"Jelentéktelen – Pillantottam barna szemébe,
mely rég még csillogásával megbabonázott,
most azonban e semmissé vált,
föld szítta kéregrétegben nem láttok semmi mást…
Rég, ha néztél, tekinteteddel megigéztél,
de ma már semmi vagy. Arcod, ha látom,
még múló bánat, ennyit se érzek,
pedig rég még reméltem, nem múlik el így…"
Lepedő rezzen, zizzen az ágy. Külön takaró alatt,
fordulsz. Pizsamád alatt semmit sem ajánlasz nekem,
Öröm lepi el a szívem, hogy nem nyúlsz hozzám ma sem,
Oh, ha tudnád! hogy fájna Neked!
Hátat fordítasz, Így helyes! nyakig húzod takaród,
akár csak én. Párnád alá karod kerül – rég hogy húztál,
öleltél magadhoz a szúrkodó tollas rettenet helyett, Most viszont,
hogy nem vágylak, Te se vágysz már közel húzni engemet.
Emlékezz! Ujjaim vágytad, miként sóhajom tüzet
gyötört szívedbe, és karoddal úgy öleltél…, húztál magadhoz,
reszketésed megrészegített. Ám, hogy pilláid rebbennek most,
ha lehunyod szemed, arcodon csak idős bánat ül. Ezért. Elvesztettél.
"Jelentéktelen – Pillantok kicsiny kezedre, karcsú ujjaidra,
mely rég még csillagokba varázsolta tekintetem,
most azonban e semmissé vált,
hófehér bőr, nem tapasztalhat érintésével tőlem gyönyört…
Rég, ha érintettél, reszketőre szédítettél,
de már semmi se vagy. Kezed ha látom,
még múló bánat, ennyit se érzek,
pedig rég, még hogy reméltem! Miért múlt hát el így?"