Van-e írói jellem, és ha igen milyen az?

Lehet, hogy sokan úgy gondolják nincs külön írói jellem. Ez részben igaz, részben viszont nem. Először is ember vagyok, akinek van karaktere, másrészt viszont író is vagyok akinek, szerintem, fel kell vállalni, hogy példakép legyen, és viselkedési normáit is ehhez igazítsa. Hiszen embereknek írok, embereket akarok megszólítani. Ahogy nem engedhetem meg magamnak, hogy silány munkát adjak ki a kezemből úgy silány viselkedést sem mutathatok. Ez jellem kérdése is. Lehet, hogy ez régimódi felfogás, de ebben úgy érzem, inkább vagyok régimódi.

Sok író és publicisztikai szakember manapság elfeledkezik erről az elvről. Manapság tarol az általam „emigráns szindrómának” elnevezett jelenség. Mindenki, aki utánam jön, rossz, zöldfülű és köszönje meg, hogy egyáltalán ráemelem a tekintetem. Ha hibázik(vagy szerintem hibázik) azt lehetőleg úgy adom tudtára, hogy még az írástól is elmenjen a kedve, nemcsak attól, hogy a MI köreinket zavarja. Ha általam nem érthető dolgot képvisel, és különösen, ha kezdeményez valamiben, akkor pedig az ég irgalmazzon neki.

A verseny egészséges része a művészeti foglalkozásoknak. A sárbatiprás nem. Az írói jellem ugyan nem azonos az emberivel, de az utóbbi minősíti az előzőt is.
Még ha talán kezdő is vagyok, lelkes, kezdeményező de szakmai tapasztalat nélkül, akkor sincs joga senkinek leszólni és fölényeskedni. Ez sem írói, hanem emberi karakter kérdése. Mindenkinek joga van a véleményéhez, de ahhoz nem, hogy becsmérelje a másikat, a másik munkáját vagy kezdeményezését. Ahogy ahhoz sem hogy gúnyolódjon. Ha pedig az ember nem ért valamit, akkor megkérdezi. Ilyen egyszerű. Szerintem. Mert ugye, mindenki magát minősíti.

Sajnos az internetnek nemcsak pozitív, hanem negatív oldala is van. A korlátlan információ és a könnyű hozzáférés mellett az emberek elfelejtik, hogy a gép mögött is van jellemük. Bármit írnak virtuálisan az őket minősíti ugyanúgy ahogyan egy szemtől-szembe megjegyzés is. Csakhogy itt könnyű elbújni. Krixkrax nevek meg értelmetlen számok mögött és közben persze játszani a nagyot és a tapasztaltat. Én pedig aki felvállalom magam és amit csinálok és képviselek, nekem kell rosszul éreznem magam, mert olyanok becsmérelnek akik nemcsak rólam nem tudnak semmit, de még arról sem amit kritizálnak.

Ha valaki nem ért egye valamivel, és ezt nem tudja kultúráltam kifejteni, nem ért valamit vagy nem érdekli, akkor maradjon csöndben. Még virtuálisan is.

Hogy ez az egész miről jutott az eszembe? Nos elmesélem. Hadd kezdjem az elején.

