A négereket a végsőkig igyekeztek kizsákmányolni. A mezőgazdaság, a politika és az ültetvénytulajdonosok érdekei azt kívánták, hogy a négerek rabszolgaként dolgozzanak. Mindent megtettek tehát azért, hogy a feketék rabszolgasorban maradjanak.
Ám a kétségbeesett rabszolgák fejvesztetten szöktek a bizonytalanságba. Az ellenállásuknak legelterjedtebb formája a szökés volt. Amíg volt hová szökni, addig a rabszolgák egyre-másra tűntek el az ültetvényekről. Általában a közeli mocsarakban húzódtak meg, majd az északi államok vagy Florida (amíg még nem volt az Amerikai Egyesült Államok része) felé vették az irányt. Ám a legtöbb esetben nem jutottak messzire, hiszen ők csak az ültetvény közvetlen közelét ismerték, analfabéták voltak és nem tudták, merre is induljanak útnak.
A rossz sorsban élők azonban újra és újra nekirugaszkodtak a szabadsághoz vezető útnak. Hajtotta őket a szabadság utáni vágy és a jobb élet reménye. A tulajdonosok viszont mindent megtettek azért, hogy visszaszerezzék elveszett rabszolgájukat.
Így fokozatosan kialakult az a foglalkozási ág is, amit „nigger vadászat” néven emle-gettek. A nigger vadászok a négerek kézre kerítéséből éltek és ez igen jövedelmező vállalkozásnak mutatkozott, hiszen az ültetvényes minden áron vissza akarta szerezni rabszolgáját, mert maga a rabszolga alkotta az ültetvény után a gazda vagyonának legnagyobb részét. A 17. századtól kezdve ezért az újságokban is sorra jelennek meg a szökött rabszolgákról szóló hirdetések. És sikerrel is járnak ezek a kézre kerítési módszerek, mert a rabszolgák csaknem felét visszaszolgáltatták a tulajdonosának. Herbert Aptheker adatai szerint több tízezer rabszolga tudott megszökni a rabiga elől.
A rabszolgák szökése sok író fantáziáját megmozgatta. Erről a témáról is szól Harriet Beecher-Stowe nagysikerű regénye, a Tamás bátya kunyhója . Ebben a regényben az írónő egy rabszolganő és kisgyermeke sorsán keresztül mutatja be a rabszolgák szökésének körülményeit. A regényről majd a későbbiekben is szó esik.
A híres amerikai költő Walt Whitman is beleélte magát a rabszolgák sorsába. Így ír erről az Ének magamról című versciklusában:
„Én vagyok a hajszolt rabszolga, én vonaglom a kutyák harapása alatt,
Pokol és kétségbeesés rajtam, a lövészek egyre puffogtatnak,
Megmarkolom a kerítés rácsát, alvadt vérem hull, bőröm verejtékétől hígan.
Lehullok a dudvára és a kövekre,
A lovasok megsarkantyúzzák makrancos lovaikat, utolérnek,
Gúnyt röhögnek szédült fülembe és ostornyéllel,
Vadul fejemre csapnak…”
A szökés csupán egyike volt azoknak az eszközöknek, amelyekkel a rabszolgák a szabadságuk elnyerésére törekedtek. Más módok is léteztek. Ezek a következőek: a pénz általi megváltás (becsületes gazda esetében, a legtöbb megváltásra Kentucky-ban, Missouriban és Tennessee-ben került sor), katonának jelentkezés háború idején az amerikai hadseregbe, politizálás és persze a lázadás. Az amerikai néger nép történelme során egymást váltogatták a kisebb-nagyobb felkelések és lázadások. Több, mint 250 összeesküvésről maradt feljegyzés. Ez a számadat rámutat arra, hogy a szabadság kivívására irányuló erőfeszítések rendszeres jellegűek voltak és állandó visszatérő jelenségnek számítottak Délen.
A felkelések okai lehettek: közvetlen fizikai bántalmazás, alacsony életszínvonal, állandó lelki terror, politikai változások, izgató és szokatlan események, szekták tevé-kenysége (kvékerek és metodisták ), a négerek számának növekedése, a gazdaság válsága és a polgáriasodás.
