Vagy harminc évvel ezelőtti a történet. Mélyről tört fel bennem ez a régi élmény, valami aktualitás kapcsán.
A kisfiam még nem töltötte be a harmadik életévét, amikor a férjemnek Donji Milanovacra kellett utaznia egy hétre kongresszusra. November volt,láttam, nem nagy kedve van hozzá, azután egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
– Gyertek ti is velem! Legalább kipihened magad, a gyereknek meg jól jön a levegőváltozás. – Hát így történt, hogy utaztunk mindannyian.
Festői volt a táj, ahol a kisváros elterült a szerb-román határon a Duna partján. Magas hegyek ölelték körül, a hotelt ahol megszálltunk, viszont gyönyörű park övezte, igazán elbűvölő kép tárult elénk. A szállásunk is nagyon rendben volt, az ellátás úgyszintén, de éreztem, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Hamar be is igazolódott. Kisfiam másnap belázasodott. Hörghurut, mandulagyulladás. Mit tehettem mást, orvoshoz vittem.
Az orvosi rendelőben egy néger doktorbácsi fogadott bennünket. Megrettentem, csak egy picinykét, önkéntelenül, de mindjárt erőt vettem magamon. Szerbül szólt, természetesen akcentussal, de érthetően. Én is elmondtam a panaszom. Mondta, hogy megvizsgálja a kicsit, és megnézi a torkát, de amint közeledett a nagy, fekete kezével a gyerek rémülten bújt hozzám egyre közelebb, hátat fordítva az orvosnak, éreztem, mindjárt sírva fakad.
Kértem egy percet, hogy megnyugtassam a gyereket. Mondtam, hogy mi magyarok vagyunk és a kicsi csak azt érti. Megértően bólogatott.
Kisfiam nagyon értelmes gyerek volt, röviden vázoltam neki a helyzetet, mondtam, megvizsgálja a doktorbácsi, nem fogja bántani, csak bátran mutassa a torkát.
A gyerek bólogatott, azután odaállt az orvos elé és nagyra tátotta a száját. A doktor egy pillanatra zavarba jött (mintha nem ehhez lenne szokva), azután gyorsan leguggolt hozzá, hogy meg tudja nézni a torkát, majd megtapogatta a nyakát.
– Igen duzzadtak a mandulái… – mondta, majd megsimogatta a gyerek fejét. Különös, fura érzés volt látni a kis szöszi fejen azt a hatalmas fekete kezet…
Azután meghallgatta gondosan a hátát, majd a mellkasát, s amíg ő felírta a gyógyszereket, addig én felöltöztettem a gyereket. Közben még felvilágosított, hogy milyen gyógyszereket írt fel, miből mennyit, és hogyan adagoljam a kicsinek.
Azután váratlanul megkérdezte, hogyan mondják azt magyarul, hogy zdravo? Majd nyújtotta fekete tenyerét a kis srác felé, a nevén szólította és azt mondta: szia.
A gyerek előbb rám nézett, majd beletette apró kezecskéjét a hatalmas tenyérbe, úgy mondta:
– Szia, doktorbácsi! – Persze, nekem tolmácsolnom kellett az orvos felé, mit mondott a gyerek. Hirtelen felnevetett, majd felkapta az a nagy darab ember a kisfiamat és magasra emelte. Közben villogtatta hófehér fogsorát, a gyerek viszont fentről nézett le rá és önfeledten kacagott. Amikor velem is kezet fogott, láttam, könny csillogott a szemében.
Az asszisztensnő kikísért bennünket a váróba, hogy beszólítsa a következőt, de a váró üres volt. Miközben feladtam a gyerekre a kabátot, sapkát, annak ellenére, hogy egymással eddig szót sem váltottunk, ő megköszönte, hogy oda hozott a sorsunk, mert ritkán van ilyen sikerélménye a doktor úrnak. Azt mondta, hogy van olyan, aki tuszkolja be a gyerekét előre az ajtón, majd mikor meglátja a néger orvost, visszaráncigálja, sarkon fordul, mondván, inkább keres mást.
Kisfiam odahaza a nagymamának a következőképpen újságolta a történteket.
– Nagymama, képzeld van egy barátom… Mama, hol is voltunk? – kérdezte hozzám futva, majd vissza – ott Donyi… nem tudom micsodán…
– Igazán? Volt játszótársad, összeismerkedtél valakivel?
