Szülőnek lenni

Szülőnek lenni nem csak öröm, felelősség is. Közhely, mégis kénytelen vagyok leírni, mert a 21. század hajnalán ez nem mindig egyértelmű.

1. születés

Maga a csoda. Több órás kettős küzdelem után az édesanya és az újszülött is „megérkezik” erre a Földre. A nőből anya lesz, vagy két, három, esetleg sokgyermekes családanya. Minden megváltozik egy fél nap alatt. Házaspárból család lesz, a többedik gyermek születése esetén a már meglévő közösség minden esetben megváltozik. Nem csak a létszám. Egy édesapa ismerősöm azzal bíztatott, amikor a második gyermekünket vártuk, hogy a problémák nem megduplázódnak majd, hanem mintegy négyzetre emelődnek. Akkor nem értettük, ma már tudjuk. Ahogyan a „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!” szólás is sokáig csak öregasszonyos kárörvendésnek tűnt, ma már főhajtva elismerem: valóban így van.

2. csecsemőkor (0-3 év)

Újabb csodák történnek. A csecsemőnk megtanul beszélni, járni, érzelmeit irányíthatatlanul ránk zúdítja. Együtt rajzolunk, gyúrjuk a sóliszt gyurmát… Na, itt álljunk meg egy pillanatra! Több kismamától hallottam, hogy unatkozik otthon, alig várja, hogy visszaálljon a munkába. Mondhatják, no, a sznob, biztos csupa manager-anyukával van körülvéve. Ez nem igaz. A számomra is furcsa tapasztalat azt mondatja velem, hogy tanultságtól, műveltségtől, szakmától független, mind a gyermekek száma egy családban, mind az, hogy az édesanya unatkozik-e otthon a kisgyermek mellett. Láttam már kitűnő matematika-fizika szakos tanárnőt homokozóban térdelni, „kalácsot” sütni, aztán „porcukrozni”. Az unalmat a gyermek mellett egyáltalán nem tudom elfogadni. Sőt, kategorikusan elutasítom ezt a fajta magatartást. Egy szempontból adok önmagam előtt ez alól felmentést: amennyiben a gyermek erőszakkal fogant, nem kívánt terhességből született, és később sem került elfogadásra. Ez a patológiás eset kivétel, bár meglehetősen ritka is. Tehát, vannak édesanyák, akik unatkoznak a csecsemőkorú gyermekük mellett, nem sütnek „kalácsot” homokból, nem énekelnek hintáztatás közben, és nem készítenek együtt képeslapot a nagymamának. A gyermek eközben mozgásában nagymértékben önállóan fejlődik: kicsapva a játszótérre. A harmadik „Mami, segíts!” után kénytelen magától megtanulni, hogyan kell lejönni a mászókáról. Mivel mondókát, gyermekdalt nem hall, beszédfejlődése elmarad a többiekétől, értelme kihasználatlanságában eltompul. Rásegítenek sokszor a szülők a tévéztetéssel is. Személyes tapasztalataim közé tartozik szintén – és nem egy esetben – a saját televízió használata. Azt mondják, nem ide illik? Úgy vélik, a cikkíró rossz helyre szúrta be ezt a megjegyzését. Sajnos nem. A tévéztetés szinte már akkor kezdődik, amikor a csecsemő önállóan ülni képes. Saját televízióval pedig nagyon sok egy-két éves kisgyermek rendelkezik. Hiszen mi sem egyszerűbb, megtanítani arra, hogy addig nyomogassa a távirányító gombjait, ameddig számára érdekes műsort nem talál. Jobb esetben a gyermek rettegő típus, az első tévéhíradónál rájön, hogy hol van a mesecsatorna. Rosszabb esetben a két-három éves kicsi kitűnően tájékozott a különböző erőszakos módszerekben, katasztrófákban és szexuális viselkedési formákban. A saját televízió megvásárlásánál gyakran előfordul, hogy a gyerekszoba ajtaját is becsukják a szülők, mondván, az onnan kiszűrődő zaj zavarja az ő műsor-élvezetüket.

Jótanács, saját házipatikámból: amíg háztartási munkát végzünk, találjunk ki valamit a kicsi számára. Pl.: „Vedd elő az autóidat/babáidat, ülj ide a közelembe, hogy lássalak!” Vagy, amikor számára nem veszélyes dolgokat művelünk, egyszerűen vonjuk be. Pl. „Gyere, kincsem! Segíts anyának megteríteni az asztalt!” Amikor pedig unalmas óráinkban nem tudunk levegőre menni, vegyünk elő egy mesekönyvet, és olvassunk meséket. Egy viharos délutánon a kicsi úgyis legszívesebben hozzánk bújik, hiszen a legtöbben félnek a villámlástól, dörgéstől. Amennyiben megélhetésünk megteremtése miatt kénytelenek vagyunk korán intézménybe adni a gyermeket, hazafelé csak az övé legyünk. Tapasztaljunk az utcán, együtt. Szedjünk gesztenyét, vizsgáljunk hópelyhet, nézzük meg a kedvenc fánk átalakulását az évszakok során. A legeslegeslegfontosabb pedig, kedves anyukák és apukák! Az esti mese. Legyen az vers, saját magunk által kreált történet, vagy éppen könyvből felolvasott mese. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy az esti mese megvonásával büntettem. Túl nagy árat fizettek a fiaim egy kis csintalanságért. Azóta, a mesével büntetés a következőképpen zajlik: rövidített tanmesét kap az, aki már végképp átlépte aznap szülei tűrőképességét.