A 17. század második felében kezdődnek el a lázadások. Ennek azok lehetnek az okai, hogy az ezt megelőző időben még viszonylag kevés néger élt az Újvilágban és még elviselhetően bántak velük, vagyis a fehér szegődményes szolgákhoz hasonlatos módon viselkedtek velük. Az első ismert összeesküvés 1663. szeptemberében történt a Virginiai Gloucester megyében. Árulás miatt azonban nem sikerült a próbálkozás.
A 18. század elején már főleg gyapotot termeltek a déli ültetvényeken és ez fellendítette a rabszolgaságot. Egyre több néger került az ültetvényekre, akik egyre kevésbé számítottak emberi lénynek.
Ebben a században is sok felkelés tört ki. Én a két leghíresebbet mutatnám be. Az egyik New York városában történt 1712-ben. Amíg a fehérek ünnepelték a Szilvesztert, addig 30 néger titokban találkozott egymással. Elhatározták, hogy összegyűjtenek annyi fegyvert, amennyit csak tudnak és majd bosszút állnak a fehéreken. Április 8-án felgyújtottak egy házat – ez volt a jel a lázadásra. A hirtelen keletkezett tűz miatt a fehérek pánikba estek és így könnyű volt őket eltenni láb alól. A felkelést egy Robin nevű néger vezette. A győzelmi mámor azonban nem tarthatott sokáig, mert a fehérek milíciája pár órán belül a helyszínre érkezett. Ők nyomban leöldösték a lázadókat.
A másik híres lázadás a 18. század folyamán a Cato által vezetett felkelés volt. A Charlestonhoz közeli stanoi ültetvényen került sor a lázadásra 1739. szeptemberében. Míg a fehérek istentiszteleten tartózkodtak, addig a feketék megtámadtak egy közeli fegyverraktárt. Felfegyverkeztek és miután sok fehér embert megöltek és sok házat felégettek, útnak indultak Florida felé. Azért a floridai-félszigetet választották, mert annak spanyol kormányzója szabadságot ígért minden szökevény rabszolgának. A felkelők rajtaütéseikkel rettegésben tartottak minden Dél-Carolinai ültetvényest. Ám ahogy növekedett a lázadók száma, úgy növekedett soraikban a fegyelmezetlenség is. Egy pincében rengeteg rumra leltek és tivornyába kezdtek. Ez vezetett el a vesztükhöz: a hangzavarra figyelmesek lettek az őrjáratok és másnap reggel rajtaütöttek a még alvó négereken. A négereknek esélyük sem volt a menekülésre.
A 18. század végén történt egy nagy esemény, a Haiti-féle rabszolgalázadás. 1791-ben a san domingoi négerek kezükbe vették sorsuk irányítását és Toussaint L’ouverture vezetésével kivívták függetlenségüket. Az eset után rengeteg volt ültetvényes menekült az Amerikai Egyesült Államokba. Egész Dél rettegni kezdett: mi lesz, ha ez a rabszolgák fülébe jut? Mi lesz, ha a négerek ezt követően tömegesen fellázadnak?
Abban igazuk volt, hogy ez az esemény felcsigázta az amerikai rabszolgaságot. Ugyanis sorra törtek ki a kisebb-nagyobb felkelések. Az első a 18. és 19. század fordulóján zajlott le. Ez volt a híres Gabriel vezette felkelés. Ezt a felkelést úgy tartják számon a történészek, mint az Egyesült Államok legnagyobb néger felkelését. Vezetője egy fiatal néger, Gabriel volt, akiben minden néger megbízott. Az ő irányítása alatt hónapokig találkozgattak a Richmond környéki négerek, mégpedig az Old-Brook nevű mocsárban. Több ezer néger rabszolgát avattak be tervükbe, amely így nézett ki: 1800. augusztus 30-án együttes erővel bevonulnak Richmondba, ott megtámadják a fegyverraktárat és felkelnek uraik ellen. Úgy gondolták, hogy fokozatosan felszabadítják az összes rabigában levő társukat és Haiti példájára egy szabad néger államot hoznak létre. Igen ám, de az akció kudarcba fulladt. Először is, mert rettenetes vihar tört ki a tervezett napon. Másodszor, mert elárulták a lázadást. Ezen okok miatt Gabriel elhalasztotta a lázadás idejét. Sajnos ezt rosszul tette, mert másnap megérkezett a fehérek milíciája, és amelyik rabszolgát csak elérték, azt elfogták. Körülbelül 100 négert végeztek ki. A lázadás vezetőjét Gabrielt egy hónap után kapták el, és 1800. október 7-én akasztották fel. Így szól egy e korból származó buzdító dalocska :
„Fel! Fel! Törd szét a láncokat! Zengjen a harcra hívó kürt,
Ügyed szent, Isten támogat, Néger, a korbácsot ne tűrd,
Szabadságod kivívhatod! Fogd le a rabtartó kezét,
Előre hát, fegyvert szegezz, Zsarnokhadat űzd szerteszét!”