Mint azt hiszem sok más író én is hamar jelét adtam a művészetek és az irodalom iránti fogékonyságomnak, már jóval azelőtt is, hogy egyáltalán tudtam volna olvasni. Viszont vonzottak a természettudományok is és ezért ilyen pályára készültem. Ezen túl persze felvilágosítottak, hogy lehetőleg olyan szakmát válasszak, ahol elkerülhetem az éhhalált. Később több körülmény is szakmaváltásra és a tanulmányaim átütemezésére kényszerített. Voltak olyan idők, amikor alapvető dolgok hiányoztak az életemben és nem az írás, vagy az irdalom állt az első helyen. Biztosra veszem, hogy ez nem egyedi jelenség. Szerencsére ez mára megváltozott és úgy döntöttem szeretnék írni. Mi több nemcsak hobbiból. Nincsenek olyan illúzióim, hogy ez könnyű cél. Sem romantikus elképzeléseim nincsenek a szakmáról. Azt sem gondolom, hogy nem tudnék fejlődni, vagy hogy nincs olyan, amit még nem lehetne megtanulni róla. Abban azonban hiszek, sőt tudom, hogy van tehetségem. Ha szikrányi kétségem lenne, nem írnék egy sort se. Viszont azt is tudom, hogy a tehetség önmagában nem elég. Lehetőség is kell, és bizony keményen kell az elismerésért dolgozni is. Azt sem gondolom, hogy ez nyugdíjas állás lenne, amiből vidáman élhet az ember. Legalábbis nem azok az írók, akik nem a tömegeknek írnak. A Sci-fi, fantasy és romantikus könyveket könnyű eladni. Minden egyebet nehéz. Aki szépirodalmat akar írni, az ne számítson milliárdokra. Ezt tudom. Azt is tudom, hogy minden kezdet nehéz, és minden kezdeményezés falakba ütközhet kezdetben, különösen, ha nagy a konkurencia. A művészvilágban verseny van ahol mindenki jobb akar lenni mint a másik és ez egy természetes dolog. Ez egy magamutogató szakma ahol csak az nem akar megjelenni, aki a fióknak ír. Még azok is szeretik ha látják és olvassák a műveiket akik egyébként csak kedvtelésből írnak és nincs semmilyen különleges ambíciójuk. Ennél nincs is természetesebb. Szerintem ez a művészet lényege. Én nem hiszek a fiók és L’art pour l’art művészetben. Viszont akinek professzionális ambíciója teljesen más oldalról kell hozzáállnia. Ez is csak business valamilyen értelemben, hiszen ahogy a marketingben, az írásokat is el kell juttatni a vevőkhöz. El kell juttatni a célközönséghez, az olvasóközönséghez, a kiadókhoz. Meg kell mutatni és menedzselni kell magunkat épp úgy ahogyan bármilyen más szakmában. Sokan nem ilyen szempontból tekintenek erre. Nincs olyan közösségi fórum ahol a reménykedő írók ne azért panaszkodnának, hogy milyen nehéz elérni egy mű kiadását. Ez így van. Én magam is végigjártam sok virtuális fórumot, képet kapva arról vajon milyen az írók hozzáállása. Vajon mi a legnagyobb akadály? Tettem ezt azért, mert magam is írok könyvet és mást is, és mint minden író szeretném ha kiadnák és olvasnák. Leginkább ez utóbbi. Tudom, hogy nem a nagy tömegeknek írok, és ezért nagyon pontosan meg kell határoznom a célközönségemet és azt is, hogy őket hogyan érjem el. Hiszen ez a lényeg. Kutatásom során úgy éreztem, hogy a feltörekvő írók nem fordítanak erre a kérdésre kellő figyelmet. Sokan bírálják a kiadókat és szerkesztőket is, pedig a probléma ennél komplexebb. Természetes emberi tulajdonság, hogy fenntartással fogadunk mindent, amiről nem tudjuk, hogy mi fán terem. Egy ismeretlen ember egy irománnyal a kezében ugyanilyen. Ráadásul naponta több ezren akarják kiadatni a műveiket és hát a kiadókban is csak emberek dolgoznak. Ráadásul a szakma által „amatőrnek” titulált szerzőknek nem sok minden van, amit felmutathatnának. Egy újságírónak, aki több cikket publikált már életében sokkal hamarább elhiszik, hogy jó könyvet tud írni, mint egy háromgyerekes elvált óvó néninek. Ez egy olyan tény, amit egyetlen publikálásra váró szerzőnek sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha pedig fiatal az illető akkor még nehezebb dolga van. Látszólag ez ellentmondás pedig nem. A tény az, hogy az idősebbeket legalább tisztelik annyira, hogy a koruknál fogva nem küldik el melegebb éghajlatra, legalább is nem jellemző. Olyan mintha az ő írói ambícióik megalapozottabbak lennének, mint egy fiatalabbé. Én magam is hiszem, hogy a jó írónak sok élettapasztalat is kell, mert ez teszi hitelessé, de ki mondja, hogy egy fiatalnak nem lehet minősíthető tapasztalata? Ki mondja, hogy nem lehetnek gondolatai, és nem láttathatja a világot új színben?
A fentieket végiggondolva arra jutottam, hogy az írást komolyan vevő, de „amatőr” írók kevés valódi, használható, marketing szempontból is megalapozott segítséget kapnak. Amolyan vak vezet világtalant. Nagyon jó, hogy az internet segítségével megmutathatjuk magunkat és az írásainkat, tanácsokat és visszajelzéseket kaphatunk, de valami hiányzik. Mert a végén mégiscsak ott tartunk, hogy mindenki egyedül halászik a zavarosban és panaszkodik, hogy ez neki nem megy. Van, aki ügynökhöz fordul, ha van pénze, de tapasztalataim szerint ez igen elenyésző. Ezért, mint elszánt szerző kipattant az agyamból egy csoport, szervezet ötlete, amely az egészet a marketing és menedzselés szempontjából fogná össze, és megadná azt a segítséget, amire a fiatal, tehetséges de amatőrnek titulált szerzőknek szüksége van. A személyre szabott tanácsadást. Azt, hogy tagja lehessen egy közösségnek, ami új oldalról közelíti meg a fiatal, képzetlen írók boldogulását. Olyan szerzőkét, akik felvállalják, hogy elutasítják a tömegirodalmat, és azt is, hogy bár képzetlenek, tehetségesnek érzik magukat, és komolyan akarnak az írással foglalkozni. Létrehoztam hát és nekiálltam olyan szakmabelieket keresni akik hajlandóak lennének megosztani a tudásukat és támogatni az „amatőröket”.

