Szubjektív szeretet-csepp (dpankának)

Előre szeretném bocsátani, hogy ez nem recenzió, hiszen olyat én nem tudok. Ez az írás csupán egy tisztelgés, egy szeretet-hang egy olyan Valakinek, akitől nagyon szép ajándékot kaptam a minap.
Ráadásul szubjektív, mert a Panka tükrének éppen a foncsorát ismerem: az újpesti Bányai Júlia (mai nevén: Kornis Klára) Gyermekotthonban eltöltött nyolc év –Istenem, de szerettem ott dolgozni!- majd az egyik hírhedt kerület gyámhivatalában szintén években mérhető terep, azt hiszem, méltó edzőpálya volt ahhoz, hogy elmondhassam: kevés dolog létezik a gyermekvédelem vagy a szociális munka területén, amelyen még meg tudok lepődni.

Pozitív érzésekkel vettem kezembe Panka könyvét. Szép kivitelű, egyáltalán nem hivalkodó, ízléses könyvecske, benne megannyi őszinte, fájó, megkapóan megható gondolattal.
Bevallom, úgy ültem neki olvasni, hogy arra készültem: szentimentalitásba hajló életút-regény lesz.
Tévedtem.
Egyetlen csepp szentimentális gondolatfűzés vagy hatáskeltés sem bontotta meg azt a végig elkísérő torokszorítást, amely a teljes hitelességről adott tanúbizonyságot.

Először gyerekhangon szólal meg. Ez külön érdekes, mert később tudatosan figyeltem a nyelvi stilisztikára: az adott kor hangján beszél a gondolatairól, élményeiről. Kisgyerekként tőmondatokkal, naivan, amolyan „édenkerti ártatlan” babaszavakkal mesél, később a kisiskolások mindenre felfigyelő rácsodálkozásával és ösztönös reakcióival, majd a kamaszok lázadó, néhol flegmatikus lazaságával, aztán a fiatal felnőttek ébredező szkepticizmusával az ÉLET felé.
Mindvégig ott lakik benne valamiféle belé kódolt önkontroll, egyfajta belső késztetés a tisztaságra, végigkíséri a lelkiismeret állandó jelenléte, a csínyek őszinte elemzése.
Panka nem ideologizál, semelyik irányban. Nem próbál sem mentséget keresni a tettekre, nem szeretne sajnálatot kiváltani az olvasóból, nem emelteti piedesztálra önmagát azáltal, hogy fájó és sokszor kegyetlen perceket, órákat, napokat, éveket volt kénytelen átélni, amelyekben nem mindig lehetett örömöket lelni. Még aprócskákat sem.
Amikor viszont szépeket talált, nem szégyelli bevallani. Ugyanolyan őszintén beszél a boldogságról is, mint a fájdalomról, nem túlzó, és cseppet sem hatásvadász –mégis, több, mint tényszerű.

Szívmélyig ható, mint ahogyan az elején mondtam. Úgy olvastam végig R. Dittrich Anna: Rácsok a gyerekszoba ablakán című könyvét, hogy egyáltalán nem tettem le közben. Hagytam, hogy vigyen a könyv, engedtem, hogy beleivódjak az epizódokba.

Hogy a végén mégis megkönnyeztem?
Igen. Ez lehet, hogy inkább az én szentimentális mivoltomból fakad.
Köszönöm Neked, Panka, hogy elküldted ezt a könyvet. Mindenkinek olvasnia kellene. Olyan írás ez, amelyet az ember soha nem fog elfelejteni.