S a Mindenható veled lesz.
1816-ban egy fehér virginiai, George Boxley hajtott végre egy összeesküvést a négerek felszabadítására. (Őt tartják John Brown elődjének). Az összeesküvést Spotsylvania, Louisa és Orange megyékben szervezte. Egy rabszolganő árulta el a tervet, akinek felszabadítást ígértek az árulásért cserébe. 1816 elején mintegy 30 rabszolgát letartóztattak, Boxley pedig szerencséjére egérutat nyert.
A következő nagy méretű összeesküvésre Charlestonban, 1822-ben került sor. Ennek vezetője egy Hiatiból származó néger, Denmark Vesey volt. Vesey arról volt nevezetes, hogy nyert a lottón és ennek segítségével megváltotta a szabadságát. Asztalosként és fekete prédikátorként kereste a kenyerét. Nagy műveltségű ember hírében állt, aki igazából kettős életet élt. A külvilágnak azt mutatta, hogy ő jámbor ember, de legbelül a négerek felszabadításán gondolkodott. Prédikációinak témái is a négerek felszabadításáról szólottak. Már az Államokba érkezése pillanatában elhatározta magában, hogy Délen is végrehajt egy Haitihoz hasonló felkelést. Híveivel titkos fegyverraktárakat szervezett, Haitival is felvette a kapcsolatot – minden készen állt a nagy lázadáshoz. De valaki mégis beárulta a felkelést. Az árulás miatt Vesey előbbre hozta a felkelés időpontját – nem értesült róla mindenki – és ez lett a veszte a mozgalomnak. A fehérek elfojtották a mozgalmat. A becslések szerint kb. 5000-9000 tagja lehetett a mozgalomnak.
Talán a legismertebb rabszolgalázadás volt a Nat Turner vezette lázadás. Ennek állít emléket William Styron híres regénye is. 1831-ben tört ki Virginia állam területén. Vezetője, Nat Turner igen művelt rabszolga volt: magától tanult meg írni és olvasni, fekete társainak gyakorta tartott istentiszteleteket. Társai csak úgy hívták, hogy „Fekete próféta”. Egész életét meghatározta a születésének időpontja, – azon a napon született, amikor Gabrielt kivégezték – és úgy vélte Isten választotta ki őt arra a feladatra, hogy felszabadítsa rabszolgasorban élő társait. 1831. február 12-én egy napfogyatkozás alkalmával – égi jelnek vélte – Turner kitűzte a lázadás időpontját. Az időpont a függetlenség napja: július 4-e. A felkelést azonban el kellett halasztani augusztusra, mert a próféta váratlanul megbetegedett. A felkelés egy augusztusi éjjelen kezdődött meg, amikor 6 néger útnak indult, hogy megölje Nat Turner gazdáját, Joseph Travist és annak családját. A mészárlást követően nekivágtak az országútnak, és minden fehéret, aki az útjukba akadt, megöltek. A közben előtűnő négereknek elmondták a tervet, így alig 24 órán belül 70 jól felfegyverzett néger volt már a lázadók között. A felkelés híre futótűzként terjedt. Aki megtehette, elbarikádozta magát. A felkelés augusztus 29-én ért véget, amikor a milícia sok száz négert mészárolt le. Nat Turner 9 hétig el tudott rejtőzni, de a vadászkutyák a nyomára akadtak. 1831. november 11-én végezték ki.
