A katedrális megnézése után szabadidőt kaptunk, egy közeli boltban vettünk két szendvicset, majd leültünk katedrális számos lépcsőinek egyikére, és megettük őket, miután kihűltek.
Sevillában valamiért ragaszkodnak ahhoz, hogy a pultban lévő szendvicseket meg kell melegíteni, meg kell sütni, anélkül nem adják oda. Egy szatyorban lóbálva hűtöttük őket, amíg aztán meg tudtuk enni.
Azután sétáltunk kicsit, betévedtünk a bevásárló utcába, ahol ugyanazok a boltok voltak, mint bárhol máshol.
Ez az útvonal nem volt valami jó választás, de amikor újra találkozott a csoport a katedrálisnál, akkor együtt lement a csoport a folyópart felé.
Ott még láttunk nagyon szép épületeket, például a Plaza del Cabildo-t, amit egy félkör alakú, freskókkal díszített, háromszintes, hófehér épület vesz körül. a tér közepén szökőkúttal, és különféle üzletekkel a ház földszintjén.
A folyópart is igen látványos, szépen rendben van tartva.
Visszaszálltunk a buszba, és a Torre del Oro-nál megálltunk egy fotószünetre. Nincs más olyan építmény Sevillában, amellyel jobban megérthetjük a Guadalquivir-folyónak a spanyol gyarmati időszakban játszott jelentőségét, mint Torre del Oro, vagyis az Arany-torony.
Sevilla, sikereinek nagy részét a tengeri kereskedelmének köszönhette a hajózható folyója miatt, amely egy hagyományos európai kikötőnél nagyobb védelmet nyújtott a hajók számára. Évszázadokon keresztül a toronyból egy nehéz láncot feszítettek át a folyón, hogy megóvják a várost a tengeri támadóktól. Az őrtorony az 1200-as évek elején épült, nevét a szerkezet építőanyagainak a folyón való aranyszínű (egykor aranyszínű csempékkel borított szerkezet) visszatükröződése miatt kapta. Ma a torony egy tengerészeti múzeumnak ad otthont, amely a sevillai történelem során, a folyó jelentőségét kiemelő tárgyakat őriz.
A folyón átívelő hidak egyikén haladva, behajtottunk egy szigetre, ahol az 1992-es világkiállítást rendezték.
Megálltunk egy kapu előtt, ahol benéztünk, mert ott volt a Makovecz Imre tervezte magyar pavilon, amit a kiállítás után nem igazán sikerült hasznosítani.
Eladták egy spanyol befektetőnek, aki irodának adta ki, de télen megfagytak, nyáron megsültek benne a bérlők. Így eladták, de akik megvették azok sem tudtak igazán mit kezdeni vele.
A férjemnek volt egy nagyon szellemes megjegyzése, hogy azért tetszett a spanyoloknak a magyar pavilon, mivel a körülötte lévő más országok pavilonjaihoz képest – amik magas épületek voltak – ez egy ilyen kis faházikó volt, és azt mondták rá, hogy nézd csak milyen furcsa kis toy-toy. Amikor ezt elsütötte a férjem, két napig ezen nevettem.
A magyar pavilonnak azóta már a teteje, az oldala kezdett szétrohadni, annak már valószínűleg annyi… De egyébként sem igazán sikerült hasznosítani a világkiállítás többi épületét sem, a zárás után kihasználatlanná vált a helyszín.
Sevillát elhagyva a Costa del Sol, a napos part felé vettük az irányt, Torremolinosban, egy hatalmas tengerparti szállodakomplexumban volt a következő két éjszakára a szállásunk.
Itt egy családi lakosztályt kaptunk mi ketten. Nappalival, konyhával, hálószobával, erkéllyel. A szálloda udvarán úszómedencével.
A hatalmas étteremben, bábeli hangzavarban ezer náció fogyasztotta a svéd asztalos vacsoráját, minden volt ott, amit csak el lehet képzelni. Az ételek sok félék voltak, és mindenki annyit evett, amennyit csak akart, de nem voltak különösebben ízletesek.
Én két étellel is bepróbálkoztam, halat ettem először, de nagyon keserű íze volt, aztán egy ragut próbáltam, abban meg annyi curry volt, hogy nekem az sem ízlett. Főleg a sütemények okoztak óriási kiábrándulást, mert a cukron kívül más ízük nem volt, akármilyen gusztusosak voltak egyébként. Egy csodásan kinéző fekete erdő torta okozott nagy csalódást nekem. A gyümölcsök finomabbak voltak.
Vacsora után még lementünk sétálni a tengerpartra – mintha még aznap nem mentünk volna eleget -. Nem kellett ringatni bennünket este, hogy ez után a nap után elaludjunk!
