Szerb Antal írja: Laurence Sterne (1713-1768) „elbeszélő formája… a fonál szándékos elvesztése. A megkezdett, de félbeszakított elbeszélést esetleg 80 lappal később folytatta, hogy megint félbeszakítsa. Kedvenc írásjele a gondolatjel, akad mondata, amelyben kilenc gondolatjel is van. Regényében komoly filozófiai elmélkedések, sőt egyházi beszédek váltakoznak trágár francia élcekkel, középkori rémtörténetek érzelmes szerelmi jelenetekkel… néha oldalakat üresen hagy, jelezve, hogy itt olyasmiről van szó, amit nem lehet elmondani.” Két regénye, Tristram Shandy és az Érzelmes utazás – mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért – nagy siker volt, az Eliza naplóján a kortársak is csak átsiklottak. Eliza azonban nem fikció – ők ketten fontos szerepet játszottak egymás életében.
Sterne anglikán lelkész volt, de meglehetősen szerelmes természetű; lehet, hogy kezdetben még a feleségét, Elizabeth Lumley-t is szerette. Elizabeth azonban nem azonos Elizával, a nővel, „akinek az élete utolsó éveiben udvarolt,” egy tájékozatlan irodalomtörténész szerint.
Évekről szó sincs – a különös liaison mindössze három hónapig tartott, 1767 január elejétől április 3-ig, és nehéz lenne udvarlásnak mondani. Sterne nemcsak sokkal idősebb volt Elizánál, de súlyos beteg, a halál szélén, és az utolsó fellángolásban több volt az irodalom, mint az élet.
Eliza Sclater (1744-1778) élete kész regény volt, amit Sterne-nek nem sikerült megírnia. Élete fordulatait nagy vonalakban, a szülei és a férje rokonságát alaposan megismerhetjük Arnold Wright és William Lutley Sclater könyvéből: Sterne Elizája (London, 1922).
Eliza apja, May Sclater 1736-ban, 17 évesen lépett a Kelet-Indiai Társaság szolgálatába. Anyja, Judith Whitehill; Indiában élt az ő családja is. A Társaság a bevett gyakorlat szerint, az egyik állomáshelyről a másikra küldözgette az alkalmazottait, és a Sclater család éppen Anjengo-ban élt, amikor Eliza megszületett.
Anjengo, pontosabban Ancsuthengu a mai Kerala államban van, tengeri kikötő, csaknem az indiai félsziget végén: porfészek, ahol egy erődön, az angol kereskedőházon és egy portugál templomon kívül nem volt semmi. A környéken érintetlen erdők és borsültetvények; utazgatás, utak hiányában, csak a kis folyón volt lehetséges. Veszélyes is, az angol-marátha háborúk miatt.
Eliza szülei korán meghaltak, a Whitehill nagyapa Angliába küldte a gyerekeket, Elizát és Mary-t, hogy tanuljanak. Mindketten szívből utálták a bennlakásos iskolát, és 1757 májusában boldogan indultak vissza Bombay-be. A London-Bombay utazás kereken hét hónapig tartott. Bombay se volt az a nagyváros, mint ma, és az ott élő angolok szinte el sem hagyták az erőd területét – a városban nem volt semmi látnivaló. Eliza élénk levelezést folytatott az otthoniakkal, különösen a Thomas nevű unokatestvérével. Világos, hogy nagyon közel álltak egymáshoz, de a körülmények elválasztották őket.
Miért, miért se, Eliza 1758 júliusában férjhez ment a nagyapa egyik ismerőséhez, Daniel Draperhez. Nem tudjuk, miért volt ennyire sürgős, hiszen a lány még alig múlt el 14 éves. Draper 34, rossz természetű, ideggyenge ember, aki nehezen jött ki a kollégáival. Sehogyan sem illettek össze, a morózus férfi, és az életvidám, intelligens lány – Eliza azonban nem panaszkodott, annyira nem, hogy a húga, Mary is követte a példáját, férjhez ment 14 évesen, és hamarosan meg is halt gyermekágyban.
