Tündérek

Kevés szóval történt annyi visszaélés, mint éppen a tündérrel. Sokan azt hiszik, generikus kifejezés, természetszellemektől pogány istennőkig, bányarémtől a lidércig mindenre jó. Ezért először is azt döntsük el, hogy ki nem tündér, pl. azon a népszerű listán, amelyet nemrég találtam az Interneten. Nem tündér az angol boggart, brownie, piskie, will o’the wisp, vízisellő, sem a spriggan névre hallagtó, rosszindulatú törpe. Nem tündér a Black Annis mevű, egyszemű vénség, még kevésbé Church Grim, Barguest és a több tucat fantomkutya. Semmi keresni valója nincs a tündérek között a skót redcap-nek, powrie-nak, dunter-nak, a tengerben élő silkie népségnek; nem tündér Each Uisge, aki szó szerint víziló, de nem a mi állatkerti Jónásunk, hanem víz alatt nyargalászó paripa. Nem tündér a szintén vízben élő, de földi lovakat megnyergelő Nuckelavee, a Baobhan Sith nevű vámpírhölgy, Bean Nighe Cailleach Bheur, Cait Sith fantommacska és Cu Sith fantomkutya, aki zöld színben ijesztgeti az éjszaka vándorait. Legföljebb a Glaistig lehetne tündérféle; ez az aranyhajú hölgy hosszú zöld lepelbe burkolózik, így aztán nem derül ki rögtön, hogy deréktól lefelé kecske.

Mennyi furcsa lény a skót felföldön, és ha jól meggondoljuk, mind csak a képzeletben… vagy szép, nagy whiskys poharak mélyén született.

Hát a híres second sight? Magyarul másodlátásnak mondják, de azt hiszem, nem ez a helyes kifejezés.

Miért látnának többet a „való világból” a skót felföldön?

Kelta örökség.

Kelta gének?

Még nem fedezték fel a second sight-ért felelős gént. Valamit csak látnak ezek az emberek, sőt évszázadok óta látják.

Kecskében végződő hölgyet?

Nem tudom. Valami ösztön vagy megérzés azt mondja nekünk, hogy az ember és az állat, az élő és az élettelen között nincs merev választóvonal. Talán átjárhatók ezek a kategóriák. A 19. század végén még azt gondolták, egy legyőzött, rejtőző életmódra kényszerült nép utolsó tagjai élnek a nehezen megközelíthető hegyek között. De az egykor elhagyatott tavak és folyók partján már nem a vámpírnak is nevezett glaistig leselkedik, hanem az a rosszindulatú hölgy, aki beszedi a parkolási díjat. Összehasonlíthatatlanul szebb világ volt, amikor még a glaistig vigyázott a tehenek és az őzek csordáira, nem kért többet a szolgálataiért, mint egy kevés tejet, amit a falusiak a tündérkövekre öntöttek; szokatlan formájú, esetleg lyukas kövekre, amelyekben a tündér lakóhelyét gyanították.

Más szóval, a pogány istenek erősebbek, mint a keresztény vallás, vagy a manapság divatos cinizmus. Végül is, az ember pszichológiai szükségletei nem változnak olyan gyorsan, mint a világnézete. Part of the charm, ezek a régi, hangzatos gael nevek.

Ha igazán szép neveket akarsz, Wales-be kell utaznod. Ott élnek a Coblynauk, még ma is dolgoznak, kopácsolnak az elhagyott bányákban. A Bendith y Mamau aprócska kobold, egy kis ételért cserébe szívesen elvégzi éjjel a legnehezebb házi munkát. Az Ellylldan lidércként bolyong a lápon, a Gwrach-y-rhyvin rút boszorkány, a Cwn Annwm kísérteties fekete kutya. Sajnos egyikük sem tündér, talán Tylwyth Teg a legközelebbi rokon. Ezt az aranyhajú, apró hölgyet barlangok körül, mély szakadékokban, ősi temetkezési helyeken látni, de már egyre ritkábban. A walesi tündérek messzire költözködtek, száz évi járóföldre.

