Vonatokról, emberekről és 10 liter borról

A Bakonyban túráztunk. 30 óra alvás nélkül, 10 kilométer gyaloglás, fáztam, büdös, fáradt és másnapos voltam. De már láttam a végét. Már ott álltam az állomáson. Néztem azt a kis piros Diesel mozdonyt, amint kidugja kis lámpáit a kanyarban. Aztán, ahogy jönnek sorra a kocsik. Egy! Kettő! Hár… Nincs három, csak kettő!
Valahol hátul, egy mély bariton, elmormog egy halk „kurva anyját”. Hátranézek, a tettest keresem. Na, de 60 ember között reménytelen dolog ez. Végülis nem volt olyan rossz, mint számítottam. A vonat legvégén még ülőhelyünk is akadt, igaz két bicikli miatt nem tudtam kinyújtani a lábam, de legalább a társaim mellett volt helyem.
Már épp kezdett lekókadni a fejem, mikor az ütemes döcögés abbamaradt. Vinyére értünk. És amit itt láttam, az szörnyűbb volt, mint egy 5 napos pacalpörkölt. Az állomáson körülbelül 2-szer annyi ember várt, mint amennyi az előzőn alig fért fel. Ami igazán aggasztott, hogy minden harmadiknál bicikli volt. Mikor 2 biciklit beerőltettek a kocsiba, meg voltam győződve, hogy hamarosan indulunk, a többi szerencsétlen pedig megvárja a következőt. 10 perc és sok káromkodás után, 9 bicikli és legalább 2-szer annyi ember társaságában zötyögtünk tovább.
Igen! Itt voltunk mi. Összezárva a vonat végében, fejenként annyi hellyel, ami a légzés közben kitáguló tüdőnek elég. Mi, magyarok, a társadalom minden szintjéről, eltérő célokkal és életúttal. Volt itt öreg és fiatal, szép és csúnya. De elégedett egy se. A hangulat kissé komor volt. Egy pedállal a lábam között én is morcos voltam kicsit, ráadásul a kaller is társaságunk tagja volt. Nem szeretem a piros-szalagos embereket. Kissé elgondolkodva, inkább magamnak, mint a társaságnak, megjegyeztem:
– Tulajdonképpen lehetne rosszabb is… ha csak egy kocsit küldtek volna.
Na ezután kitört a forradalom. A kaller valami Szénásit szidott, aki szerint nem kell 3 kocsi délután, a többség a közlekedési minisztert, én meg a srácot, aki nem tartotta rendesen a biciklijét. Aztán a kezdeti indulatok után összerázódtunk. Az első megállón a kaller odaadta a kalapját egy lánynak, aki ki tudott integetni az ablakon, hogy indulhatunk. A második állomáson még 4 biciklis akart felszállni. Ők 2 óra múlva, a következő járaton királyi körülmények között utazhattak. A sztorizgatás is beindult. A kallertól megtudtuk, hogy most ismerkedett meg egy csajjal, aki pechjére a másik kocsiba szorult. A biciklisek elmesélték összes aznapi durrdefektjüket. Többen meghívták volna a közlekedési minisztert, hogy kipróbálja, milyen a Bakonyban vonatozni, megint mások meg akarták hívni, hogy kipróbálja milyen a vonat alatt. Szóval kiváló hangulatban telt utunk első része.
Pannonhalma kavarta fel igazán az állóvizet. Először kicsit megijedtem, hogy ezt a kocsit is le akarják kapcsolni. Szerencsére a valóságban csak a helyi vasutas akart felerőltetni még pár utast a kocsikra. Szerinte a bicikliket az ülések közé lehetne tolni. Szerintünk meg nem lehetett. Hogy erre kissé megemelte hangját, az egyik biciklis hetedíziglen átkozta meg a családját. Nem szépítek a dolgokon: kemény szavak is elhangzottak. Azaz inkább csak azok. A mellettem ülő férfi úgy káromkodott, mint ahogy verset szokás szavalni. Még én is elpirultam. A kocsi közepéről egy öreg, megfontolt hang zárta le a vitát. És ebben a hangban ott volt minden keserűség, és felháborodás. És minden igazság:
– Hagyjad mama, ennyi pénzért ez nem szolgáltatás!
A tapsvihar közepette a kaller odaadta sapkáját a bevált önkéntes integetőnknek és döcögtünk tovább. A pannonhalmi vasutas és szerencsétlen családja még sokáig volt beszédtéma. Később még csoportképek is készültek, már amennyire csoportba tudtunk verődni. Majd egy idő után újra kezdett leülni a hangulat. Társam mentette meg a helyzetet:
– Van 10 liter borom. Kér valaki?
És ekkor esett le: ez a srác, akit évek óta ismerek, aki órákon elaludt, aki 18 évesen borsót dugott a saját orrába, aki 1,2-es átlag mellett is inkább sörözni jött velünk, minthogy megerőltesse magát, és tanuljon; szóval ez az aranyifjú az egész túrát egy 10 kilós kannával tette meg. Mert hát másnaposan mi egy kortyot se tudtunk beleerőltetni magunkba. És ő cipelte, nem nyafogott, nem panaszkodott. Csak gyűrte-gyűrte a kilométereket, és közben erősödött szívben-lélekben. Üdv néked, dicső ifjú!
A bor persze fogyott. Mindenki elfogadott egy pohárkával. Még kaller barátunk is megkóstolta az écsi domboldal eme remekét. És közben, szépen-lassan beértünk Győrbe. Szeretett városom kockaházai között haladva kicsit fura érzésem volt. Nem akartam leszállni. Utazni akartam ezekkel a vadidegenekkel. Lehet, hogy egy köpetnyi helyem sincs, lehet hogy hullafáradt vagyok, de én velük akarok maradni. Mert velük szenvedtem és így egy kicsit már egyek vagyunk. Szenvedni akartam és nevetni! Nevetni velük, nevetni magunkon, saját helyzetünkön. És nevetni azon az ostoba emberen, aki pár hónapja meg akarta szüntetni ezt a vonalat, mondván hogy kihasználatlan.
Az integetős csaj visszaadta a kaller kalapját:
– Köszönöm, hogy kipróbálhattam a kallerkodást! – mosolyogja.
– Nincs mit.
Majd huncut mosollyal a szája szélén hozzáteszi:
– Remélem legközelebb is minket választanak!