó, ha nem, hát nem – persze ez még ötletnek is rossz, hiszen az egész Görögországban nem volt annyi korbács, mint ahányan filozófusnak vallották magukat.
Itt jegyezném meg, hogy az indiai középkorban sokan a szentek által élvezett kedvezményeket irigyelték meg, ezért lelkesen utánoztak mindenféle külsőséget, például „transzba estek.” Okos emberek szerint a látványosan ájtatoskodókat fejbe kell rúgni, akkor mindjárt kiderül az igazság – de persze Indiában éppen úgy nem rúgtak, ahogy nem korbácsoltak Athénben sem. Az efféle javaslatokat a helyükön kell kezelni: gumicsont a népnek.
Végül mi marad a bölcs mondásunkból? Ha hallgattál volna, elhiszem, hogy elég nagy szamár vagy, veled aztán bármit meg lehet csinálni – hát, nem is tudom. Inkább mélységesen szégyellném magam.
Persze az is nagy igazság, hogy nem kell mindent meggondolatlanul kimondani, és bizánci császárokkal titokban levelezni rendkívül kockázatos.