A tizedik nap reggelén újra megküzdöttünk szerény reggelinkért, a feltöltésen bosszankodva, mert körülbelül semmi nem volt, úgy mint: tányér, bögre, forró víz, kenyér, a felvágott is csak úgy módjával. Húsz percig tébláboltunk, mire valami ehetőt összeszedtünk az étteremben. Egy szerencsétlen lány szaladgált, mint a mérgezett egér, mindenki őt instruálta, hogy mit csináljon, de azonnal.
Amíg egy kérésnek eleget tett, addig ötven másik keletkezett.
Mérgelődtünk, mert attól tartottunk, hogy hiába keltünk fel korán, nem tudunk megreggelizni az indulásig. Végül csak odaértünk időben, és elindultunk az Escorial felé.
Még amikor elindultunk úgy nézett ki, hogy ma szerencsésebbek leszünk az időjárással, szépen sütött a nap, de aztán útközben beborult, egyre feketébb felhők üldögéltek a hegyek tetején.
Az egyik hegy tetején egy nagy szürke kőkereszt jelezte a közelmúlt, a XX. század történelmének, egyik leglátványosabb és egyben legvitatottabb emlékét.
Itt van Madridtól mintegy 50 km-re északra, a Guadarrama-hegységben az Elesettek Völgye, vagyis a Valle de los Caídos.
Az 1939-ben véget érő, és egyes becslések szerint több mint 400.000 áldozattal járó spanyol polgárháború után felálló fasiszta Franco-rendszer, illetve annak vezetője, Francisko Franco, a Generalísimo (a tábornokok tábornoka) 36 évig, a diktátor 1975-ben bekövetkezett haláláig uralta az országot.
Franco szemében a polgárháború valódi áldozatai csak a „nemzetinek” nevezett, vagyis az ő oldalán állók voltak, a köztársasági halottak nem számítottak, hiszen ők a haza ellen harcoltak. Az „Isten és a Haza” szolgálatában elesett nacionalisták tiszteletére országszerte kegyhelyeket, emléktáblákat állítottak fel, utcákat neveztek el, de már közvetlenül a győzelem után rendeletet hoztak egy igazán nagyszabású és méltóságot árasztó emlékmű felépítéséről is a hősök tiszteletére.
Ennek megvalósulása az Elesettek Völgye.
Az 1940-től 1958-ig tartó munkálatok temérdek pénzt (mai áron számolva mintegy 330 millió eurót) és sok emberéletet követeltek. Franco az építkezést „stílusosan” a legyőzöttekkel, a köztársaságpárti hadifoglyokkal, bebörtönzött politikai foglyokkal és köztörvényes bűnözőkkel végeztette el, becslések szerint kb. 25 ezren dolgozhattak a 19 évig tartó építkezésen.
Az Escorialtól mintegy 10 km-re található völgy nagyjából 3000 hektár területű, maga az emlékmű pedig a völgy bejáratától kb. 6 km-re van és három fő részből áll.
A völgy közepén lévő hegy tetején a messziről is jól látható 152 m magas kereszt áll, az alatta levő hegy belsejébe befúrva egy, a római Szent Péter székesegyház méreteit meghaladó bazilikát alakítottak ki, a hegy túloldalán pedig egy bencés kolostor található.
Mindent a hatalmas méretek jellemeznek, de amíg a kereszt csak ámulatot, a bazilika belseje szinte félelmet keltő. A bazilika hatalmas főhajója eredetileg hosszabb volt, mint a római Szent Péter székesegyházé, ezért belül, a bejárat közelében egy válaszfalat kellett építeni, XXIII. János pápa csak ezután volt hajlandó 1960-ban felszentelni a templomot.
Mi csak a buszból láttuk az elesettek völgyét, az idegenvezető mondta el a történetét. Szerinte a bazilikában a falakat, a mennyezetet és a kupolát vallási szimbólumok és bibliai alakok olyan komor szobrai és festményei díszítik, hogy a légkör elég nyomasztó. Itt a bazilikában a főoltár két átellenes oldalán, a márványpadlóban kialakított sírokban vannak eltemetve José Antonio Primo de Rivera, a spanyol szélsőjobboldali eszme vezéralakja, a falangista párt alapítója, és Franco tábornok.
