Skandináv úti beszámoló, hatodik nap délután

A program következő állomása a Kon-Tiki múzeum, meg a Fram múzeum volt, de mi ezekre nem fizettünk be.
A Kon-Tiki expedícióról olvastam egy könyvet, ezt be tudom osztani magamnak, amíg csak élek. Nem hozott lázba, hogy megnézhetem a tutajt, amin Heyerdahl a társaival átkelt a Csendes-óceánon Dél-Amerikából Polinéziába.
A Fram múzeum is egy hajó köré szerveződik, a Fram sarkkutató szkúnert lehet megnézni, amin Amundsen eljutott az Antarktiszig. A hajó körül a sarkkutatás témakörét bemutató kiállítás van. A sarkkutatásról úgy éreztük a férjemmel, hogy már így is a kelleténél többet tudunk, a hajók iránti érdeklődésünket meg kimerítettük a Vasa Múzeummal.
Így elváltunk a csoporttól egy másik házaspárral együtt, és egy csodaszép kertvárosi családi házakkal szegélyezett utcán leballagtunk a kikötőbe. Amíg ballagtunk jöttek éppen a szemetesek, és meglepődve láttuk, hogy nincsenek ám kitéve az utcára a kukák, hanem bemennek a házak kapuján – amik ugye akkor nyitva vannak – és kihúzzák a kukákat az utcára, és kiürítés után visszaviszik őket az udvarokra. Szemetelős napokon nincs kidíszítve az utca kukákkal, mint nálunk.

A kikötőben a világon semmilyen tájékoztató tábla nem volt a jegyvásárlásról, de a kitett menetrendből láttuk, hogy perceken belül megjön a hajó. Pontosan be is futott, kicsit aggodalmaskodva felszálltunk rá, már jól benn jártunk az Oslo-fjordban, amikor ugyanaz a srác, aki beterelt minket a hajóba, majd eloldotta a parttól, körbejárt a fedélzeten, és beszedte a viteldíjat.
Picit csepergett az eső, de lelkesen bámészkodtunk a fedélzeten, alig vártuk, hogy megérkezzünk a Vikingek fővárosába. A Pipervika öbölben, City Hall-nál, a városházánál kötött ki velünk a hajó.

A városháza egy hatalmas négyzet alakú épület, két nagy masszív ikertoronnyal, vörös téglából építve, az egyik tornyon a kötelező órával, és néhány bronz szoborral feldíszítve.
Mivel tudtuk, hogy a csoportunkkal ott fogunk találkozni, és belülről megnézzük együtt, így csak elsétáltunk mellette.
Megálltunk az oldalánál lévő kis parkban a virágok között. A férjem csinált néhány fényképet, és videózni kezdte a parkot, a kikötőt, én meg arrébb mentem, hogy ne zavarjak bele a látványba.
Egy lépcső tetején álltam, ernyővel a kezemben, mert eleredt az eső, amikor egy sovány, magas rosszul öltözött alakra figyeltem fel, aki a férjem felé lopakodott. A férjemre koncentrált /vagy a kezében lévő videóra/, így engem nem látott addig, amíg ernyőmet előre szegezve, egy kiáltással meg nem indultam a férjem felé. Akkor futásnak eredt az ellenkező irányba, mint ahonnan én érkeztem.
A férjem észre sem vette a dolgot, és már a fickót sem tudtam megmutatni a fekete borostás fejével, a rongyos kötött sapkájában, és a vézna testén lötyögő koszos öltönyben.
Innentől fokozott elővigyázatossággal sétálgattunk Osló belvárosában.

Szerencsére kaptunk egy térképet Oslóról, és a nevezetesebb épületek fel voltak tüntetve rajta. Így megkezdtünk esős sétánkat ezek megnézésére. A Nemzeti Színház volt a legközelebb a városházhoz, így annak klasszicista épületét fényképezte a férjem esernyő alól, és az előtte álló Henrik Ibsen és Björnson /norvég színház igazgató/ szobrát.
A Karl Johans sétálóutcában az eső ellenére is tömve voltak a kiülős éttermek. Itt a napernyő esernyőként funkcionál az asztalok felett, a sétáló utcát szegélyező parkban lévő szökőkutak nem hoztak lázba minket, mert nélkülük is minden csupa víz volt.
Szörnyen éhesek voltunk, így valami harapni való után néztünk, az éttermek szóba sem jöhettek a világ legdrágább fővárosában, egy kis boltban megvettük életünk két legdrágább szendvicsét, aztán beültünk a szép, kulturált, fedett központi pályaudvaron egy padra, ahol elfogyasztottuk őket.
Közben a betekintést nyertünk Osló etnikai összetételébe, mert az utazni vágyók között alig fedeztünk fel fehér bőrű embereket /azt hiszem mi képviseltük a férjemmel ezt a népséget/, viszont bőségesen láttunk pakisztániakat, négereket, törököket, ázsiaiakat és arabokat.
A pályaudvari váróterem egy repülőtér várótermére hasonlított, nagyon kulturált volt, sok kényelmes paddal, zöld növényekkel, rengeteg kijelzővel, a vágányokhoz vezető nagy fotocellás üvegajtókkal. Páran jól megbámultak bennünket, vagy a bőrünk színe miatt, vagy mert ettünk.
Lehet, hogy illetlenségnek számít Oslóban csak úgy enni egy padon, a pályaudvaron?