3. óvodás kor (3-6 év)

Esetleg 7 éves korig. Nagyon nehéz időszak, minden gyermek és minden szülő számára. Ez az elszakadás első lépcsőfoka azoknál, akik eddig nem kerültek intézménybe. Sok szülőt látok úgy, hogy hála Istennek, végre azt csinálok, amit akarok, mars az óvodába! Biztos vagyok benne, hogy elszakadási fájdalom őket is éri, csak nem ismerik fel. Lehet, hogy nem értik, mitől olyan feszültek, idegesek, morgósak és kiabálósak másokkal, vagy este a kicsivel. Könnyebb dolguk van azoknak, akik érzelmeiket képesek felismerni és átélni. Odaadom egy idegennek a gyermekemet. Normális, és újra visszatérek rá, nem patológiás, esetben ez egy nonszensz. Először is, mert ösztönlény is vagyok, amellett, hogy rendkívül jó csiszolt gyémántnak tűnök harmincas/negyvenes éveimben. Tehát, fáj. A gyereknek is fáj, hiszen egy szép őszi reggelen azt tapasztalja, hogy édesanya, vagy édesapa, aki eddig otthon volt vele, most egyszerűen nincsen vele. A nagyobbik fiam kérdezi, ilyen esetekben, hogy: „Tényleg nincs más megoldás?” Sajnos nincs. Vannak dolgok, amiknek mindenképpen meg kell történniük. Az elszakadás az egyik ilyen.
Az óvodás évek alatt sokan esnek abba a csapdába, hogy teljes mértékben az óvodára bízzák a gyermek további fejlődését, testileg éppúgy, mint értelmileg. Természetesen, nem vonom kétségbe a pedagógusok munkáját, egy percig sem. A legtöbb közülük rendkívüli hivatástudattal rendelkezik, lelkes és szakmájában professzionális. (Ha az ellenkezőjét kapjuk, pech. – a szerző) Ettől függetlenül a gyermekünk fejlesztése továbbra is kutya kötelességünk. Az esti mese továbbra is elmaradhatatlan. A séták szintén. A hétvége pedig csakis a miénk. A gyermek nem csak az óvodai feladatlapokból tanul. Ha lehajolunk, mert láttunk egy piros mozgó valamit, ujjunkra emelve elmondjuk, hogy ez a katicabogár. A kicsi pedig megtudja mellé azt is, hogy a katica piros, pöttyei vannak, és nem kell tőle félni, nem bánt – hiszen minket sem csípett meg. Ha elmaradnak a közös élmények, akkor ki tanítja meg a gyermekeinket a hétköznapi tapasztalatokra? Szerencsés esetben vannak nagyszülők és azok. Szerencsétlenebben pedig az óvodáskorú gyermekünk kitűnően tájékozódik majd a fénykardok világában, de fogalma sem lesz arról, mit kezdjen egy katicabogárral. Pedig a felnőttkorára nézve – igen, mi ezért vagyunk itt, hogy a jövő felnőttjeit készítsük elő – úgy gondolom, hasznosabb tapasztalatnak tűnik a természettudomány, mint a sci-fi. Reméljük.

Jótanács, saját házipatikámból: Figyeljünk oda minden apró rezgésére. A gyermek nem képes még ebben a korban szándékos hazugságra. Lehet, hogy szubjektív látásmódja miatt kiszínezi a történeteit, de ki tudjuk szűrni belőle a jelentős problémákat. Ha azzal jön haza, hogy nem talált védelmet az óvónőnél, vagy lelkét – ne történjen ilyen, de előfordult már, testét – bántják, higgyünk neki, és feltétlenül beszéljünk a pedagógussal is, lehetőleg a gyerek jelenlétében. „A gyerek állandóan hazudozik az óvodáról!” kijelentés nekem fáj. Ha már most sem hiszünk neki, mi lesz később? Lehet, hogy az intézmény annyira jó, hogy mindent megtesz a kicsi fejlődése érdekében. Ettől függetlenül otthon is lehet rajzolni, amíg mi megstoppoljuk a lyukas zoknit, vagy megfőzzük a vacsorát. Verset, mesét, mondókát akkor is lehet együtt mondogatni, ha este fáradtan a szennyest válogatjuk a mosáshoz. Ha öltözködünk az irányokat feltétlenül mondogassuk: „Hol van a jobb cipőd? Előtted. Hol van a kabátod? Fölötted stb….” Nálam jól bevált módszer mindkét fiamnál, hogy séta alkalmával egy sétányon előre engedem őket a biciklivel, vagy csak futkározás céljából. De, előtte tisztázzuk: „Meddig mehetünk? A második oszlopig.” vagy: „Meddig mehetünk? Még a fehér kerítés előtt álljatok meg!” és: „Jobb oldalon/baloldalon haladjatok! Tegyétek fel a jobb/bal kezeteket!” Ami pedig minket, szülőket átvezet az iskolás korba: próbáljunk meg az óvónővel együttműködni. Állandó tájékoztatást kérni a gyermekről, kérdezgetni hol tart, halad-e a többiekkel, mit kell otthon gyakorolni. Ha a pedagógusok mintegy jó andragógusként a szülőt is nevelik, a szülők is nevelhetik az óvó nénit. A nagyfiamnál az egyik óvó néni, például mindig csak annyit válaszolt: „Petikével mindig minden rendben van!” Első osztályban derült ki, mekkora problémák vannak nála a mozgásfejlődésével kapcsolatban.

