Színház

Negyven éve? Talán valamivel több is. Megelégeltem a három műszakos vagonrakodást és hollandi malom embert-bontó rabszolga munkáját – aztán meg az íróasztal mögötti unalmat és kirándultam az "életbe". Paradox módon az élet a színházat jelentette ez esetben. Elmentem díszítőnek, mivel a technikusim ott coco-himbilimbit ért.
Izgalmas munka volt. Naponta háromszor legalább átrendezni a nagyszínpadot. Az élő esti előadáson másodpercre tudni a dolgunkat, pláne ha a forgószínpad mögött állt az ember, amikor jó pár tonnát kellett beforgatni a nézőtér felé.
Minek számítottunk ott? Semminek és senkinek. A rendező, a diszlettervező, a koreográfus igen. Ők menő művészek. Emlékezetem szerint a rendező később szinte világhírű lett, a díszlettervező például (egy lószart érő festőcske) elment végül szobafestőnek az építőiparba. A koreográfusról meg kiderült, hogy buzi és menekült a városból is.
A színészek? Ők is rabszolgák. Bár emlékszem pár nagymenőre akik még az ötvenhatos események miatt a fővárostól 100 km-re voltak kitiltva, és a mi városunk pont 100 km-re volt.
Tetszett ez a világ. Tetszett a feszes tempó, tetszett, hogy Rózsa az ügyelő jobban tudott káromkodni mint a kocsisok, tetszett, hogy a tánckar lányai a hátsó takaró függöny mögött öltöztek át pillanatok alatt – általában melltartó nélkül (de nemegyszer a bugyi is hiánycikk volt), tetszett, hogy a színészbüfébe egyenrangúként léptünk be, no és tetszett, hogy jó pár esetben statisztáltunk is, álmodva arról, hogy mi bizony színészek vagyunk.
Jókat röhögtünk azon amikor Csabai doktor úr Hubai A. primadonnát orrbavágta (egy szerető nem mindig parírozik kellően) és másnap a Viktória nagyoperett címszereplőjeként a tülökké dagadt orrára festett vékony sziluett orral énekelte ki a magas c-ket (már amennyire sikerült neki).
Izgalmas világ volt. Izgalmas volt az első figyelmeztetés után (csengő a hangszórókban) még volt idő sok mindenre (15 perc), egy-két művi abortusz bizony lett is.
Nem régen jártam ott újra. Az ismerősöm büszkén mutatta a francia gyártmányú, világszínvonalú színpadtechnikát, ami nekem valami sci-fi technológiát sugalt. Emelők, sűllyesztők, aktív zsinórpadlás, 16 liftszerkezet a mélységi munkákhoz, a cnerárium számítógép vezérelt csoda, a forgószínpad akár szögben is dönthető.
Szóval egy csoda minden. Fantasztikus lehetőségek a rendező, a dramaturg és a többi hajcsár előtt.
Egy helyen botlottam meg – a régi zenekari árok fölött. A takarás nem teljesen illeszkedett. Megkérdeztem, hogy van-e még zenekara a színháznak. A válasz: – minek az? Számítógép vezérelte hangtechnika biztosít mindent, precízen és sokkal jobb minőségben mint régen.
Eszembe jutott Keca…az első hegedűs (de sokat söröztünk együtt)..eszembe jutott Verebélyi kezdő karmester (Verocskával a feleségével aki nem volt szégyenlős), ..eszembe jutott….no, hagyjuk!
Sok minden eszembe jutott, nagyon sok minden – és rájöttem: nincs kedvem színházba menni.