Szendvicsünk elfogyasztása után visszatértünk a sétáló utcába, ahol ugyanaz a sokszínű népesség kavargott, mint a pályaudvaron. Végre elállt az eső, kicsit kisütött a nap, és jobban esett nézelődni.
A bevásárló utcán álló házak, akár Budapesten is állhatnának, az egyetlen különbség a sok függönytelen ablak.
A boltok sem azok a nemzetközi üzletláncokhoz tartozó boltok, mint bárhol a világon, helyi márkákat olvashattunk az üzletek felett.
Mivel a menyem megkért, hogy néhány rongyos koronát váltsunk be – ha már úgyis Norvégiában vagyunk – használható címletekre, mert a magyar bankok nem fogadták el a pénzváltótól a hiányos bankjegyeket, bementünk egy bankfiókba.
Eléggé gondban voltunk, hogy nyelvtudás hiányában hogy is fogjuk teljesíteni a megbízást. Dunsztunk sem volt, hogy milyen gombot nyomjunk meg a sorszámot osztó terminálon. Egy idősebb biztonsági őr állt az automata mellett, éppen egy néger fazont igazított el valamilyen ügyét hogyan kell elintéznie a bankban, aztán hozzánk fordult.
Összeszedtünk minden kóbor angol szót, és pidgin english nyelven elmondtuk, hogy „Money not good”, s az orra alá dugtuk a hiányos bankjegyeket. Aztán még hozzátettük, hogy „please good money”.
A sokat tapasztalt embernek a szeme sem rebbent. Hasonlóan egyszerű szavakkal válaszolt nekünk. „No problem, no bank, restaurant end store accept money. Practikability oké!” – nézett ránk biztatóan. Sosem hittem volna, hogy megértjük amit angolul mond valaki nekünk.
Persze úgy beszélt velünk, mintha értelmi fogyatékosak lennénk, vagy három évesek, így nem csoda, hogy felfogtuk: nem probléma a hibás pénz, elfogadják mindenütt.
Mindjárt ki is próbáltuk, vettünk egy üdítőt, és megszabadultunk az egyik rongyos pénztől. Nem volt semmi gond, tényleg minden hercehurca nélkül, teljes értékben elfogadták. Később ugyanígy megszabadultunk a másiktól is, és a menyemnek az általunk beváltott ropogós norvég koronából adtuk vissza a két rongyos korona árát, amiket ott mi elköltöttünk.
Érdekes, hogy ami nálunk gond, az a norvégoknál nem is létező probléma.
Amint az sem, hogy a bevásárló utca végén ott állt a norvég parlament épülete. Egészen közel hozzá emberek sétálnak, üldögélnek az előtte lévő kis téren. Nincsenek kordonok, amik távol tartanák az állampolgárokat a saját parlamentjüktől, de még őrök sem álltak előtte. A függönytelen ablakok betekintést engedtek az épületbe, ahová és ahonnan egészen nyugodtan mászkáltak ki és be azok, akiknek ott dolguk volt.
Semmilyen látható védelem nem volt körülötte. Úgy tűnt, hogy az ottani honatyáknak, és honanyáknak nem kell félniük. A parlament ott csak egy munkahely.

Visszasétáltunk a nem túl szép, de óriási méretű városházához, a főbejárat előtti belső udvarra, ahol a csoportunkkal volt találkozónk.
Az idegenvezetőnk beterelt minket a főbejáraton, és megtapasztaltuk, hogy nem csak az épület külseje monumentális, hanem a belső terek is azok.
A hatalmas előcsarnokban – amit központi nagyteremnek is hívnak – hatalmas freskók fogadtak minket. Mindegyik norvég művész alkotása, és mindegyik Norvégia történelmét, kultúráját, művészetét mutatja be. Nagyon színesek, picassosan kaotikusak, és az emberábrázolásaikban huszadik századiasan primitívek.
A freskókból jutott a bálterembe is. Hasonló jellegű óriási faliszőnyegek borítják az ülésterem falait is. Itt a városháza központi nagytermében van a Nobel-békedíj ünnepélyes átadása, minden évben.

