Sörgyári capriccio

A csehszlovák vígjáték (ami eredetileg egy Bohumil Hrabal adaptáció) 1980-ban készült Jirí Menzel rendezésében.
Idilli kisváros, mindentől elzárva a sörgyár mellett, vagy inkább benne. Egy csendes környék, dolgozó munkások; keveset, vagy egyáltalán nem beszélő igazgatótanács, és persze a megfelelni akaró férfias, legalábbis férfiasnak tűnni akaró Francin, a sörgyár gondnoka az ő egyetlen Mariskájával, aki nem egész nap az ágyban ül, nem törékeny és szelíd, hanem egy szeszélyes, talpraesett nő, akit nem érdekelnek a társadalmi normák, mert ő így szeretne élni, és így is él, szertelenül. Már szinte azt hisszük, ilyen nincs is. Egy város ami csak a hétköznapi problémákról szól, vagy még azokról sem. Disznóölés, tárgyalások, a sörgyár istenítése és szentsége, ami szinte már jelkép az itt élőknek. És valószínű az életük egyetlen behatárolója, aminél nem látnak tovább. Bár ezek a hétköznapi dolgok mégis valahogy furcsák, groteszkek, hiszen egy disznóvágást nem mindenki végez örömmel. Mégis a háziak jókedve átragad az egész igazgatótanácsra. Furcsa az egyik tanácstag viselkedése is, egyszerűen átmegy a gondnok házába és összekeneti Mariskával az arcát…
És ekkor betoppan a csöndes életbe Pepin bácsi a maga meséivel, a kiabálásával és persze Kern András magyar hangjával, és lassan (de közel sem csendben) “lerombolja” a sörgyári idillt. A cipészmester, Francin nagyszájú testvére maximum annyi ideig hallgat, amíg alszik. Ami nem lenne baj, de nemcsak beszél, hanem egyenesen üvölt, a remek tanácsairól nem is beszélve. Mulatságos figuráját is ennek köszönheti, és történeteinek, amiknek semmihez semmi közük nincs, csak özönlenek a szavak és a dallamok, mert Pepin énekel is. Hol csak a dó ré mi-t, hol mást is. A társadalom- és rendbomlasztó viselkedés nem csak Francint, de a csöndet jobban kedvelő sörgyári dolgozókat is megviseli (van akit testileg is). Próbálnak küzdeni is ellene, ki távolságtartással, ki rábeszéléssel, majd feliratokkal, hogy meg tudják tartani “normálisan” az igazgatósági gyűlést. De hiába…
Mikor egyszer csak csend lesz, de hova lett a hangoskodó? Felmászott Mariskával a gyárkéményre, nem azért hogy leugorjanak, csupán a szép kilátás miatt. És jönnek a tűzoltók, a tériszonyos parancsnokkal karöltve, az arckenegetős tanácstag, a város…
De végül mindenki a helyére kerül, Mariska az ágyba, törött lábbal. Francin az asszonykáját kiszolgáló és eltartó férfiak közzé, aki ajándékokkal halmozza el őt. Pepin pedig elmegy. És változik minden. Megjelenik a rádió, a rövid szoknya, a rövid lófarok és a rövid haj is. Az idilli kisváros kilép az alvó világképből és megváltozik minden…
A film egy gyönyörű gondolattal és egyben szereppel zárul, az anyasággal.
A film a maga valóságában élethű, és abszurd is egyben. Szereplői szeretnivalók, emberiek. Az egész történet pedig kicsit a mienk is, de ha másé nem is, az enyém biztosan. Elragadó játékosságával, és szertelenségével, kissé tudatlanságával és szemérmességével igazán remek élményt ad.
De ha ez valakit nem győzött meg, és még mindig nem találja azt az életörömnek nevezhető valamit, amit keresett a filmben, akkor csak ennyit mondok: “Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”