Találkozás önmagunkkal

Megint egy karácsony. Fenyőfa-díszítés, karácsonyi ételek illata, ünnephez illő zene: minden, ami ilyenkor kell. És mennyi-mennyi emlék! Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze repített a mindennapokból. Bennem is szállni kezdtek a hópelyhek, egyenesen a szívem felé, amikor a csillagszóróként fellobbanó szerelem fényezte be a karácsonyt. De olyan is volt, amikor a veszteség, a halál élménye sötétítette el a család ünnepét. Karácsonykor minden öröm és gyász felerősíti az érzéseinket.
Sokan mondják: nem az ajándékozás a lényeg. A lényeg valóban nem ez, de én mégis fontosnak tartom az ajándékot, hiszen egy ajándékban, legyen bármilyen egyszerű is, a szeretet és a ragaszkodás fejeződik ki, ahogy a régi emberek is áldozatot mutattak be istenüknek, hogy hűségükről tanúságot tegyenek. Mindig izgatottan bontottam ki a csomagokat és örültem, ha egy jól eltalált ajándékkal én is meg tudtam lepni valakit.
Voltak gazdagabb ünnepeim és voltak szegényebbek is, de egyvalami mindig volt a karácsonyfa alatt: könyv. Hálás vagyok, amiért szüleim már egészen kiskoromban verseket és meséket olvastak nekem, elhintve bennem a művészetek és a bennük rejlő örök értékek iránti szeretetet, illetve a vágyat, hogy később majd ne csak olvasója legyek a könyveknek, hanem szerzője is. Talán már akkor is éreztem, amit később Márai Sándor egyik művében olvastam: „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma.” Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a művészet ugyanolyan szükséglete szellemünknek és jellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem.
Akinek a gyermekkorából kimarad a mesék világa, az nehezen fogja felismerni a mindenhol létező isteni és emberi igazságot. Sokak vélekedésével ellentétben nem az lesz gyenge, aki a család óvó szeretetében, mesék és dalok között nő fel, hanem aki idő előtt találkozik a világ keménységével. Gyakran ő maga is kemény, másokon átgázoló, érzelmi hajléktalan ember lesz, vagy kiszolgáltatottja az élet farkastörvényeinek.
Emlékszem, amikor szüleim magnófelvételeket készítettek rólam, a kazettákra pedig ilyen feliratok kerültek: „Balázska 2 éves”, „Balázska 5 éves”… Ötéves koromban, talán éppen karácsonykor, egy „egész estés előadást” tartottam az elképzelt közönségnek: verseket mondtam, énekeltem, ünnepi beszédeket rögtönöztem… Olyat szerettem volna létrehozni, amivel másoknak örömet szerezhetek. Ha erre visszagondolok, melegség jár át és némi büszkeség, hogy azóta sem adtam föl ezt a szándékot. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek akkor hittem, hiszen a kultúrára, tágabb értelemben: a szellemi és lelki értékekre fogékony emberek aránya az egész világon, minden társadalmi rétegben és generációban egyre csökken. A félreértett „carpe diem” eszméje hódít és bódít – az „éljünk bele a világba és ne gondolkodjunk semmin” felszínes formájában. Nem véletlen, hogy sok fiatal idő előtt feladja legszebb álmait és választ magának olyan pályát, ami eltávolítja őt legmélyebb vágyaitól, és ezáltal önmagától is. És tegyük hozzá: sok fiatalnak már egyáltalán nincsenek álmai, csak sodródnak, amerre az ösztöneik és a lehetőségek fújják őket.
Karinthy Frigyesnek van egy ismert novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Ebben a szerző, aki a novella beszélője is, fiatalkori önmagával találkozik szembe. A fiatalember számon kéri őt a régi, meg nem valósult célokért, álmokért. A idősebb szerző zavartan mentegetőzik, mert érzi: a fiatalembernek igaza van. Lehet-e többet kívánni a karácsonyi gyertyák fényében várakozó mai gyerekeknek, mint azt, hogy ha évtizedek múltán szembetalálkoznának mostani önmagukkal, ne kelljen mentegetőzniük, hanem büszkén kezet foghasson a múlt és a jelen?
A mai gyerekek álma: a mai felnőttek felelőssége – a családokban, az iskolákban, a világ nagy tanácstermeiben. Akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.