Komoly elővigyázatra vall, sokszor én is legalább száz évnyi járóföldre szeretnék élni magamtól. De most alaposan belecsaptunk a lecsóba, ahelyett, hogy elkezdtük volna az elején.

Mire gondolsz?

Mit jelent a tündér szó, kik írtak róluk legelőször, hol találkozunk velük a legkönnyebben, mit tud róluk a folklór és az irodalom, egyszóval minden, ami érdekes.

Minden nép folklórjában találunk tündéreket, de minél régebbre megyünk vissza, annál nagyobbak a különbségek. Általában azt mondják, az angol fay, fairy, német Fee, francia fée, norvég fe, olasz fata, spanyol hada és a társaik mind a latin fatum-ból származnak – a végzet istennői, akik megjelentek az újszülött gyerekek bölcsőjénél, és megajándékozták őket valami jóval vagy rosszal, mint azt Meleager és Csipkerózsika történeteiből tudjuk. A magyar tündér szót a tűnni vagy tündökölni igékkel hozzák kapcsolatba, bár meg kell jegyezni, hogy ez a szó régen egészen mást jelentett. A 15. századi Müncheni Kódex írja: „és (a tanítványok) láták őt (Jézust) a tengeren járni, tündérletnek vélték, és üvöltének.” Aztán még sokáig használtuk negatív értelemben. Szenczi Molnár Alber magyar-latin szótára (1604) pl. ezt mondja a tündérről: szörny, csodalény, varázsló, szemfényvesztő. Berzsenyi „tünékeny, gyorsan elmúló” értelemben használta:

Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

Ez bizony elég messze van a mai mesék szépséges hölgyeitől, akik kétségkívül varázsolnak egy kicsit, de csak azért, hogy boldoggá tegyék a mesehősöket, pl. dióból húzzák elő Hamupipőke gyönyörű báli ruháit. Nem állhatom meg, hogy közbe ne vessem; azt olvastam, hogy a magyar tündér szó eredete az istent vagy eget jelentő sumér dingir, Tündér Ilona nem más, mint egy Dingir Ilama nevű sumér isten.

Sajnos sose volt ilyen sumér isten. Én is hallottam már néhányszor a magyar-sumér, a sumér-indusvölgyi nyelvrokonságról valamint arról, hogy Harappában a proto-indoeurópaiból kialakult szanszkrit nyelvet beszélték… vagyis a magyar is indoeurópai nyelv, mint az összes többi. A skandináv trollok, a délszláv és lengyel vilák neveit éppen olyan könnyen meg lehet magyarázni a sumérből, mint az albán és román zinát, úgyhogy erről majd egymás alkalommal – vagy mégse, mert ez igazán nagyon komolytalan.

Végül is, ennél sokkal fontosabb az, hogy hol találkozhatunk a tündérekkel.

Ez teljesen azon múlik, hogy miféle tündérekkel akarsz találkozni. Ma-Kuh nagyon kedves és jószándékú, szabad idejében eperfa ligetekké varázsolja a tengertől elnyert kopár földet, de egészen Kínáig kell utaznod, ha találkozni akarsz vele. A szláv villi, vila, szamovila vagy szamodiva szépasszonyként, fehér asszonyként jelenik meg a forgószélben, vagy ló alakjában. Szépasszony a huldra is, akit a norvég fjordok között kell keresned; a régi India tündérei hegyi tavakon úszkáltak, mint hattyúk. Ha inkább azokkal a tündérekkel találkoznál, akiket Paracelsus szilfeknek nevezett, jó tudni, hogy ők a levegő elemi szellemei, és általában láthatatlanok. A dolog azonban mégsem reménytelen, mert már többen látták őket, pl. Fazio Cardano, itáliai matematikus és ügyvéd, Leonardo da Vinci barátja. Meggondolatlanul elmondta a fiának, aki boldogan népszerűsítette a jó történetet.