A polgárháborút megelőző évtizedekben is rengeteg felkelés tört ki. Ennek okozói: a fokozódó ellentét Észak és Dél között, Dred scott ügye, a Tamás bátya kunyhójának megjelenése, az abolicionizmus és a kansasi polgárháború. Talán a legismertebb felkelés ebben az időben a Harper’s Ferry-i összeesküvés volt. Ez a kansasi polgárháborúban feltűnő lelkes abolicionista, John Brown nevéhez kötődik. John Brown 1859. október 16-án 17 társával egyetemben elfoglalta Harper’s Ferry városának fegyverraktárát, amelyben mintegy 150. 000 puska volt. Másnap aztán elfoglalták a Potomacon átívelő vasúti összekötő hidat, hogy elvágják magukat a külvilágtól. Mind-ezzel az volt a céljuk, hogy pontot tegyenek a rabszolgaság ügyének a végére. Úgy gondolták, hogy az azon a vidéken élő rabszolgák amint értesülnek tettükről, csatlakozni fognak hozzájuk, és együttesen kiharcolják a függetlenségüket. A városfoglalókat a Lee ezredes által vezetett hadsereg győzte le október 17-én. A csata hét életben maradt résztvevőjét letartóztatták, és bíróság elé állították. John Brownt 1859. december 2-án akasztották fel. Utolsó beszédében így nyilatkozik: „Engem könnyen meg lehet semmisíteni, de a konfliktust nem tudjátok megsemmisíteni. A négerkérdésben még nem mondták ki az utolsó szót…”
John Brownt sokan a rabszolgaság mártírjának tartják, aki mindent megtett a rabszolgákért és az abolíció ügyéért. A mai felfogásban viszont egy felforgató anarchistának tartják. Hahner Péter is ilyen embernek jellemzi őt 2010-ben megjelent könyvében .
A feketék állandó rettegésben tartották Dél fehér urait. Jól tudták, hogy egy nagy felkelés tönkre tehetné jól működő, fényűző életüket. Így az ültetvények urai szigorítottak: a gazda engedélye nélkül nem hagyhatta el a rabszolga a birtokot, nem kereskedhetett senkivel, nem hordhatott támadófegyvert, nem gyülekezhetett nappal és az ünnepeken kívül nem találkozhatott a messzi ültetvényen élő rokonaival.
A felkeléseknek két közös vonásuk volt: az elnyomottak elkeseredett vakmerősége és a felkelések eredménytelensége. Mi okozta a felkelések kudarcát? A megoldás kézen-fekvőnek tűnik. Az első tényező az, hogy mivel a rabszolgák műveletlen társadalmi réteget képeztek és hatalmas területen szétszóródva éltek, nagyon ritkán és későn értesültek a fontosabb eseményekről. Másik jelentős összetevő az, hogy az ünnepnapokat kivéve a négereknek nem volt lehetőségük találkozni a más ültetvényen élő rokonaikkal, tehát nem volt lehetőségük jól megszervezni a nagy és felszabadító lázadást. A harmadik befolyásoló tényező az volt, hogy a fehérek milíciája mindig készenlétben állt. Az egész országot jól szervezett járőrrendszer hálózta be, amely felkészülten várta a négerek lázadásait. Volt, hogy egy-két nap késéssel érkeztek meg a felkelések helyszíneire, de mindig ők kerekedtek felül.
A lázadásoktól való félelem nagy szerepet játszott abban is, hogy a déli államok nagyfokú ellenállást tanúsítottak a városiasodással és az iparosodással szemben. Úgy vélték ugyanis, hogy ezek elhozzák a felszabadító eszméket és felerősítik az emberekben az abolicionizmust. De ez a félelem volt az indítéka annak is, hogy a felszabadított négereket le akarták telepíteni az Egyesült Államokon kívül. Az első javaslat erről 1713-ban látott napvilágot, amikor a kvékerek a színre léptek javaslatukkal. Majd a függetlenségi háború korában Thomas Jefferson és a francia Lafayette is hasonló ötlettel állt elő. De 1816-ig nem igazán történt előrelépés ebben az ügyben.