Az élet egyáltalán nem volt biztonságos Bombay-ben, az arabok és a malabári kalózok támadásai egymást követték. A Társaság persze egyszer s mindenkorra véget vethetett volna a problémának, de meg akarták takarítani a kiadásokat. Bíztak a diplomáciai tárgyalásokban, amelyek végül még több pénzt emésztettek fel, mint a háború. Bombay még viszonylag nyugodt állomáshely volt. Drapert 1765-ben kinevezték accountant-general-nak, Elizának két gyereke született, és teljesen lefoglalták a házi gondok. Idővel a család hazautazott Angliába, hogy isko lába adják a gyerekeket. Draper „hajófordultával” visszatért, Eliza maradt.
Valszeg ez volt a legboldogabb időszak az életében. Fiatal, gyönyörű, a gyerekek internátusban, és ő teljesen szabadnak érezhette magát. A rokonok kézről kézre adták, egymással vetélkedve szervezték a szórakozásokat. Londonban, a rokonságon keresztül ismerkedett meg Sterne-vel, aki már híres regényíró volt. Ők sem illettek össze, a koránál jóval idősebbnek látszó, tüdőbeteg szerző, és Eliza, az élet napos oldalán. Három hónapon keresztül szinte mindennap találkoztak, és Sterne ilyen rajongó sorokat írt:
„Ön nem szép, Eliza, az arca talán a szemlélők egytizedének tetszik – de ennél sokkal több van benne; és habozás nélkül kimondom, még sosem láttam ennyire intelligens, lelkes és jóságos arcot. Van valami az Ön szemeiben és hangjában, nagyobb a meggyőző ereje, mint bármely asszonyé, akit valaha láttam, akiről valaha olvastam vagy hallottam… Az Ön szemei, arcának formája (a legtökéletesebb ovál, amit valaha láttam) olyan tökéletességek, amelyek feltűnnek a legközömbösebb ítélőnek is.”
Az említett könyv közli a képet, amelyet Sir Joshua Reynolds festett Elizáról – nem tudjuk, mennyi benne az igaz, de ezt a festményt a szemlélőknek nemcsak az egytizede láthatta gyönyörűnek.
Sterne elküldte az összes műveit az egzotikus szépségnek, ezzel a megjegyzéssel: „Félig máris szerelmes vagyok Önbe – egészen bele kellene szeretnem.”
Ekkor már bráhmannak és bráhmaninak nevezték egymást. Ártatlan játék lehetett, már csak azért is, mert mindvégig jelen volt a feleség, vagy több rokon. Ennek különös jelentősége van a későbbi események ismeretében.
Eliza nem sietett vissza Indiába, de váratlanul egy olyan levelet kapott a férjétől, amelyet csak parancsnak vagy ultimátumnak lehetett értelmezni. Sterne kétségbeesett, amikor megtudta, hogy elveszti a játékszerét. Rá akarta venni Elizát, hogy maradjon Angliában, szakítson Draperrel.
Eliza belebetegedett a gondolatba, hogy vissza kell utaznia, de nem tehetett mást. Megígérte az öreg szeladonnak, hogy naplót fog írni, és elküldi neki. „Eliza naplója” és a levelei valódiak – a könyv befejezetlenül maradt, hiszen a történet sem zárult le, csak megszakadt. Sterne az Érzelmes utazáson dolgozott, és ilyen leveleket írt Elizának:
„Mindig Ön jár az eszemben, és annál jobban ragaszkodom Önhöz, minél inkább kiszakítottak a karjai közül. Az alakját mindig magam előtt látom. Édes hangja egész nap itt zeng a fülemben. Nem látok, nem hallok semmit, csak az én Elizámat.”
A feleség tudta, hogy Eliza családja gazdag, és már előre dörzsölte a kezeit.
1767 szeptemberében Sterne leadta az Érzelmes utazás kéziratát; meg a könyv 1768 februárjában jelent meg. Az agg lovag a halálos ágyán is csak Elizára gondolt, és a legnagyobb elkeseredésben hagyta el ezt a világot.
Eliza egy rokon lánnyal utazott együtt, akit vőlegény várt Bombay-ben. Ezúttal kilenc hónapig tartott, mire a hajó a kikötőbe ért. Drapert most Tellicherry-be (Thalasszeri), egy másik porfészekbe küldték, ugyancsak mai Kerala államban. Nem lehetett nyugalmas hely, Haider Ali zsoldosaival a település körül. Eliza itt tudhatta meg, hogy Sterne meghalt – a leveleiben nem említi, szó sincs mély megrendülésről. Mrs. Sterne azonban gondoskodott arról, hogy a kapcsolat ne menjen feledésbe. Összeszedte a levelezésüket, és átadta Sterne kiadójának. Közben Elizát és Drapert is zsarolta – egyértelmű, hogy nagy szüksége lett volna a pénzre.
