Spanyolországi úti beszámoló negyedik nap délelőtt – Córdoba I.

A negyedik nap reggelén, az elhanyagolható reggeli után elég fáradtan ültünk fel a buszra, hogy elinduljunk Andalúzia harmadik legnagyobb városa felé, utunk következő következő állomására Córdobába.

Útközben az idegenvezető beavatott minket a flamenco – az andalúziai tánc – rejtelmeibe. Bár a flamenco kialakulásában több nép és kultúra zenei hagyománya közrejátszott, művelői azonban csak két népből, az andalúzok (spanyolok) és a romák közül kerülnek ki.
Az andalúzok a cigányokat gitanónak hívják, a cigányok saját magukat calónak, az andalúzokat pedig payónak, vagyis „nem cigány”-nak nevezik.
A flamenco mindkét nép életét szervesen áthatja, azonban mind funkciójában, mind műfajaiban különbözik a payók és a gitanók flamencója. A két közösség tekintetében folyamatos a rivalizálás, mindketten maguknak követelik az elsőbbséget a flamenco származását és hiteles tolmácsolását illetően.
Spanyolország népzenéjét sokan a flamencóval azonosítják, de érdemes tisztázni, hogy a flamenco csak egyetlen műfaj a számos, és régióként igen eltérő és változatos spanyol népzenei műfajok közül. A flamenco inkább „etnozene”, mint népzene, vagyis nem kifejezetten a spanyolokhoz, hanem az andalúz cigányokhoz köthető.
Az északi területek – Kasztília és Aragónia – népzenéje sokkal inkább az olasz vagy a görög népzenéhez hasonlít. A táncra jellemző a statikus lábmunka, az egy helyben állás, a tánc nem koreografált, hanem egy meghatározott motívumkészletből improvizál a táncos, az adott pillanat hangulatának megfelelően. A tánc ritmikája azonban olyannyira kötött, hogy a táncos mozgása (taps, lábdobogás) gyakorlatilag saját magának a ritmuskísérete.
A „flamenco szíve” az ének, a szerkezeti kötöttségek mellett az előadás mindig improvizatív, és érzelem gazdag. Ahogy mondják, flamencót csak a „lélek legmélyéből” lehet énekelni. A flamencónak sokáig nem volt hangszeres kísérete, csak a taps, vagy botok összeütése, dobogás kísérte a táncot. Későn, a XIX. század közepétől lett a gitár a kísérőhangszer.

Miközben a flamencóról szóló ismertetést hallgattuk, egy vörös földű síkságon gurult a buszunk, ahol az út mellett alacsony, nem kordonozott szőlőket láttuk. Ahhoz képest, hogy Andalúzia Spanyolország második legnagyobb bortermelő tartománya, nem sok szőlőültetvénnyel találkozunk az utak mentén. A sikert egy speciális, világszerte ismert fajta hozta az andalúz borászoknak, ugyanis a sherry őshazája ez a tartomány. Ezeket az alacsonyra metszett, gyalog szőlőket nem lehet gépesítve szüretelni, kézi erővel, guggolva kell begyűjteni a fürtöket, viszont nem annyira aszály érzékenyek, mivel Córdoba környékének nyarai az egyik legmelegebbek Európában, nem ritka a 40 fokos meleg.

Córdoba helyén a karthágóiak alapítottak először települést, majd elfoglalták a rómaiak, és Córdoba a római provincia, Hispánia fővárosa lett. A Római Birodalom bukása után a vizigótoké, majd 711-ben benyomultak a területre a mórok, és a kalifátus központja lett. A 10. és a 11. században Córdoba a világ egyik legfejlettebb települése volt, egy nagy kulturális, politikai, gazdasági és pénzügyi központ, négyszázezer lakossal. A 9. és 13. század között itt Córdobában békésen együtt tudtak élni mórok, arabok, keresztények, és zsidók. A kalifátus bukása és a terület Spanyolországhoz csatolása után a város elvesztette jelentőségét, a XVIII. században már csak húszezren lakták. Csak a XX. században indult újra fejlődésnek, ma már több mint háromszázezren lakják.

