Érdekes napon túllépve, itthon pedig netre fellépve arra lettem figyelmes, hogy az egyik osztálytársnőm jelentkezik be, aki nem is olyan régen összejött az egyik osztálytársammal. Namost, csak azért osztom meg veletek ezt a röpke eseményt, mert eszembe ötlött a bűntudat magva, ki vagyok én, hogy megítéljem a kapcsolatukat? Hogy őszinte legyek, a fiúval nincs valami jó viszonyom, igazság szerint nem is ismerem annyira, mégis, egyszerűen unszimpatikus az alapján, ahogy másokkal viselkedik. Pedig tényleg semmi okom nem lenne rá, becsületes, esze is van, néha igaz, kicsit fárasztó, de egyébként semmi baj nincs vele, nekem mégis taszító a viselkedése. Itt jutott eszembe a másik kérdés, hogy miért is vagyunk mi előítéletesek az emberekkel szemben? Mert ugye, itt van például ez a srác is, a lányt jobban ismerem, és ahogy rájuk nézek, sajnos az jut eszembe, hogy vajon mit eszik a lány azon a fiún? Nem azért, mert irigylem a boldogságukat, nagyon boldog vagyok a barátnőmmel, úgyhogy ez eléggé ki van zárva. Nem is azért, mert tudom, hogy az illető egy rossz, mocsok fazon, sőt, tudom róla, hogy körülbelül ugyanannyira megbízható mint én, tehát az sem. Mégis, pusztán azért, mert az egyik fél nem éppen szimpatikus, elítélem az egész kapcsolatot, és ez valahol nagyon gáz. Mert ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi jó a másiknak? Ki vagyok én, hogy megmondjam, helyes-e amit csinál, vagy nem? Mégis, nap mint nap ezzel szembesülök az utcán, vagy akárhol. Csak meglátunk valakin egy kitüremkedő jelet, egy színes sapkát, egy fura frizurát, vagy egy kicsit dekoltáltabb felsőt, és rögtön elkönyveljük valaminek, mikor nem is tudjuk, mi lapul a felszín alatt. Tény, vannak fura dolgok, amik tényleg teljesen felborítják a megszokott rendet, vagy azokat az íratlan szabályokat, amik behálózzák az életünket, de mégis, miért szólok én bele abba, hogy mit csinál a másik, amíg ő úgy jól érzi magát? Legutóbbi ilyen eset reggel ért a szokott 49-es villamosomon, ahol is reggeli rituálé szerint az utolsó kocsi legvégében, a vezetőfülkének támaszkodva utaztam, amikor is a Csóka utcánál felszáll egy pár. Eddig nincs is semmi probléma, a lány leül (lehettek vagy 25-27 évesek, szóval a hölgy talán túlzás), elindul a villamos. Egyszer csak félrehúzza az öléből a táskát, a srác meg lazán az ölébe ül. No itt akadtam ki, ugyanis nálam a fordítottja tartozik a rendes, megszokott kategóriába. Aztán elfordítva tekintetem, azon kezdtem gondolkodni, hogy miért kell nekem fennakadni az ilyesmin? Miért izgat engem, mit csinálnak mások? Amíg jól érzik magukat, nem mindegy? Dehogynem. Ehhez képest, minden nap, szinte minden percben elítélünk embereket külsőségek alapján, emlékszem, egy barátom pont ma mondta : "Ez a csaj is milyen igénytelen…hogy nem kell fogszabályzó, mert az milyen csúnya…mér, az nem csúnya, hogy a fogaidat minden reggel fésülni kéne?". Akkor és ott jót röhögtünk a dolgon, mégis, ha mélyebben leások a dologba, az előítélet nem jó dolog. Délután a vonaton olvastam egy firkát a koszban, ami a falon volt, és nagyon megragadt: "Ha nem ismersz, ne ítélj meg!". Mondjátok meg, nincs igaza?
Vélemény/Előítélet?
By Armand
7 hozzászólás
De, igaza van. Sokszor estem már én is az előítélet csapdájába, és utólag elszégyeltem magam, amikor az illetővel közelebbről megismerkedtem. Mondhatnánk, hogy ilyen az emberi természet, és kész, de szerintem ennek tudatában igen is oda kell figyelnünk magunkra és a gondolatainkra. A cikk nagyon tetszett, talán egy kicsit tömör volt, és ömlesztett, de lehet, hogy csak én szoktam túlságosan hozzá a széthúháshoz, és a “szellős” kivitelhez.