Miközben rájött arra, hogyan kell megoldani a harmadfokú egyenleteket. Reneszánsz ember… De térjünk vissza a tündérekhez, mit kell tennem, ha matematikából sík vagyok, és nem kifejezetten a szilfek érdekelnek?

A Brit Szigetek tündéreiről van a legtöbb adatunk. Az angol tündérek leginkább meredek dombokban, mesterséges földhalmokban élnek, ahová esetleg kőkorszaki, bronzkori népek temetkeztek. Tündérgyanús helyek Shrewsbury mellett a Wrekin és Wenlock Edge, Somersetben a Maes Knoll, más régi temetkezési helyek, mint a Giant’s Grave, Giant’s Hills, Elf Howe, Carn Gluze, La Hougue Bie, Meayll Circle, Badbury Rings és a kb. 40,000 barrow Angliában. Néha a gabonakörökben táncolnak… de senki nem javasolja, hogy megzavarják őket, és különösen rosszul viselik, ha valaki gödröt, árkot ás a szent hegyeiken. Idős falusiak még ma is megmondják, hol, mit kell elkerülni, pl. nagyon megjárhatja, aki kivág egy tündérfát, vagy akár csak letör egy ágat. A tündérekkel kapcsolatos népi bölcsesség jórészt csak azt sorolja, mi mindent vigyen magával az, aki nem akar a tündérek hatalmába kerülni: hideg vasat, Szt. János füvét, berkenyeágat, négylevelű lóherét, állott vagy friss kenyeret. Tó és forrás nem biztonságos, a gyors folyású víz igen; meg az is nagy segítség, ha megszólalnak a templomi harangok. A skót tündérek is leginkább zöld dombokban élnek, nagy körökben táncolnak a holdfényben, és egészen letapossák a füvet; még nappal is veszélyes ezekre a helyekre lépni. A sídh-ek, az ír tündérek a Bruig na Boann-on élnek, nem messze Tarától, a régi fővárostól. Ma már csak az ünnepeiken látni őket. Időnként hattyú alakot öltenek, de föl lehet ismerni őket az arany hajfürtjeikről.

Ugyanazok a tündérek, akik egykor a gonosz fomoriakkal harcoltak, Dagda volt a királyuk, Dana a királynőjük; volt egy edényük, amiből soha nem fogyott ki az étel, meg egy nagy kövük, amely a törvényes király alatt felsikoltott, de a bitorló alatt elhallgatott?

Igen, és el kell ismerni, hogy ez frappáns megoldás.

Sajnos az ír tündérek már nem befolyásolják a politikai választásokat, elköltöztek az ifjúság vagy az ígéret földjére.

Talán nem, mindenesetre csak kivételes alkalmakkor találkoznak az emberekkel. Jobb is, mert Mab és Titánia népe néha elég kegyetlen tréfákat enged meg magának, Puckról nem is beszélve. Éjszaka kölcsönveszik az emberek lovait és teheneit, agyonhajszolják őket, félrevezetik az utazókat, mindent elcsennek, ami megtetszik nekik.

Biztosra veszed, hogy ezt is a tündérek számlájára kell írni? Pókháló, Moly és Babvirág minden inkább, csak nem jóságos tündér, Puck pedig maga az ördög személyesen.

Ördög nem, legfeljebb krampusz… egészen kicsi. És nemcsak jóságos tündérek vannak, gondolj csak arra, mi történt a szegény Csipkerózsikával.

Maradjunk a jó tündéreknél.

Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál tarkább a kép. A skót tündérek szeszélyesek, hirtelen haragúak; tavakba és folyókba csábítják az embereket, akiknek aztán hét évig kell szolgálniuk a víz alatt. Néha aranypénzeket osztogatnak, de ebben sincs semmi köszönet, mert az arany másnapra száraz falevéllé vagy valami sokkal rosszabbá válik.