A bevásárló utcán most az ellenkező irányba sétáltunk, min amit a férjemmel bejártunk.
A Nemzeti Színház látványát nagyban emelte, hogy most nem esett az eső, így felfedeztük a mellette lévő szép kertet is.
Az utca végén pedig a norvég királyi palotát, ami kívülről meglehetősen egyszerű épület, engem a Magyar Nemzeti Múzeumra emlékeztetett a timpanon koronázta oszlopos főbejáratával.
Mögötte egy szabadon látogatható hatalmas park terül el.
Mi a fák helyett a vizet választottuk, már délelőtt a hajóról kinéztük magunknak a Pipervika öböl fölött álló Akershus erődöt. Akkor nem sok értelme lett volna felmenni oda, mert esett az eső, és ködös volt az öböl.
Délutánra viszont szép idő lett, így visszamentünk az öbölbe, és felmásztunk az erődhöz vezető lépcsőkön. Napfényes, gyönyörű kilátás nyílt onnan az öbölre, és a városra, a fák jótékonyan eltakarták a városháza egy részét is.
Az erőd tetején lévő parkban sok kisbaba aludt babakocsikban. A legmeglepőbb az alulöltöztetettségük volt a számomra. Mi hosszúnadrágban, és dzsekiben voltunk, és nem volt egy cseppet sem melegünk, a kisbabák meg rövid ujjú rugdalózóban, meztelen lábacskákkal, sapka, és takaró nélkül feküdtek a babakocsikban, annak ellenére, hogy az anyukákon is hosszúnadrág, és kardigán volt. Talán ez egy nemzeti gyerekedzés terv része, hogy a kicsiknek ilyen pucéroknak kell lenniük?

Innen az oslói Operaház felé vettük utunkat, ami hatalmas, ultramodern, és nekem nem tetszik.
A szokványos beton, alumínium és üveg kombináció, ami akárhogy tologatnak, tördelnek a térben, a látvány mindig egyhangú.
Ez az épület is olyan, hogy lehetne bármi, gyár, iroda, múzeum…
Megnéztük az előcsarnokát is, az is ronda és nyomasztó. Az űr dizájn keveredik valami retro faburkolatos lépcsőfeljáróval, és Flinstone család is képviseleti magát egy nagy kővel, ami a beton operaház alapköve, és így a betonpadlóból emelkedik ki.
Tizenhárom közismert operanyitányt digitalizáltak, és ezt tömörítve egy speciálisan tervezett hangszóróval sugározták a kőbe. Álltunk a kő mellett, hallgatott, egy árva nyitány annyi sem látszott /hallatszott/.
Jó nagy hülyeségnek tűnik ez az egész, de soha nem is állítottam, hogy rajongok az ultramodern dolgokért.
Az épület kívülről állítólag egy jéghegyre emlékeztet, hát az tény, hogy nem sajnálták a fehér burkolatot és üveget róla, és körülötte. A különlegessége az, hogy fel lehet sétálni a tetejére, olyan lejtősre tervezték.
Mindenki szorgalmasan felmászott az épületre, hogy megnézze a magasból a Bjorvika öblöt, és az Opera mögött sorakozó modern felhőkarcolókat. Oslóban legalább nem a történelmi városképbe építették bele ezeket az épületeket, mint Londonban.

Az egész napos nézelődéstől kissé elcsigázva visszatértünk az étteremre néző szállodai szobánkba, és felvérteztük magunkat egy pohár sörrel, mert már semmit nem reméltünk a vacsorától.
Reményeinkben most sem csalatkoztunk, valami oldalas szerű kissé megégett húst kaptunk krumplipürével, és pár szem áfonyával. Szerencsére a férjemnek nem jutott eszébe, hogy az oldalas valószínűleg bárányból, vagy ne adj isten, rénszarvasból van, így megette.
Utána kaptunk egy vékonyka csík palacsintát /egy egész palacsintának kb. az egy nyolcadát/, talán meg volt kenve vajjal, de ez azért nem biztos.
Mindenesetre az idegenvezető vigasztalásul megint bedobta, hogy holnap már büféasztalos vacsora lesz. Mi azonban már aznap megvigasztaltuk magunkat, mert a szállodával szemben lévő boltban alaposan bevásároltunk.