Valahogy így van: Előbb vedd ki saját szemedből a gerendát, utána vedd ki más szeméből a szálkát, (pontatlanságért bocsánat). Maximálisan egyetértek, a megítélés az egyik legnagyobb bűn a földön, helyesen gondolkodsz! Tegyük hozzá, ha nem bocsátasz meg másnak, Isten neked sem bocsát meg!
Nagyon örülök az írásnak!
Nem is érthetnék kevésbé egyet. Sokkal-sokkal több ember van annál semhogy mindet megismerhessük. Az embernek olyan természete van, hogy akarva-akaratlanul is képet formál a többi emberről az alapján, amit lát. Annyi ember mellett megyünk el, hogy az esetek jelentős többségében nem számít, mit gondolunk. És miért ne szórakozhatnánk avval, hogy az embereket megnézzük, és kitaláljuk, mi járhat a fejében, milyen lehet egy napja, hova siet éppen, milyen titkokat hordoz magával?
Gond viszont mégis akad, ha túl hamar elkezdünk sztereotípiákban gondolkodni. Ő a perjel másik oldalán álló előítélet. A demokratikus országokban nem illendő nem, rassz, hit vagy szexuális irányultságból fakadó előítéleteket terjeszteni. Mégis megvan mindenütt. Irigység, lenézés, vagyonféltés, sikertelenségem áthárítása, ellenségkeresés, hatalomvágy – millió oka van, hogy előítéletes legyek. Ha gazdag vagyok, azért; ha szegény, azért; ha van mit féltenem, azért; ha nincs, azért.
Társadalmi érintkezéseink alapköve a másik helyes/helytelen megítélése. Ha nem ítélnénk meg valamilyen módon a másikat, ha nem lenne pozitív vagy negatív véleményünk róla, az azt jelentené, hogy nem viszonyulunk sehogysem a körülöttünk levő világhoz, és ez kétségkívül a ma ismert világrend felbomlásához vezetne.
Értékítéletbe az ezután következő világról nem bocsátkoznék. Mindössze annyit szeretnék tolmácsolni, hogy véleményünk, másokról alkotott ítéleteinket nem szabad eldobni, mert veszélyes következményei lehetnek. Legyen az embernek kialakított nézőpontja a világról, az emberekről, de még ennél is fontosabb, hogy rugalmas legyen. Az érdektelenségnél ugyanis csak a fanatizmus, a kétkedés nélküli, bizalmon alapuló, megingathatatlan értékítéletek.
Ennyi lett volna az én közhelyekkel tarkított húsz fillérem a témában.
Arthus, nem tudom miért gondolod, hogy nem értek veled egyet. Amit te mondasz, az a vélemény felőli megközelítés, legalábbis szerintem, és ha onnan nézem a dolgot, neked kell hogy igazat adjak, ugyanis ha valakinek nincs saját véleménye, nincs egyénisége sem. Egy egyéniség nélküli ember pedig nem tud mit kezdeni magával ebben a világban. Azzal is egyetértek, hogy jó szórakozás elképzelni, milyen is lehet egy ember külső alapján, azt nem szeretem, amikor valaki meglát egy másik embert az utcán, és nem csak ezt a játékot kezdi űzni, hanem szidalmazni kezdi, mintha már ki tudja mióta ismerné, pedig most látja életében először. Nem azt mondom, hogy ne legyen véleményed, hanem hogy fogadd el, ha a véleményed nem fedi az igazságot, mert makacsul ragaszkodni egy téves képzethez nem vezet semmi jóra. Hiába gondol valaki valamit a másikról, ha nem igaz, mindenki leblamálja, mert tudják, milyen is az a kérdéses személy valójában. Tehát a véleménnyel semmi probléma sincs, amíg megmarad véleménynek. De ha már átcsap valami olyanba, amihez annyira ragaszkodom, hogy nem tudom elfogadni az igazat, akkor már bajok vannak…
Copenic-re reagáltam. A te álláspontoddal semmi gond.
Ne haragudj, félreértettelek. Köszönöm a kritikát.
Teljesen igazad van, és a mondandódat jól fogalmaztad meg. Gratulálok a cikkedhez!