Valószerűtlen sorozat

Ismerős illat. Kellemes érzést ébreszt, de amit felidéz az nem lehet itt. Ébren vagyok, de a szememet nehezemre esik kinyitni. A levegőben a parfüm illatán túl fertőtlenítő szaga terjeng és még valami… gyógyszerek? …mintha egy gyógyszertárban volnék… vagy inkább kórházban. Tényleg! Hiszen kórházban vagyok, vizsgálatra jöttem be. Szokatlan érzés kerít hatalmába, mintha valaki ülne az ágyam mellett. Nem látom még, de a kezemet fogja. Ki lehet? András nem tudja hol vagyok. Igazából senki nem tudja, és kértem, hogy ne is értesítsenek senkit, kivéve ha meghaltam. Az ugye nem lehet, hiszen érzek. Ez az illat. Lehetne ő, ez az ő parfümje és itt dolgozik… de nem, az lehetetlen! Kizárt! Soha nem fogná így a kezemet. Még mindig csukott szemmel kicsit megmozdítom a fejem, mire éles fájdalom nyilall a nyakamba. Szótlanul tűröm, még őrzöm a reményt, az édes képzeletet. Lassan félve nyitom ki a szemem. Végtelennek tűnik az idő, mire kitisztul a kép és a döbbenettől a szívverésem is kihagy. Pupilláim kitágulnak, mereven bámulok a kezemet szorongató kéz folytatására.

Magas férfi ül az egyik fotelben, talpig fehérben. A fejét lehajtva, gondterhelten bámulja az ágy lábát, kezemet a kezében tartva és időnként szórakozottan végigsimítva hüvelyk ujjával. Megkopaszodott, amitől feje még kerekebbnek hat, maradék hajában és bajuszában számtalan ősz szál. Néhány kilót is felszedett, amióta nem láttam, de még így is vonzó pasas. Semmi kétség! Ez az én Rétfalvi doktorom. Életem első nagy szerelme. Látom, sőt érzem mégis nehéz elhinni. Kezdek kételkedni, hogy tényleg ébren vagyok, még az is felmerül, hogy ez talán mégis a túlvilág, de gyorsan el is vetem ezt a gondolatot, hiszen doktorom még nagyon is él. Mindig távolságtartó volt. Évekig volt kapcsolatunk, ennek ellenére mindig tartott egy bizonyos távolságot. Sosem sikerült igazán közel kerülni hozzá. És most itt ül mellettem, a kezemet fogva. Mi történhetett? A kor? Vagy csak a pulzusomat nézte és közben elkalandozott?

Hirtelen kapkodni kezdem a levegőt, most tudatosul, hogy eddig még azt is elfelejtettem venni. Aggódva kapja fel a fejét, felugrik a székről, de a kezemet nem engedi el.
– Anna! Rosszul vagy? Fáj valamid?
– A nyakam egy kicsit – nyögöm ki rekedtesen , miközben szabad kezemmel a sajgó tájék felé nyúlok. Ragtapasz.
– Ott volt bevezetve a katéter, még fog egy kicsit fájni – ül vissza megkönnyebbülten.
– Oh! Valahogy majdcsak kibírom – mondom mosolyogva. Ő komoly marad, nem mosolyog vissza.
– Nem vagy szomjas? Elég száraz a szád, hozzak valamit?
– Van esetleg egy kis grapefruitlé? – kérdezem, felidézve a régi emlékeket. Ő szoktatott rá a grapefruitra egyszer egy csúnya megfázás alkalmával. Lázasan, zsebkendő hegyekkel körülbástyázva dolgoztam akkor, alig láttam a náthától. Délután az asztalomra tett 4 jól megtermett grapefruitot és ellentmondást nem tűrően rám parancsolt, hogy az utolsó falatig egyem meg! Engedelmeskedtem és valóban hatásos volt. Másnapra sokkal jobban lettem, nem volt lázam és már az orrom is alig folyt. Utókezelésként grapefruit lével itatott, amit azóta is imádok.
– Igen van, mindjárt hozom. – Még mindig nem mosolyog. Lassan engedi el a kezem, mintha nehezére esne elszakadni tőlem.
– Szabadna egy kávét is kérnem?
Visszafordul, szeme csillog és szomorú. Nem tudom eldönteni, hogy az ablakon beszűrődő erős napfény vagy a gyülekező könnyek okozzák a csillogást. Soha nem láttam még ilyennek, pedig 7 évig szinte együtt éltünk. Élékszem mindenkit a mosolyával vett le a lábáról. Ha csak a neve szóba került valahol a reakció rögtön az volt, hogy „ja az a doki, aki mindig mosolyog”! Hová lett ez a mosoly?
– Azt hiszem nincs akadálya… rákérdezek – mondta elgondolkodva.
– Valami baj van? – kérdeztem, mielőtt kifordulhatott volna az ajtón.
Nehézkesen fordult meg, rákönyökölt a kilincsre és a papucsát kezdte fürkészni. Nem nézett rám, úgy válaszolt.
– Hát…találtunk valami… nem odavalót, de még semmi biztosat nem tudok. Tolnai dr. még most értékeli a képeket… Nemsokára ő is jön és elmond mindent.
Feszült csend következett. Még mindig nem nézett rám, a fejét forgatta, a padlót tanulmányozta. Aztán zavartan megfordult és kifelé indult.
– Hozom az italokat!

Bizony baj van! Nem fogtam még fel teljesen. Az altató hatásától még kicsit kábán, és talán ezért nyugtázom olyan természetes nyugalommal a tényt: haldoklom.