Eden Hall lakóinak viszont szerencsét hozott a tündérpohár. Az aranyozott és zománcozott üvegedény, amely Szíriában készült a 13. században, és a tündérek ejtették el, amikor a St. Cutberth kút körül táncoltak, és meglepték őket. Elszaladtak, de még odakiáltottak az embereknek, hogy a pohár szerencsét hoz, de ha eltörik, vége lesz a Musgrave családnak.

És eltört?

Nem. A középkori románcok tündérei nem szaladtak el, boldogan mentek feleségül a kóbor lovagokhoz; egyébként nagyon értettek a varázsláshoz. Gondolj csak Ariosto Fata Morganájára, vagy Morgan tündérre az Artúr-legendában.

Angliában legalább ilyen jól ismerik a pórul járt bábaasszony történetét, akinek a fél szemébe került a kétes dicsőség, hogy a világra segíthette egy tündér csecsemőjét.

A pórul járt bába, igazad van, ez komoly érv. Hadd kérdezzem már meg, na nem azt, hogy hány angyal fér el egy gombostű hegyén, hanem hogy halhatatlanok-e a tündérek?

Eltaláltad, van valami kapcsolat az angyalok és a tündérek között. A középkori egyházi emberek azt vallották, Szent Ágoston nyomán, hogy a tündérek nem mások, mint bukott angyalok. Pontosabban, amikor az angyalok fellázadtak, Isten elrendelte, hogy zárják be a menny kapuit. Akik még bent voltak, megmaradtak angyaloknak, akik már leértek a földre, azokból ördögök lettek, az ég és föld között levegők tündérekként folytatták az életüket. Itt az a paradoxon, hogy az angyalokat egyszer megteremtették, egy komoly következményekkel járó történelmi pillanatban, de örökké élnek, és akkor örökké élnek a tündérek és az ördögök is. Konszenzus azonban itt sincs, mert mondják azt is, hogy a tündérnek „nincs lelke,” vagy a halottak országában él, az élők világával párhuzamos, de attól mégis elválasztott birodalomban. Úgy is viselkednek, mint a halottak, pl. láthatatlanok, tetszés szerint változtatják az alakjukat, és egészen más az időszámításuk, mint a mienk.

Vannak ilyen történetek. A fehér szigetről visszaérkező Bran. Vagy Herla szász király. A tündér ebben az esetben egy csúf és groteszk manó volt, kecskén lovagolt, meghívatta magát a király esküvőjére, megígértette vele, hogy visszaadja a látogatást. Meg is jelent a manó Herla esküvőjén az egész udvartartásával együtt, rengeteg ételt-italt, költséges ajándékokat hoztak, eltűntek, amikor a kakas kukorékolt. Most már vissza kellett adni a látogatást. Föl is kerekedett Herla a háza népével, annyi ajándékot vittek, amennyit csak tudtak. 3 napot töltöttek az idegen országban, és amikor hazaindultak, a manó egy kis kutyát ültetett Herla mellé, a lova nyergébe. Megfogadtatta a királlyal, hogy nem száll le a nyeregből, amíg a kutya le nem ugrik a földre. Hazaértek vagy sem, de minden egészen megváltozott. Herla nem várt a kutyára, türelmetlenül leszállt a lováról, és abban a pillanatban hamuvá vált, az egész kíséretével együtt. A bölcsek megállapították, hogy 300 évig volt távol.

A történelem nem tud Herla szász királyról.

Walter Mapes azonban még tudott róla, a 12. században, és megőrizte a történetét a könyvében: De Nugis Curialium, angol címén Courtiers’ Trifles, Apróságok az udvaroncok életéből.

Walter Mapes, az Archipoeta? Jön eszembe, Ráday Gedeonnak fogalma sem volt arról, hogyan ejtik ki ezt az angol nevet, így aztán ezt találta írni:

Jó Mápes, e gyönyörű dalban mért hazudtál,
Hogy szép verset írni csak részeg fővel tudtál.
Bizony akkor valamely papra haragudtál,
Aki jó élt, mikor te éh’ s szomjan aludtál.