Córdobába egy hatalmas szökőkúttal díszes körforgalomban léptünk be. Már ott találkoztunk egy lovas kocsival, amin piros pöttyös fodros ruhában ülő nők, és fekete nadrágba, vörös ingbe, fekete mellénybe és széles karimájú kalapba beöltözött férfiak ültek. Ott jártunkkor, május végén, tartják Córdobában a Córdoba Tavaszi Vásárt, vagyis a Feria de Nuestra Senora de la Salud-t. Mivel a buszunk útjavítás miatt letért a tervezett útvonalról, így – véletlenül – közelről megnézhettük a város délkeleti részén, a Guadalquivir folyó északi partján lévő önkormányzati vásárnál lévő sátraikat a Ferián résztvevőknek. Tíz évestől kilencven évesig a hölgyek beöltöznek ezekbe a hosszú, színes, fodros ruhákba, és felvonulnak lovas kocsival, vagy gyalog. Mindenütt találkoztunk velük a városban.

Amire a Guadalquivir folyón lévő római hídnál kiszálltunk a történelmi városrész megnézésre, egy kis eső fogadott bennünket.
Córdoba csodálatos régi emlékeket őriz. A római híd kapuja a reneszánsz II. Fülöp diadalív, ami eredetileg az egyik városkapu volt, 1912-ben emlékműnek építették át. A mögötte lévő Plaza del Triunfó-n futnak össze a város északi, keleti és nyugati részébe vezető utcák. A festői színes házak a város védőszentje – Szent Rafael – magas talapzaton álló szobrát fogják körül. Olyan lelkesen fényképeztük Szent Rafaelt, hogy megszánt minket, és elállt az eső.

A córdobai nagy mecset melletti utcán elsétáltunk a córdobai zsidónegyed /Judeira/ szűk utcácskáiba, megnéztük a szépen rendben tartott házait, a csodás tereit, és néhányat a jellegzetes belső udvarok /patio/ közül, ahol még a falak, és az emeleteket szegélyező korlátok is színes kaspókban felfüggesztett cserepes virágokkal vannak díszítve.

Itt található a bikaviadal múzeum, melynek udvarán a termésektől roskadozó narancsfa alatt álló bronz bikával minden férfi útitársunk lefotóztatta magát, még az ugyanott álló Maimonides szobra sokkal kevesebb érdeklődést keltett.

Maimonides Córdobában született, zsidó rabbi, filozófus, történész, és orvos volt a középkorban. Nem versenyezhet Córdoba másik híres szülöttével a bikaviador Manolete-vel, akit sokan minden idők legnagyobb bikaviadorának tartanak.

A zsidó negyed utcácskáit méltán nevezhetjük a virágok utcácskáinak, mert az erkélyek alja, teteje, az ablakok, udvarok, és házfalak rengeteg színes virággal vannak feldíszítve. Mivel a legtöbb ház fehérre van festve, ez még romantikusabbá, még vonzóbbá teszik a látványt. A legszebb patio, és erkély cím elnyerése, évről évre lázban tartja a helyieket, és az idelátogatókat. A nyertesek bevallása szerint ehhez komoly anyagi és időbeli áldozatot kell hozni, és a patiokat elnézve ebben kételkedni semmiféleképp nem lehet.

Córdoba első patioi, a rómaiak korára vezethető vissza. A tipikusan mediterrán lakóépületek belső udvarai kialakításának elsődleges szempontja volt, a száraz, és meleg éghajlat elleni védelem. Később, ezt az építészeti megoldást őrizték meg a mórok is, de saját kultúrájuk mintájára, az udvaron virágágyásokat alakítottak ki, amelyek nem csak a patiok díszei voltak, hanem a dús növényzet még kellemesebb klímát biztosított a nyári forróságban. Szintén az arab kultúrának köszönhetőek, az udvarok színes csempével való díszítése, a zsalugáterek használata, vagy épp a kavicsokból alakzatra kirakott udvari burkolat.