17 hozzászólás
Ilyen nagy utakon nagyon sok szépet, érdekeset, de keserűséget is lehet élvezni. Nem is tudom, hogy
ennyi helyen hogy bírtátok a fel- és leszállásokat a buszokról. A fáradozás viszont sok emléket
hozott, amit elfelejteni nem lehet.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Ahogy telt, múlt az idő a busz lépcsők egyre magasabbnak tűntek a számomra. 🙂 De fűtött a lelkesedés, a kaland izgalma, valahogy mindig le- és feljutottam rajtuk.
Judit
Szia!
A délután is sok látnivalót tartogatott. Milyen kár, hogy ide nem lehet fotókat feltölteni! Milyen remek lenne e beszámolót képekkel együtt olvasni, nézni! De hát ez van! a más országok étkei, nekem is okoztak már csalódást. üdv hundido
Kedves Katalin!
Bár ide nem lehet fotókat feltölteni, de mindenről – amit leírok – sok fotó van fenn az interneten.
Ha tőlem szeretnél képeket, akkor írj egy sort az email címemre /fenn van az adatlapomon/, és elküldöm az egyes részeket képekkel neked.
Judit
Szia! Köszi, nézem és írok. üdv hundido
Kedves Judit!
Ennek a fejezetnek a különlegessége, hogy viszontláthattátok a Makovecz-féle pavilont. A férjed megjegyzésén magam is jót derültem. 🙂
Érdekesnek találtam a bábeli hangzavart is, de hát ilyen egy nyaralóhely, pláne Spanyolországban. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Nagyon megváltozott az utóbbi évtizedekben a nyaralóhelyeken megfordulók nemzetisége.
Még régen a németek voltak túlsúlyban, és az angolok a nyaralóhelyeken, mára már észre sem lehet venni őket a rengeteg orosz és ázsiai vendég között.
Judit
Kedves Juditka!
Az ötödik részt tegnap olvastam, de sajnos ismételten megbolondult a gépem, és amit
ide írtam, azt nem vette be. Tetszett neked az út, nekem pedig amit írtál róla.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Valóban tetszett nekem ez az út nagyon. Azért is írtam meg a beszámolót a tőlem telhető részletességgel, hogy évek múlva is újra át tudjam élni.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Judit
Szép lehetett ez a dálután, nyugalmasabb, kedves Judit!
Szeretettel
Ica
Kedves Ica!
Amikor egyik városból a másikba mentünk a nap második fele általában nyugalmasabb volt, mert elég nagyok a távolságok.
Még szerencsére eddig kitartott a jó idő, amiben minden sokkal szebb, mint rossz időben, de majd jön az is…
Judit
Hát igen! A gyümölcsöt legalább nem lehet elrontani.
És, akármennyi a napközbeni élmény, benyomás, kutyagolás, az esti tengerparti séta akkor sem hagyható ki – szerintem. Mármint, ha van tenger.
túlparti
Kedves Túlparti!
Egyet értünk! Az esti tengerparti séta nagyon fontos, ha van tenger… 🙂
Judit
Kedves Judit!
Jaj…rengeteg pótlás elöttem!
Igyekezek majd…
Csodaszép és értékes írásaidra gratulálok!
Szeretettel:sailor
Kedves Tengerész!
Kit látnak szemeim! Visszahajóztál közénk! Nagyon örülök Neked!
Köszönöm az olvasást és a véleményt!
Judit
Kedves Judit!
Nagyon sok szépet láttatok ezen a délutánon is! Makovecz Imre tervezte falunkban az orvosi rendelő váróját, télen a betegek majd megfagytak, mert a meleg elveszett a mennyezetet alkotó faszerkezetek között. Nem emlékszem rá pontosan, hány évre rá, betonos mennyezetre kellett cserélni. Nem csodálkozom rajta, hogy a spanyolok sem tudtak a pavilonnal mit kezdeni. Jót mosolyogtam férjed viccelődésén.:) Bármily fáradtak is voltatok, egy esti tengerparti séta bizonyára jól esett lefekvés előtt!
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Makovecz Imre – szerintem – egész munkássága alatt templomokat tervezett, függetlenül attól, hogy egyetemre, fürdőre, orvosi rendelőre, vagy művelődési házra szólt a pályázat. Az erőforrások nagy részét általában gigantikus tetőkre pazarolva, amikhez egy Pilis méretű erdőt vágtak ki.
Sajnos általános jelenség, hogy az épületeiben a funkció és a forma nem nagyon találkozik.
A férjemnek valóban nagyon szellemes bemondásai vannak. Némelyiken napokig szoktam nevetgélni, ha eszembe jut.
Judit