Vasárnap délután

Minden ablak kitárva, odakinn a város is csendes, átadja magát a május végi meleg lustaságának. Később feltűnik, hogy nem lehet a lakásban közlekedni, kitépi kezemből az ajtót a huzat, s nagy durranással bevágja utánam. Feltámadt a szél, talán viharfelhők is közelednek, hiszen esőt jósoltak mára. Becsukom az ablakok egy részét, újra nyugalom terpeszkedik szét körülöttem.
Családtagjaim mind szanaszét futottak, így most kedvemre válogathatok a régi filmek között, majd egyre rá is kattintok, kényelembe helyezem magam… na, ez talán jó lesz…

A film valóban nem rossz, de igen hosszú, majdnem két órás. Egyre laposabbakat pislogok. Szívesen elnyúlnék itt a kanapén, de most már a film is érdekel…

Amikor felébredek, sötét a monitor. Persze, a film véget ér, akkor is ha nem nézem, de legalább senki sem röhögött rajtam. Amúgy remekül kipihentem magam, a filmet megjegyzem, majd megnézem máskor. Felkelek, készülődöm. Eleget teszek állampolgári kötelességemnek, leadom a voksom. Utána kedvet kapok egy hosszú sétára. Remek az idő, sehol egy felhő, kellemes meleg van, és ni csak, egy hársfa, talpig virágban. Hihetetlen milyen gyorsan történik minden, már szinte követhetetlen. Március vége volt, amikor arra ébredtem, hogy kinyíltak az orgonák, másnap estére már mindegyik elnyílott. Sorolhatnám sorra a kora tavaszi virágokat, szinte mindegyikkel ez történik. Ha sikerül elcsípnem az aktuális napot, és vázába rakok egy csokorra valót, akkor talán egy hétig gyönyörködhetek benne, de a kertben másnap estére csak kókadozó, elnyílt virágokat találok. Most megbabonázva állok a hárs vadonatúj ruhájában gyönyörködve, mélyen beszívom a hársvirág illatát, szinte biztosra veszem, ez is mákvirág életű lesz.

Egy kis ligetbe érek, vagy nem is tudom minek nevezzem? Van néhány hinta is, mégsem játszótér, pázsit van, díszcserjék, és fák, fák… Csak kapkodom a fejem a gyönyörű fák láttán, rögtön le is ülök egy magas, dús lombú hársfa alá a padra. Innen kényelmesen körbenézhetek. Amott egy óriás platán magaslik ki a többiek közül, mellette nyírfacsokor, aztán juharfák sorakoznak, előttem valami akácféle lehet, nem az a közönséges magyar akác, apróbb levelei vannak s finoman, tüllszerűen borítják az eget felettem. Több is van belőle, egy, kettő, három, négyet számolok meg körülöttem, óriásfák ezek is, s a lemenő nap sugarai átszűrődnek a terebélyes lombokon. A fű is kap fényt alattuk… ez a kép nagyon ismerősnek tűnik valahonnan…

Messze innen, térben és időben, egy kislány ül a fűben, mellette kosárka, tele kamillavirággal… Három magas akácfa áll őrt ott a kapu előtt sorban, a nap lemenőben, a lombokon átszűrődő fény hangulata éppen ilyen, mint ez itt előttem… Mindig az én dolgom volt a kamillavirág szedése, gyűjtése, jól jött a finom gyógytea télvíz idején. Ott ültem a fűben, mellettem a teli kosárka, s én a fények és árnyak játékában gyönyörködtem. Milyen különös, ez a hangulat visszaröpített téren és időn át a gyerekkorba, a kicsi tanyára, amit most szinte elevenen látok, hacsak képzeletben is, de kellemesen simogatja a lelkemet.

Hirtelen összerezzenek, különös zaj hallatszik a fejem felett. A fa lombjai között valami családi perpatvar kerekedhetett gerlééknél. Szárnyak csattogása hallatszik, ijedten fordítom arra a tekintetem, nem leselkedik-e rám veszély, de nem látok be a dús lombok közé, s miután meggyőződök róla, hogy tányérok nem röpködnek, megnyugszom, s tovább élvezem az előbbi idillt.

A gerlék lassan elcsendesednek, madarak csicseregnek, rigófüttytől hangos a környék… ez hihetetlen… zene füleimnek, hiszen ez a fülemüle éneke! Egészen elérzékenyülök, most már nem csak a fények, hanem a hangok is visznek a múltba, a kis tanyára… Talán ott hallottam utoljára a fülemüle énekét, így estefelé szólaltak meg, és hajnalban. Édesanyám szólt olyankor mindig: Hallod?… Figyeld, a fülemüle énekét!… Nagyon szerette őket, nekem meg úgy, de úgy feldobta a napom ez a nosztalgiahullám… Ó, hiszen még nincs vége… fecskecsivitelés üti meg a fülem. Fenn köröznek már a levegőben, még egy utolsó vadászatra indulnak, mielőtt lebukik a nap. Fecskéket is régen láttam már, s most hálás vagyok, hogy ide hozott a lábam ebbe a szépséges ligetbe, s elmerülhetek a múlt fényeiben, árnyaiban, hangjaiban, s olyan közel érezem magamhoz a régi kis tanyát, mintha csak ott lennék… Azon kapom magam, hogy oldalra pillantok, hátha ott van mellettem a kamillával telt kosárka…

Aztán feltűnik, hogy mindjárt lebukik a nap, a fények gyérülnek… gyorsan felugrom a padról, és sietve elhagyom a helyszínt. Így magammal hozom azt a csodálatos hangulatot, a fényeket, hangokat, illatokat… keblemre szorítom, el ne illanjanak, majd még dédelgetem magamban, amíg homályba borítja újra, a múlt ködfátyla.