A sors fintora, hogy a „mester” és követője 39 év különbséggel ugyanazon a napon, november 20-án hunyt el.
Mivel a bazilika hatalmas kriptája túl nagynak bizonyult, Franco oda szállíttatta a köztársaságiak oldalán elesettek holttesteit is, a hozzátartozók beleegyezése vagy tudomása nélkül. Hivatalos becslések szerint 30 ezer embert temettek el ott, egyes történészek azonban ezt a számot 60 ezerre teszik.
Franco halála után viszonylag gyors demokratikus átmenet és konszolidációs folyamat zajlott le az országban, ennek következtében napjainkban már korántsem egyértelmű az emlékmű megítélése.
Sokak szemében az elnyomó és véreskezű hatalom mementója, ezért le kellene rombolni, mások szerint pont ezért, elrettentő példaként meg kell tartani.
Az ország szocialista kormányzatai megtiltják a bazilika látogatását, restaurálásra hivatkozva, a jobboldali kormányok újra látogathatóvá teszik.
Az emlékhely megítéléséről szóló politikai és társadalmi vita jelenleg is zajlik, éppen napjainkban rendelte el a madridi kormány Franco exhumálását az Elesettek Völgyében található bazilikából.
Franco családtagjai tiltakoznak, és bírósághoz fordulnak az ügyben.
San Lorenzo de El Escorial településen szálltunk ki a buszból, az idegenvezetőnk mesélte, hogy amikor az Escorial megépült, itt még semmilyen település nem volt.
A körülötte levő földek egyházi tulajdonban voltak, aztán idővel elkezdték méregdrágán kiparcellázni. Akinek nagyon sok pénze van, az jöhet oda lakni a környékre. Tényleg elég szép házakból áll a település, de amikor mi ott voltunk, május végén, a legtöbb lezárva állt. Elsősorban csak nyáron szokták a tulajdonosok használni ezeket a házakat.
Az Escorial teljes neve San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostor, melyet II. Fülöp spanyol király a saint-quentini csata napján tett fogadalma folytán építtetett.
A spanyol haderő 1557. augusztus 10-én a flandriai St.-Quentin mellett legyőzte a franciákat. E napnak különös jelentőséget kölcsönöz, hogy ez Szent Lőrinc névnapja volt, s a csatában ezen a napon lerombolták a róla elnevezett templomot.
A mélyen hívő II. Fülöp megfogadta, hogy a szentnek új templomot állíttat. Az Escorial ebből a fogadalmi templomból kinőtt épületegyüttes. Rostély alaprajza, Szent Lőrinc mártíriumát hivatott jelképezni, akit egy rostélyra erősítve kínoztak halálra. A kolostort a XIX. században Jeromos- majd Ágoston rendieknek adták át.
Az Escorial erődítmény jellegű, téglalap alakú, Spanyolországban szokatlan, szigorú klasszicista stílusban épült. Az épület 206 méter széles és 161 méter hosszú, a dísztelen és szabályos homlokzat egyhangú benyomást kelt.
Végül két templomot, kolostort, iskolát, könyvtárat, palotát, és a királyok panteonját építették meg itt.
Jobbra van a kolostor, balra az iskola, középen a templom és a palota rész a könyvtárral. Ebből a kolostor és az iskola nem látogatható.
A kolostorban karthauzi szerzetesek élnek, nem fogadnak világi látogatókat. Régen nagyon sokan voltak, kihasználták a hatalmas épületrészt, most már csak ötvenen laknak benne.
Az iskola egy Ágoston-rendi egyházi iskola, láttuk is az iskolásokat – amikor mentünk befelé az Escorialba – kis picurkák voltak, szürke egyenruhában jöttek valahonnan, nagyon énekeltek.
Szigorúbb biztonsági ellenőrzésen estünk át, mint egy repülőtéren, nem csak át kellett mennünk egy fémdetektoros kapun, hanem a táskából mindent ki kellett venni, és mindent alaposan átvizsgáltak. A kaját, az üdítőt, a nálunk levő dolgokat. Nálam veszélyes fegyverek is voltak, körömreszelő, és köröm csipesz.
Végül bemehettünk az Escorialba, először abba a templomba mentünk, amit a szerzetesek használnak. Amikor éppen nem tartózkodnak ott, akkor látogatható.