4. kisiskolás kor (6-9 éves korig)

Ez lesz most az utolsó korcsoport, és ezért szíves elnézését kérem annak, akinek ennél idősebb gyermeke van. Egyfelől, mert az alapozás eddig történt. Másfelől, mert az én gyermekem még nem lépte túl ezt a kort, így személyes tapasztalat hiányában, nem osztanék tanácsot, ha lehet.

Ha eddig eljutottunk két eset van: vagy van egy okos, kicsit rosszcsont, egészséges lelkű gyerkőcünk, bő szókinccsel, formálható agyacskával, vagy egy olyan Jedi-lovaggal rendelkezünk, aki nem tud mit kezdeni egy katicabogárral, ellenben előadást tarthatna a gimnazistáknak szexuális felvilágosítás címén. Utóbbi nem képes a tanórán a tanítóval együttműködni, fegyelmezetlen, csúnyán beszél, verekszik, és nem érti, ha eddig egyáltalán nem kellett semmit tanulnia, akkor most mit is kíván tőle ez a néni, ott a katedrán. Most még helyrehozható. Lelkes pedagógus kell hozzá, olyan, aki felfedezi a gyermekben a kallódó tehetséget. Olyan, aki képes megnevelni a szülőt is, bocsánat a kemény szavakért. A 17. században, Magyarországon élt egy iskolaigazgató, Kocsi Csergő Bálintnak hívták. Újítónak számított abban a korban. Vette a fáradtságot, és sorra meglátogatta tanítványai szüleit, hogy a gyermek fejlődését együtt, egy terminológia szerint hajtsák végre. A szülők pedig együttműködtek vele. Ha a tanár büntette a gyermeket, az édesapja otthon a tanár mellé állt. Ha az iskolás legényke jót cselekedett, dicsérte oktatója, de otthon is számíthatott atyja büszke mosolyára. Mindez a Pápai Református Kollégiumban történt, amely mint az irodalomból és a képzőművészetekből tudjuk, sok értékes embert bocsátott útjára, akkor is, később is, ma is. Olyan jó volna, ha még ma is ekkora tisztelete volna a tanítónak! Nem akarok nosztalgikus lenni, de ez ma sem megy másként. Kézen fogom a csemetémet, és rábízom egy olyan emberre, aki bizonyosan többet tud nálam, hiszen én egy elfogult szülő vagyok. Persze, tudok írni, olvasni, számolni, talán kipréselek magamból egy-két népdalt is. De, magát a technikát, azt, ahogyan a tudást a gyermek fejébe kell csepegtetni, már nem tudom megtenni. Még akkor sem, ha én is tanító vagyok. Mert akkor is elfogult vagyok, hiszen a saját kincsemről van szó.

Jótanács, saját házipatikámból: a kulcsszó: együtt! Együtt nézzük át a leckét, együtt pakolunk be a táskába és együtt vagyunk legalább pár órát az iskolai gondokkal. Nem szabad őket magukra hagynunk! Először járnak iskolában, négy év szükséges ahhoz, hogy belejöjjenek. Ha ez az időszak kudarcokkal teli, akkor ez a későbbi tanulási tecnikájukra, egyáltalán a motiváltságukra is rányomja bélyegét. Nehéz, fárasztó időszak az első pár osztály, de megéri! Itt sajátítják el a gyermekek az alapokat a későbbi tanuláshoz. Ez feltétlenül szükséges és kihagyhatatlan.

A minap egy tanító elkeseredve tartott szülői értekezletet egy első osztályban. Amit az előbb vázoltam, az osztályában hiányzik. Nem tud haladni az állandó fegyelmezések miatt. Mert Jedi-lovag nem azért van, hogy megtanítsa a kisgyermeket arra, hogy azért kell negyvenöt percig ülnie, mert a tudás jó. Megismerni a világot fantasztikus. Ez a mi feladatunk, szülőké.

Szülőnek lenni felelősség. Meddig? Kedves szülőtársak! Amíg ránk nem csukják a koporsófödelet.