Meum est propositum in taberna mori. Sajnos senki sem tudja, hogy tényleg ő volt-e az Archipoeta, viszont följegyzett még egy történetet, ezúttal Vad Edric-ről. Lehet, hogy történelmi személy volt, egy ideig keményen harcolt a normannok ellen, aztán mégis Hódító Vilmos lovagjaihoz csatlakozott. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy egyszer szépséges tündérlányokat látott az erdőben, vidáman táncoltak egy forrás körül. Fölkapott egyet a lovára, és elvágtatott. A hölgy azt mondta, csak addig marad vele, amíg nem emlékezteti a származására. Edric megígérte, hogyne ígérte volna meg, elvitte a királyi udvarba, ahol mindenki csodálta a szépségét. Egyszer azonban a lovag többet ivott a kelleténél, tiszteletlen megjegyzést tett, és a tündér azonnal eltűnt. Eddig még egészen hihető a történet, de aztán azt mondja Mapes, Edric belehalt a bánatba; ezt pedig senki nem hiszi el egy normann-szász rablólovagról.

Mégis jó, hogy elmondtad ezt a két történetet, mert legalább látjuk, hogy a legtöbb tündér nem a zöld dombok mélyén, hanem az irodalomban tanyázik. Ralph of Coggeshall, Giraldus Cambrensis, William of Newburgh, Gervase of Tilbury magától értetődőnek találták, hogy a földön sárkányok, sellők, leprechaunok vagy éppen tündérek élnek, bár nem fejezték ki magukat olyan tudományosan, mint a mai ezoterikusok, akik összecsúszott dimenziókról értekeznek. A 13. századi Giraldus Cambrensis (Gerald of Wales) még csak nem is csodálkozik azon, hogy egy Elydir nevű walesi fiú eljárt a tündér-dombokhoz, megtalálta a földalatti birodalmat, megtanulta a tündérek nyelvét, amely az ógöröghöz hasonlított. Egy idő után a fiú azt gondolta, mégis jobb lenne aranyat találni a tündérek helyett. A hölgyek megsértődtek, és úgy elvarázsolták az utakat, hogy a fiú soha többé nem talált el hozzájuk.

Hát a magyar tündérekkel hol találkozunk?

A tündérmeséket leszámítva, főleg a rengeteg erdőben. Persze nem sumér import, inkább a délszláv népek szép, de veszélyes asszonyai. Fiatalok, fehér ruhát viselnek, arany hajuk leér a sarkukig. Elhagyott erdei ösvényeken, hidakon, árkok és tavak mellett jelennek meg, elcsábítják és faképnél hagyják a férfiakat. Az se jó, ha egy ideig itt maradnak a földön, mert nem végzik el a házimunkát, gyereket nem szülnek, hanem rabolnak maguknak. Csak két helyet tudok Magyarországon, ahol ma is lehet találkozni tündérekkel, az egyik az egri Szépasszonyok völgye, a másik a Tündérszikla a János-hegy aljában; itt nagyon sok kincset őriznek, de a hegy csak néha nyílik meg 5-10 percre, és a legtöbb kíváncsi sose látja meg újra a felvilágot.

Így hát a magyar tündérek is az alsó világban laknak, mint a halottak?

Van egy saját országuk, az Óperenciás tengeren is túl. Erdély a másik Tündérkert vagy Tündérország, ez azonban egészen a 17. századig semmi jót nem jelentett. Megbetegedett, mindenféle szerencsétlenség érte azt, aki a tündérekkel találkozott. Az erdélyi tündérek specialitása, hogy várakat építettek. Aranyvár, Déva, Kecskekő, Firtos, Tartod, Torja, Kolozsvár, Szászfenes a leghíresebb tündérvárak, pincéik ma is tele vannak kincsekkel. Ástak is szorgalmasan az amatőr kincskeresők, de persze nem találtak semmit. Mondják hogy Szászfenesen van egy pinceajtó, amely hét évenként csak egyszer nyílik meg.