– Nem, hanem megbetegedtem, és a mama orvoshoz vitt… Képzeld a doktorbácsi néger volt… úgy megijedtem tőle, olyan nagy fekete keze volt… de a mama mondta, hogy ne féljek, nem fog bántani, csak meg akar gyógyítani… és tényleg nem bántott… aztán kezet fogtunk, meg felemelt magasra és azt mondta, szia. Ő az én barátom, majd máskor is elmegyünk hozzá…
Napjainkban nap mint nap hallunk a menekültekről. Mindenfélét. A hírek, vélemények, reakciók tárháza igen sokrétű. Ennek kapcsán jutott eszembe a fenti történet. Emberek vagyunk, sokan, sokfélék. Mindegy, hogy fehérek, feketék, akármilyenszínűek, csak arról az egyről ne feledkezzünk meg, hogy emberek vagyunk, és emberek maradjunk mindenáron.
2015. szeptember
24 hozzászólás
Kedves Ida!
Ez a legfontosabb!
Köszönöm szépen, hogy olvashattam az emberi szív hangját!
Szeretettel: Szabolcs
Igen, a legfontosabb, embernek maradni…
Köszönöm szépen megfogalmazott hozzászólásod, kedves Szabolcs.
Szeretettel
Ida
Megható, ahogyan leírtad a történetet. Bár így gondolkodna mindenki: Emberek vagyunk mind, akár feketék, sárgák, vagy fehérek, mindegy, csak arról ne feledkezzünk meg soha, hogy mindig emberek maradjunk. Kedves Ica, ez az igaz beszéd, szívemhez szólt. Örömmel olvastam: Kata
Köszönöm szépen, a kedves szavakat, drága Kata!
Örülök, hogy Te is így gondolod.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Ismét egy elgondolkodtató, tanulságos történeted olvashattam Tőled. Ha minden édesanya/szülő így nevelné gyermekét, mennyivel más lenne a világ! Nagyon egyet értek, hogy ne a bőr színét, hanem az "ember"-t lássuk a másikban.
35 évvel ezelőtt nekem is volt egy hasonló élményem. Kislányom másfél éves volt, és kificamította a kezét. Bevittem az ügyeletre, és egy néger orvos tette helyre a kezét. Egy pillanatig sem ijedtem meg, hogy "jaj, most mi is lesz" egy néger orvos gyógyítja meg a gyerekem? Megjegyzem, azóta már több néger és arab származású orvos dolgozik a kórházban.
Sok szeretettel olvastalak és ölellek! Matild
Kedves Matild!
Akkor még valóban ritkaságszámba ment, hogy fekete embereket foglalkoztattak nálunk. Diákokat talán többet láthattunk a nagyvárosok utcáin, de közvetlen találkozásra nem igen adódott alkalom. Odahaza a gyermekorvos is magyar volt, a gyerek őt már megszokta, de valószínűnek tartom, hogy ő nem is látott előbb néger embert. Tudod, magam is elgondolkodtam utána, mitől rettentem meg első pillanatban? Azután rájöttem, hogy az a kérdés tevődött fel bennem, a másodperc tört része alatt, hogy vajon, hogyan fogom magam megértetni vele? Az eszembe sem jutott, hogy ha ő itt rendelhet, akkor valamilyen szinten a nyelvet is beszélnie kell. 🙂 Végül minden jól végződött. 🙂
Tudod mi a legérdekesebb? Megkérdeztem fiamat legutóbb, amikor itthon járt, hogy emlékszik-e Donji Milanovacra?, vagy a Hotel Lepenski Vir-re? Csak ingatta a fejét. folytatom…
folyt.
Megbetegedtél… folytattam, ő viszont rákérdezett: Csak nem ott volt az a néger doktorbácsi? Hihetetlen, hogy emlékszik rá!
Köszönöm, hogy itt voltál!
Ölellek szeretettel!
Ida
Ma,mikor ezer hír jön össze és szinte lehetetlen
kibogozni ´kinek van´igaza…
léteznek a háttérben események,melyek arra utal:
SOK DOLOG MEGOLDÓDIK MAGÁTÓL
Szeretettel:sailor
Igen, talán igazad van, de bizonyára magunknak is tennünk kell érte.
Előfordul, hogy a hozzászólás önálló életre kel, s elküldi magát mielőtt befejeztük volna. 🙂
Mindkét hozzászólásodat köszönöm, és értékelem a javítást. 🙂
Szeretettel
Ida
elnézést
arra utalnak
akartam!
