Egy őszi délutánom

– Milyen érzés?
– Olyan semmilyen. Tudom, hogy nem létezik ilyen, de hinned kell nekem. Eddig éreztem mindent. Csalódottságot, bűntudatot és keserűséget… éreztem minden pozitívat. Most pedig, mintha a világ összes érzése ki lett volna belőlem irtva. Nem érzek.
– Gondolom, most ez így nagyon jó neked….
– Nem! Pontosan, hogy nem! Az elején élveztem, mert nem tudtak megbántani… de ha tudod, és tisztában vagy vele, hogy te nem érzel, akkor azt is tudnod kell, hogy az erkölcsi határaid elvesznek. Nem tudod, hogy hol kellene abbahagyni. Végtelen sok embert megbántottam már, és tudod szeretnék valamit…. Visszakapni a régi életem.
– Akkor vedd vissza!
– Csakhogy az élet nem ennyire egyszerű. Én döntöttem és tudtam, hogy döntésem mivel fog együtt járni. Ismertem a döntésem minden egyes előnyét és hátrányát. De választanom kellett. És a szívem ezt az utat diktálta.
– A szíved… ????!!!
– Igen.
– Ha fél évvel ezelőtt ki tudtad mondani, hogy szeretsz, akkor most is ki tudnád. A helyzet az, hogy ezt te csak bemeséled magadnak. Igen is meg tudnak bántani és igen is érzel! Lehet, hogy megváltoztál, sőt egészen biztos vagyok benne. De ne dobj el semmit! Én itt vagyok neked. Szereltek! És szerintem a legfontosabb dolog, hogy megnyugodj. Most léptél be ebbe az közösségbe, életformába. Nem várok tőled semmit, de azt igen, hogy gondolkodj mielőtt beszélsz! – Majd felállt és odébb ment. Otthagyott. Mindörökre. Évek múlva megértettem, hogy mit akart. Igaza volt. És talán ez volt az a kegyetlen csapás, ami észhez térített egykor és mindörökre! Soha többet nem láttam utána, de mindennap gondoltam rá.