Ezek az események nem sokat rontottak a házasságon. Draper viszont csúnya megvesztegetési botrányba keveredett, ami lefoglalta az energiáit. Úgy látszik, sikerült tisztáznia magát, mert 1771-ben áthelyezték Szuratba, ahol nagy társasági életet éltek, vadászatokkal és táncmulatságokkal töltötték az időt. Eliza továbbra is hosszú leveleket írt Thomasnak, hűségesen beszámolt az indiai életükről. 1772-ben Drapert ismét Bombay-ben találjuk. A beosztására nem panaszkodhatott, de Bombay-ben nem volt lehetősége arra, hogy a Társaságot kijátszva, a saját számlájára kereskedjen, és a plusz jövedelem elvesztése érzékenyen érintette. A levelek tanúsága szerint a házasfelek jóvátehetetlenül elidegenedtek egymástól. Eliza szívesen visszament volna Angliába, Drapert azonban kötötték a konvenciók – egy tanácstagtól elvárták, hogy példás házasságban éljen. Eliza ment volna, de pénz nélkül meg sem mozdulhatott.
Az utolsó évek eseményeit jótékony homály fedi. Persze tudunk egy-két dologról, de semmit se pontosan. Ismét előkerültek a régi vádak, az állítólagos viszony Sterne-el. A kiadó megígérte, hogy visszatartja a levelezésüket, aztán mégis nyilvánosságra hozta – és Draper sem reagált olyan közömbösen, mint azelőtt. A házasság menthetetlenül megromlott, Eliza nagybetegen utazott el az akkor divatos üdülőhelyre, Dasgaonba (Dászgáv). Csak találgathatjuk, hogy itt mi történt, de 1773 januárjában Eliza megszökött a férje házából; a legenda szerint a hálószoba ablakából engedett le egy kötélhágcsót, és odalent várta a hajó. Nem tudjuk, mi történt Eliza és a hajóskapitány, Sir John Clarke között – Eliza egy kétségbeesett levelet küldött a férjének. Olyanokat írt, hogy többé nem lesz a terhére, hagyja őt a sorsára, felejtse el. Itt egy hiatus van a levelezésben; még egy év se telt el, és Elizát a nagybátyja, John Whitehill masulipatami (Macsulipatnam) házában találjuk – a régi, tréfálkozó hangon írt az unokatestvérének, mintha mi sem történt volna.
Draper be akarta perelni a hajóskapitányt, aztán kiderült róla egy-két kellemetlen dolog – több gyereke is volt balkézről, bizalmas kapcsolatban volt egy angol nővel, összeveszett a többi tanácstaggal, és hasonlók. Ilyen körülmények között bölcsebbnek találta, ha Elizát csendben elengedi.
1774-ben Eliza már Angliában élt, mint botrányhősnő – megint előszedték a régi, semmilyen kapcsolatot Sterne-el, megvádolták, hogy Samuel Rogers és Raynal urak szeretője – a 18. században ennek még komoly súlya volt. Valószínű, hogy a vádnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert Eliza 1778. augusztus 3-án egy Draper-rokon, Sir William házában halt meg. Halálában sem hagyták nyugton: megindult a találgatás, vajon ki finanszírozta azt a drága síremléket.
Ennyit tudunk Sterne utolsó múzsájáról, túl sokat ahhoz, hogy fölkeltse a kíváncsiságunkat, túl keveset az igazsághoz. A levelek a család indiai életére, az indiaiak és az Indiában élő britek szokásaira koncentrálnak. Wright és Sclater írják: „A rendkívül hosszú, anekdotákkal, elmélkedésekkel, esszészámba menő kritikákkal teletűzdelt levelek azt a benyomást keltik, hogy az írójuk nem annyira a barátját, mint inkább az egész világot szólította meg. Ez volt az egyik eszköze, hogy elviselhetővé tegye a hosszú, unalmas napokat.”