És végre vak voltam. Rám borult a fénytelen sötétség hatalmas súlyával, s már csak az érintéseknek és a hangoknak volt hatalma. Két függöny után vár valaki-ezt mondták, s valóban így lett, várt egy hang, ami olyan volt, mintha ismerném,és egy kézfogás, ami nem ment olyan egyszerűen, mint a kinti életben. Nyitva volt a szemem, végig az utazás alatt, talán a megszokástól, talán a reménytől, hogy látni fogok, miután megszokja a szemem a sötétet, de a „vak-sötétben” nincs megszokás. Kiszakadás a megszokottból, egy másik dimenzió. Elvesznek a színek, nincs többé se jó, se rossz hatásuk, mindegy, mi van rajtad, nem számít. Lehettem volna szőke hajú és barna szemű, vagy egy néger lány pirosra rúzsozott ajkakkal, nem érdekelt volna senkit. Csak az számított, amit mondok és teszek, ahogy érintek, ahogy beszélek. Más világ, és egyáltalán nem másvilág. Eleinte még elképzeltem a kókuszdió barna színét, s hogy belül fehér, mint a hó, aztán elengedtem a képzeletet. Örültem a széknek, az asztalnak, a fotelnek, éreztem az anyagukat, formájukat. Majd mikor elvesztettem a térérzékemet, úgy örültem egy már érintett falnak, mint kisgyerek az új játéknak. Minden gyönyörű és ismeretlen volt.
A vezetőm vakon született.
Többször is megkérdezte, nyomasztó-e az út.
Nem, egyáltalán nem volt nyomasztó, megnyugtatott. Nem voltak korlátok, nem voltak ítéletek egy külső alapján, s így az ember megtapasztalhatta, milyen igazán nyíltnak lenni.
Amikor csak a tetteid alapján ítéltetsz, s csak tettek alapján ítélhetsz.
Minden érintésedben ott van az új állapotból fakadó esendőség, és a segítőkészség.
A kávé illata is más volt, mikor a bárszéken ültem. Elképzeltem milyen lenne egy ilyen szórakozóhely,ahol senki nem látna senkit, csak hallanánk és éreznénk egymást. Mennyivel egyszerűbb lenne, soha fel sem merülne ki a szebb, elvesznének a valójában mulandó értékek.
A vakok nem világtalanok, van világuk, ami nehéz, de gyönyörű. Szabadabb és szebb mint a mienk, még akkor is ha egy keresztülszárnyaló madarat az égen nem látnak, csak hallanak. Tisztább, és őszintébb, az értékrendjük is értékesebb.
Újra elhagytam a két függönyt, és újra láttam. Nem voltam boldogabb, attól, hogy látok.
Talán a gleccser jégkék színét sajnálnám, ha nem láthatnám többé, vagy hogy milyen, mikor éjszaka is süt a nap északon. De csak azért, mert láttam. Ha nem láttam volna soha, egyik sem hiányozna.
Vakvilág-a láthatalan kiállításról
By Hayal
4 hozzászólás
Szia!
Nagyon érdekes volt ebből a szempontból "látni" a dolgokat. Majdnem elhittem neked, hogy vak lettél, olyan jól leírtad.
Üdv.
Nagyon köszönöm, hogy olvastál, örülök, hogy át tudtam adni a vakság érzését, anélkül, hogy valóban megtörtént volna. Jó, hogy írtál!
H.
Szia!
Prózához nem igazán értek, így inkább a benyomásaimat mondom. Szerintem ez nem egy ajánló. Ahhoz túl érzelmes és csapongó, konkrétumok (mi is ez, helyszín, leírás, stb.) nélkül.
A másik, hogy az érződik, hogy megfogott téged az élmény (én magam is voltam ilyen kiállításon, tudom, milyen), de szerintem túlságosan romanticizáló a cikk, túlmisztifikáló. Nem hinném, hogy ha tényleg elvesztenéd a szemed világát (ments istn!), akkor is így gondolnád. De tény, hogy nagy élmény egy másik világba átlépni – ideiglenesen.
Üdv, Poppy
Nem nagyon akartam én sem az ajánlóba tenni,de vhogy így jött ki, majd később akkor átteszem máshova. El kell rugaszkodni ezektől a valós dolgoktól, hogy "ha elvesztenéd, akkor nem így gondolnád…" nem erről szól ez az egész, hanem hogy akár egy pillanatra is előhozta azt, hogy így gondoljam, ezen kell elmélázni. Az ember mindig azt írja le szívesen, ami úgy hatott rá, hogy teljesen eltért minden addigitól, és nekem ez ilyen volt. Az hogy általánosságban esetlegesen másképp gondolom, az nem tartozik ide. Mindezek ellenére köszönöm, hogy írtál.
H.