Szászfenesen nincs már semmi, csak egy torony romjai. Nem is tündérvárnak nevezik, hanem Leányvárnak, egy 14. századi püspök tartotta itt a szeretőit.

Hm.

De a magyar mesevilág tele van szép és szerelmes tündérekkel, legalábbis 1580 óta, amikor elterjedt az Árgirus szép históriája.

Csakhogy ez idegen virágszál nálunk, Gyergyai vagy Gergei Albert, olasz minta után dolgozott. Jobban ismerjük Vörösmarty Tündéjét, aki a távoli Tündérországban él, és csak azért jár át a földi világba, hogy arany almákat szerezzen. Mindez Csallóközben történt, amelyet akkoriban Macskarévnek hívtak. Szárnyuk is volt a csallóközi tündéreknek, de nem repültek gyorsan; csapongtak inkább, mint a lepke.

Vörösmarty erről nem tud semmit.

Hiszen nem is folklórkutató volt, hanem költő. Ami azt illeti, Lorelei is elég rendhagyó tündér. Nem ám a Rajna partján fésülködik, hanem egy jókora szikla tetején, ahol csak véletlenül pillantják meg a hajóslegények.

Mióta van szárnyuk a tündéreknek?

Véletlenül egészen pontosan tudjuk, a 9. századi utrechti Zsoltároskönyv ábrázolta először szárnyakkal őket. Ha nem is elkárhozott, de veszendő lelkek voltak, a lelket pedig Platón óta képzeljük el pillangó formában.

Már a régi görögök is ismerték a lepkét.

Hadrianus császár is pillangónak képzelhette az eltávozó lelkét, amikor ezt a verset írta a halálos ágyán:

Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corporis;
Quae nunc abibis in loca?
Pallidula, rigida, nudula,
Nec ut soles dabis iocos.

Magyarul nem hangzik sehogy: Kis lélek, kóbor és csapongó, test vendége és barátja, most hova indulsz? Sápadt, merev és meztelen. Lesz-e még örömed?

Furcsa vers, de manapság nem lélek-pillangókat látunk a tündérekben, hanem szépséges, néha nagyon apró hölgyeket, akik virágkelyhekben üldögélnek, a levegőben táncolnak, és mindenféle hasznos csodát tesznek a varázspálcájukkal. Két kislány, Frances Griffith és Elsie Wright le is fényképezték őket, olyanok, mint a balerinák, egyenesen a Hattyúk tavából. Csak 60 év múlva árulták el, hogy a tündéreket papírból vágták ki, és kalaptűvel támasztották meg.

A cottingley-i tündérek.

Ennek ellenére ma is elhiszik sokan. El akarják hinni, a tündérek odatartoznak a virágok közé, nélkülük nem lenne teljes a kép.

Sajnos a virágtündéreket csak a viktoriánus korban találták ki, minden új könyvben egyre kisebbek és egyre szebbek lettek. Tündérösvényeken jártak, tündérbokrok – kökény, galagonya, mogyoró – alatt pihentek, és általában semmi más dolguk nem volt, mint az, hogy teljesítsék az emberek kívánságait. Sok más csodalénnyel is próbálkoztak az írók, festők-rajzolók, még gombaformájú szellemlényekkel is, de az olvasók csak a fejüket rázták, ragaszkodtak a fehérruhás tündérekhez. A 20. század végére már egész tündéripar alakult ki. Bárki befizethet egy tündérképző tanfolyamra, megtanulhatja a legnagyobb varázslatot, illetve az örök tündérmantrát, amely persze nem más, mint a szeretet. Ezt a mantrát adják-veszik jó pénzért a mai tündérek, hogy aztán üdvözült mosollyal repkedjenek az ezotéria boltok polcai között.

Te nem hiszel a szeretetben?

Hagyd el. Már a vízcsapból is szeretet folyik. Az a fajta szeretet, amely semmit sem ad, nem is kér, csak követel: adj pénzt, sok pénzt. Nem hiszek a szeretetben, amely ugyanolyan pénzszerző iparág, mint az összes többi. Hiszi a piszi.