„Szimszkij Habarov herceg, mikor kényszeríttetett átengedni helyét Maljuta Szkuratovnak, ezt keményen megtagadta, s midőn ezért Ioann Vasziljevics cár halálra ítélte, utolsó kegyként azt kérte, hogy előbb a két fiát öljék meg, hogy – mivel azok fiatal emberek – az üldöztetéstől s a haláltól való félelmükben olyat ne tehessenek, ami nemzetségükhöz nem méltó.”
B.M. Behmerev írja ezt 1929-es cikkében, Mimiko-szomatikus reflexek-e az érzelmek? Sem P.M. Jakobszon, aki idézi (Az érzelmek pszichológiája, Moszkva 1958), sem a magyar fordítója, Dr. Kovács Ferenc, sem az ellenőrző szerkesztő, Salamon Jenő kandidátus nem vették észre, hogy ebben a mondatban semmi sem igaz.
Ioann Vasziljevicset Rettenetes vagy Rettegett (Groznij) Ivánként ismerjük; komplett, paranoiás őrült volt, de az anyját már az uralkodása elején, valamivel később a trónörökössé választott, tizenhat éves fiát is megölette; élete a hódítások és a gyilkosságok sorozata. Szimszkij Habarov herceg nem létezett, Iván kedvenc hadvezére Alexander Boriszovics Gorbaty-Sujszkij volt, aki 1547-ben legyőzte a kazanyi kánt, és ennek a tartománynak az első orosz kormányzója lett. Az őrült cárnak, nem egészen véletlenül, számos ellensége volt, köztük Andrej Kurbszkij herceg, a cár elleni összeesküvés feje, és az egyetlen, akinek sikerült időben elmenekülnie. Ettől kezdve mindenki gyanús lett, aki élt, különösen a leggazdagabb bojárok, a befolyásos szuzdali családok tagjai. 12,000 nemes közül Iván csak 570-ben bízott meg, ezek jelentős földbirtokokat kaptak, a többieket száműzték, Fülöp metropolitát kivégezték, nem is tudni pontosan, miért.
Sujszkij nem vehetett részt az összeesküvésben, hiszen a távoli Kazanyban tartózkodott, neki csak azért kellett meghalnia, mert nagyon népszerű volt Moszkvában. Bizony nem kérte, hogy a két fiát is öljék meg vele együtt, nem is volt két fia, csak egy, a tizenhét éves Péter, akit 1564-ben, a cár parancsára, szintén lefejeztek.
Maljuta Szkuratov Iván kedves embere volt; ő hallgatta ki, majd ki is végeztette Vladimirt, Iván egyetlen unokatestvérét, sőt a metropolitát személyesen fojtotta meg, unalmában vérengzést rendezett Novgorodban, de szó sem volt arról, hogy ő legyen Kazany kormányzója.
Micsoda drámát írt volna Shakespeare ebből a nemes matériából, ha előbb születik! Tisztességben megőszült atya, aki azért könyörög, hogy öljék meg a fiait – igaz, hogy nem igaz, de Shakespeare nem egyszer emelkedett felül, szuverén módon, a történelmi tényeken – amúgy a földrajz sem volt az erőssége, Csehországot például megajándékozta egy tengerrel.
De nem is a történelmi igazság a legérdekesebb ebben a történetben, hanem az, hogy az emberek simán elhitték, a mesztnyicsesztvo, amit talán nemesi vagy rendi büszkeségnek lehetne fordítani, lényegesen fontosabb, mint az emberi élet.
Sujszkij két lánya közül az egyik egy jelentéktelen herceghez ment feleségül, a másik Nyikita Romanovicsnak, a cár sógorának lett a második felesége, és gondolom, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.