Hogy ez az egész, hogy jön a cikk elején megfogalmazottakhoz? Úgy, hogy mind-e folyamat közben olyan, írókhoz és művészekhez nem méltó magatartást tanúsító személyekbe botlottam, ami felvetette bennem a kérdést, hogy lehet-e más az ember, ha ír és más-e minden egyéb esetben? Szerintem nem. Sőt. Hogyan lehetek jó szakember és tiszteletre méltó író, ha belerúgok és lenézem a másikat, aki talán amatőrnek titulálható de ez szerintem még nem egyenlő a tömeggyilkossal. Legjobb tudomásom szerint a büntetőtörvénykönyv nem tartalmazza. Lehet, hogy valaki fiatal és amatőr de attól még nem hülye. Durva megfogalmazás, de igaz. Lehet eléggé régimódi gondolkodás, de felvállalom. Én hiszem azt, hogy ha egyszer meg akarom szólítani az embereket, akkor nem csak a könyvemben, hanem minden egyéb esetben is nyomdafestéket tűrően kell kifejeznem magam, mint ahogy azt is, hogy egyetlen kiadott könyv, vagy szakmai papír sem hatalmaz fel senkit arra, hogy gúnyolja és akadályozza azt, aki esetleg „amatőr”. A művészet képlékeny dolog. Én nem szeretem Picasso képeit, de kétségem sincs a felől, hogy nagy művész volt. Mint ahogy azt is tudom, hogy senki sem válik Picasso-va, csak mert tehetséget vagy elszántságot érez magában. Le kell tenni valamit az asztalra ehhez. Viszont a művészet szubjektív is és nem minden tetszik mindenkinek. Mindenki máshogy áll a művészethez és ez is egy sajátossága. Viszont a hatalmaskodás nem. Ha az írás olyan, mint a katonaság akkor én inkább dezertálok. Lemondani sem akarok a véleményemről, csak azért mert fiatal vagyok és nincs papírom arról, hogy író, újságíró vagy szerkesztő lennék. Ha agysebészettel próbálkoznék vagy egy Boeing-et vezetni, akkor persze más lenne a helyzet. Vannak szakmák ahol amatőröknek érthető módon nincs helyük. Viszont az a véleményem, hogy a művészet és benne az írás más lapra tartozik. Ha azt hallom, hogy amatőr, mindig a gimnáziumi irodalomtanárom szólása jut az eszembe: „hogy értve??” Valakinek vagy van tehetsége vagy nincs, vagy tetszik másoknak, amit csinál, vagy nem. Maximum arról lehet szó, hogy valaki jártas e szakmai berkekben vagy sem. Olyan ez, mint a színház. Lehetek tehetséges és írhatok jó darabokat, de nem biztos, hogy színpadra is fogom tudni állítani őket, mert nem értek a színház belső működéséhez. Ez nem bűn, nem végzetes, viszont kiküszöbölhető. Lehet tehetségem a történetírásban, de azért nem árt, ha a könyvszerkesztést vagy megtanulom, vagy ráhagyom olyanokra, akik értenek hozzá.
Apropó pilóták. Volt lehetőségük már élő szimulációt kipróbálni? Olyat, amivel az igazi pilótákat képzik? Nekem volt, igazi élmény. Az ember el is felejti, hogy nem valóság és nem fog lezuhanni, ha valamit elront. Én pedig semmit, de semmit nem tudtam az utasszállítók vezetéséről. Nekem persze nem volt tét. Viszont egyszer minden pilótatanoncnak fel kell szállnia, és ha folyton csak azt mondogatják neki, hogy te amatőr vagy, és nem veszik komolyan akkor sosem fog felszállni. Pedig még a legszéleskörűbb kiképzés sem garantálja, hogy odafent minden rendben lesz, és ugyebár mindenkinek van első repülése. Ez ráadásul veszélyes üzem az írás, nos erről lehet vitatkozni, de tény, hogy egy rossz könyve ritkán haltak bele tömegek.

Mint említettem nincsenek romantikus illúzióim a szakmával kapcsolatban. Nem gondolom, hogy valaki felkel egy napsütéses reggelen, és máris íróvá válik. Viszont azt igen, hogy más szakmákkal ellentétben a művészeti ágak sokkal szabadabbak, és nem hiszem, hogy papírhoz kéne kötődniük. Aki ad magára az úgyis megtesz mindent azért, hogy tanuljon és fejlődjön. De a lehetőséget meg kéne adni. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes könyvet, amit valaki egyszer megírt ki kell adni. Csak azt jelenti, hogy érdemes lenne fair play-ben gondolkodni.

Kedves írótársaim és szakmabeliek. Ezt a cikket vitaindítónak szánom. Tisztában vagyok vele, hogy sok különböző vélemény lesz majd, és szívesen el fogom olvasni őket. Mondjátok el, mi a véleményetek az írói jellemről, van-e ilyen, kell-e, hogy legyen ilyen, és mi a véleményetek a mai szerzők helyzetéről, lehetőségeiről, világáról.
Ez a cikk egy vélemény megfogalmazása. Nem célja bárki megsértése, kérlek ti se tegyétek. Tiszteljük meg egymást ennyire.