Drága Ida!
A gyerekek olyan csodálatosak! Rácsodálkoznak tőlük eltérő emberekre, de nem ítélkeznek. Nagyon jól látják, kiben mi van ott belül.
Ölelésem:
Ylen
Ylen drága, Te már csak ismered a gyerekeket! 🙂
Az a fantasztikus, hogy a gyűlöletnek még az írmagja sincs bennük… csak azt nem értem, mikor és honnan lesz mégis a későbbi életükben?…
köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel ölellek!
Ida
Nagyon jó írás drága Idám !
Olvastam, csak akkor még írni nem nagyon tudtam hozzá.
Szeretettel olvastalak. Zsu
Drága Zsu, köszönöm, hogy olvasol, s érzem, hogy már javulsz, hisz soraidból látom a mosolyod is. 🙂 Köszönöm kedves szavaid és továbbra is vigyázz magadra.
Gyógyulj meg mielőbb. 🙂
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Jóleső melegség öntötte el a lelkem az írásodat olvasva. Köszönöm: Marica
Köszönöm szavaidat, Marica kedves.
Örültem a reakciódnak. Köszönöm.
Ida
Kedves Ida!
A történet nem csak, szép, és aranyos, hanem nagyon tanulságos is, sőt még aktuális is.
Bizony sok politikus példát vehetne a kisfiadról, ami az elfogadást, és a toleranciát illeti.
Nagyon tetszett a jegyzeted, gratulálok.
Szeretettel: Zagyvapart
Köszönöm szépen, kedves Zagyvapart.
Példát vehetnének a politikusok mondjuk Merkelről is (csak hogy ne egy kisfiúról kelljen), de ők csak mennek a saját önző fejük után.
Örülök, hogy ezt is olvastad, és annak is, hogy tetszett.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Osztálytalálkozók felevenítik a múltat!
Egy egész más kép jön,az élet ´fényképe-ét
látjuk,jelen fényképünket!
Igazolásainkat az igazi élethez!
Szeretettel.sailor
Kedves sailor!
Azt hiszem elvétetted a házszámot. Ugyanis az említett írásom a prózák között van kicsit lejjebb. De nincs semmi baj, hogy ide írtad. Igen találó a megállapításod. Egy osztálytalálkozón valóban az élet fényképét látjuk, egészen gyerekkortól a már idősödő korig.
Egyszerre él múlt és jelen. Rendkívüli élményt nyújt.
Köszönöm a találó és kedves sorokat, és azt, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Elnézést!
Igen ott voltam,aztán áztjöttem ide,
aztán tennem kellett egyet mást
és ide jött!
Szeretettel:sailor
Jaj, nem kell ám elnézést kérned, hiszen nem történt semmi. Én nem értettem azonnal, de persze megtéveszthetett a cím, és egyáltalán nem baj, hogy ide írtad. Bárkivel megtörténhet ilyesmi, sőt még ennél cifrábbak is… 🙂
Köszönöm szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Bizony így van ez, amikor minden "túl tökéletesnek" látszik, akkor becsap a mennykő, valamilyen nem várt baj formájában! Nálunk is általában a nyaralásra időzítették a gyerekek a betegségeket.
Még szerencse, hogy amilyen gyorsan megbetegszenek a gyerekek, olyan gyorsan fel is épülnek.
Arab orvossal már találkoztam, jól beszélt magyarul, csak néha nem értettem amit mondott – biztosan itt tanult nálunk. Néger orvossal még nem találkoztam. Kicsit elgondolkodtam, hogy az én gyerekeim mit szóltak volna egy néger orvoshoz, amikor kicsik voltak… Valószínűleg meglepődtek volna, mint a Te kisfiad.
Aranyos írás, jó volt olvasni. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Számítottam rá, hogy a gyerek meg fog ijedni, hiszen először látott fekete embert. Aztán később volt az oviban egy néger kisfiú a csoportban. Az anyuka fehér, szőke nő volt, az apuka meg az a nagyon fekete, göndör hajú néger, A kisfiú csodaszép volt.
Akkor meg is kérdezte a kisfiam: a Robit az apukája szülte? Nyilván megtárgyalták ott a csoporttársak, és hát ezt szűrték le belőle. 🙂
Köszönöm, hogy erre is rátaláltál.
Ida