Utána felmentünk a méltán híres és díszes könyvárba, ez volt Európában az első barokk teremkönyvtár, Herrera, II. Fülöp híres építőmestere az elsők között volt, aki a korábbi pultos elhelyezés helyett fali polcokon helyezte el a könyveket. Ezzel a megoldással felszabadította a terem közepét, valamint lehetőség adódott a ritkaságok, drága művek elhelyezésére. A könyvtár belső elrendezése és a nagy belmagasság látványos barokk terem jeleget adott az épületnek. Körben a tárolók felett, és a mennyezet, gazdagon van díszítve pompás allegorikus freskókkal. A bölcseletet, a hittudományt, a zenét és a mértant szimbolizálják.
Montanus, a könyvtáros különleges módon vette állományba a könyveket, amiket először nyelvek szerint csoportosított. Ezt követően szétválasztotta a kéziratokat és a nyomtatványokat, majd az egészet 64 tárgy szerint osztotta csoportokra. A könyvtár gyűjteménye több, mint 4700 kéziratot és nagyjából 40 ezer nyomtatott könyvet tartalmaz. A legérdekesebb kincsek az ókori klasszikai és arab irodalmi művek. Nekem nagyon fura volt, hogy a tárolókban a polcokon a könyvek nem a gerincükkel kifelé álltak, hanem az aranyozott szélű lapjaik voltak kifelé fordítva.
Érdekes volt a Csaták terme, ami tulajdonképpen egy 50 méter hosszú, 6 méter széles, és 8 méter magas galéria /folyosó/ volt, aminek a falait – mindkét oldalon – csatajelenetek borították. Lenyűgöző látvány volt, mind a freskók méretei, mind a díszítettsége miatt. Állítólag 21.000 alak szerepel a csata jelenetekben. A legérdekesebb számomra mégis az volt, hogy a hosszú folyosóról két széles ajtó nyílt, amiket úgy hagytak szabadon, hogy a festmények az ajtók mellett egy nagy szőnyeget imitáltak, amik mintha ketté lettek volna húzva.
A méltán világhírű könyvtár, és a Csaták terme, megnézése után megkezdtük vándorlásunkat az Escorial középső részének különböző szintjein.
A folyosókkal tagolt építményben száz lépcsőház van, ha a folyosók hosszát összeadjuk, 16 kilométert tesz ki. A széles kőfolyosó rendszer szépen rendben tartott, patyolat tiszta, de amilyen egyhangú az épület külseje, olyan komor a belseje. A hosszú boltozatos folyosókon, és lépcsőházakban mintha mindig hideg és nedves levegő keringene.
Megtekintettük a palota részt, ami tulajdonképpen a templom köré épült. Úgy helyezték el a királyi szobákat, hogy az uralkodó saját helyiségeiből közvetlenül a templomba léphetett. Idősen és betegen is az ágyból pillanthatott a főoltárra. Az épületegyüttesből kiemelkedő királyi palotát, amely a templom keleti lezárásához kapcsolódik, Lőrinc rostélyfogantyújának nevezik.
A templom egyik oldalán a király, a másik oldalán a királyné lakosztálya volt, amiket kicsit túlzás lakosztályoknak nevezni, mert nagyon egyszerű rész volt a palota, picike szobákkal. Volt egy fogadóterem szerűség festményekkel, aztán egy picike kis hálószoba a királynak, az ágya melletti ajtót, ha kinyitotta, akkor rálátott a templomban a főoltárra még az ágyából is. Kis dolgozó szoba, kis nappali, mind szerényen berendezett, dísztelen. A főoltár másik felén a királyné lakosztálya hasonlóan roppant szerény volt, csak neki a dolgozó szobájában nem egy íróasztal volt, hanem egy hangszer.
Az volt II. Fülöp jelmondata, hogy magának épített egy kunyhót, Istennek egy palotát. Nagyon különös érzés volt, hogy mi ugyanazokat a szobákat jártuk be, ahol II. Fülöp járt, azt néztük meg, amit ő is nézett, amit mi láttunk azt látta ő is. Ott volt az ágy, amiben aludt, mintha megállt volna az idő abban a pillanatban, amikor ő ott meghalt. Még azt a hordszéket is láttuk, amibe 500 kilométerről ide cipelték, amikor már nagyon beteg volt, mert itt szeretett volna meghalni.
Az ablakokból csodás kilátás nyílt a dekoratívan nyírt francia kertre, de sajnos nem lehetett fényképezni, mert a korabeli üvegek erősen torzítottak. Számomra a legérdekesebb a király fogadótermében lévő „óracsík” volt, ami a padlóban egy rézcsík, ami az ablaknál kezdődött, és megjelölték rajta, hogy melyik hónap melyik napján meddig süt be a nap délben.
II. Fülöp utódai a gazdagabb díszítésű és kényelmesebb helyiségeket részesítették előnyben, s nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a főoltárra közvetlenül rálássanak. Így tehát a templom északi oldalánál újabb szobákkal bővült a palota. Itt kétemeletes kerengőt építettek, középpontjában található a Panteón de los Evangelistas (az Evangélisták Udvara), amely nevét az itt felállított szobrokról kapta.
Aztán leereszkedtünk a mélybe, a királyok panteonjába, mely a spanyol uralkodóház sírboltja, a vörös márvány csarnokban a 16. század óta regnáló összes uralkodó itt van eltemetve. Az Escorial nemcsak királyi palota és kolostor, hanem a spanyol királyok temetkezőhelye is, ahol haláluk után is olyan pompában nyugszanak, mint amilyenben életük során részük volt.
A Panteón de los Reyes (Királyok Panteonja) a templom főoltára alatt helyezkedik el, amelyben 26 spanyol király és királyné, a többi közt V. Károly koporsóját is őrzik.
Minden arannyal díszített, fekete márvány koporsó egy-egy polcon áll, körben, egymás fölött. Az egyik oldalon vannak az uralkodók, a másikon a hitveseik, és megdöbbentően kicsik a koporsók. Mint kiderült a koporsókban csak a csontjaik vannak, a királyi panteonba levezető lépcső melletti szobákban komposztálták őket addig, amíg elhelyezhették a csontjaikat a kis díszes márvány koporsókban.
A felette levő szinten a közeli rokonság sírjai találhatók, közte magyarországi Máriával. Az idegenvezető elmondása szerint, amikor megépült az Escorial, akkor a spanyol királyi család elhunyt tagjait összeszedték addigi sírjaikból, és itt temették el újra őket. Sok egyforma fehér koporsó az infánsok panteonjában, ahol a gyermektelen királynék alusszák örök álmukat, és a korán, bérmálkozás előtt elhunyt királyi gyermekek, egy kerek, emeletes, hófehér tortára emlékeztető márvány sírban. A torta minden „szelete” fehér márványtáblával feliratozva, hogy melyik gyermek nyughelye.
Az igen dekoratív lépcsőházat újra megmásztuk, és megnéztük a központi templomot.
Érdekessége volt, hogy a bejáratnál a kupolák, alacsonyak, és laposak voltak, csak a templom belsejében volt egy magas kupola.
Az idegenvezető elmesélte, hogy II. Fülöp aggódott, hogy az a nagy kupolát mi tartja meg, attól tartott, hogy le fog dőlni, és utasította az építészt, hogy tegyen oda oszlopokat, aki valóban tett oda oszlopokat.
Azonban a király egy idő után megunta kerülgetni őket, és megkérdezte az építészt, hogy biztos benne, hogyha lebontják az oszlopokat, nem fog ledőlni a kupola? Az építész biztosította róla a királyt, hogy ezer százalék, hogy nem dől le a kupola. A király engedélyt adott az oszlopok elbontására, de azt kívánta, hogy az építész bontsa el őket, ne pedig a munkások. Hogyha ledől a kupola, akkor rá dőljön, ne a munkásokra, mert ő csináltatta meg hibásan. Akkor hozott egy létrát az építész, nekitámasztotta az egyik oszlopnak, és felmászott rá. Az oszlop teteje és a kupola között elhúzott egy pálcát, mutatva, hogy az oszlopok eddig sem tartottak semmit. A király erre azt mondta, hogy nem illik a királyokkal viccelni.
Véleményem szerint nagy szerencséje volt az építésznek, hogy ennyivel megúszta a tréfát.
Az Escorial legkiválóbb része ez a 95 méter magas kupolával ellátott templom; 48 oltárát több értékes kép ékesíti; a boltozaton nyolc freskó Giordano Lukastól való; a két aranyozott bronzból készített imádkozó csoport V. Károlyt és II. Fülöpöt ábrázolják; az egyik kápolnában pompás elefántcsontkereszt látható Benvenuto Cellinitől.
Az idegenvezetőnk nagyon nagy lelkesedéssel adta elő, hogy II. Fülöp, a rossz hírét csak az angoloknak köszönheti. Akik egy szigorú, inkvizítori személyiségnek, bigott katolikusnak írták le őt. Miközben II. Fülöp szerető apa és nagyapa volt, művelt ember, aki jártas volt az építészetben, a festészetben, kedvenc festője Hieronymus Bosch volt – ezen én roppant elcsodálkoztam -. Fekete ruhái nem a személyiségét fejezték ki, hanem a fekete színű kelme volt akkor a legdrágább, drágább volt az aranynál is. Ezért a fekete ruha nem a komorság kifejezője, hanem a gazdagság jelképe volt. Mi meghallgattuk az ő véleményét II. Fülöpről, aztán megmaradtunk a sajátunknál.
Miközben hallgattuk, kiértünk az Escorialból, visszaballagtunk a buszhoz, beültünk, és meg sem álltunk Segoviáig.
8 hozzászólás
Szia!
Jó barangolni spanyolföldön, felidézni a történelmet, a régmúltat. Sétálni ott, ahol ezek a történelmi személyek is jártak egykoron, látni e csodás építési remekeket. üdv hundido
Kedves Katalin!
Soha nem képzeltem, hogy én egyszer eljutok az Escorialba! Körülbelül annyi esélyét láttam, mint annak, hogy eljutok a Holdra. Még amikor ott jártam, akkor is időnként megcsíptem magam, hogy álmodom ezt az egészet, vagy ébren vagyok?
Hatalmas élmény volt a számomra!
Judit
Kedves Judit!
Nagyon szépek az átéléseid!
Közelröl mutatod meg a látottakat!
Szeretettel:sailor
Kedves Tengerész!
Köszönöm az elismerő szavakat! Legalább nem hiába töltöttem annyi időt az élmények megírásával, ha sikerült átadni is őket.
Judit
Kedves Tengerész!
Örülök, hogy velem "hajózol". 🙂
Judit
Szia!
Szemléletesen írsz, mintha ott lenne az olvasó. Sose kívánkoztam Spanyolországba, lehet, meggondolom magam. A polgárháború annak idején rengeteg véráldozatot követelt; az elhunytak mind igazságtalanul haltak meg. Mindkét oldalon állókat sajnálom. Érdekes módon, Franco tábornok uralma alatt az ország, a II. világháborút követően, gazdaságilag felvirágzott. Mint Pinochet tábornok uralma idején, jóval később, Argentína is. Ki érti ezt? Mindketten véreskezű gyilkosok voltak. Olvastam nemrég egy könyvet: ajánlom figyelmedbe: Alessandro Baricco: Vértelenül. A spanyol polgárháború utóéletéről is szól.
A reggelit illetőn, csak a személyzetet sajnálom. Hibás volt szerintem, aki az utazást megszervezte. Amúgy, vihettetek volna az útra, legalább egy Rákóczi Pick szalámit, rácsodálkoztak volna a spanyolok!
üdvözlettel: túlparti
Kedves Túlparti!
A spanyol polgárháború szörnyű volt, az igaz, de minden rosszban van valami jó is: Spanyolország nem vett részt a II. Világháborúban. Így épített kincseit nem rombolták le.
Köszönöm szépen a könyv ajánlatot, el fogom olvasni.
Szalámit nem tudtunk vinni, mert útközben is nagyon meleg volt /egészen Madridig, ahol már a kilencedik napon jártunk/ és a szállodákban sem volt hűtőszekrény, még minibár sem.
Judit
Kedves Judit!
Csak ámulok, hogy a reggeli kellemetlenség után mennyi minden szépet láttatok! Egy délelőtt ez eléggé strapásnak tűnik, de megérte a fáradtságotokat, mert örök élmény marad számotokra. Sok érdekességet tudtam meg erről a városról, és én legszívesebben a könyvtárat tekintettem volna meg hosszabb ideig, lehet hogy ott is maradtam volna. 🙂
Sok szeretettel olvastalak: Matild