01. Az OTTHON – Regényrészlet

Kisbárkányban

ELSŐ OTTHONOM ebben a kicsi faluban volt, ott születtem
Édesapám az első világháború után Kisbárkányban kapott tanítói állást, ahol meg kellett szerveznie az iskolát. Az iskola mellé épült a tágas vidéki tanítói lakás. A falutól 5 kilométerre, Sámsonházán volt a környék egyetlen postahivatala, ahonnan a kisbíró hordta-vitte hetenként kétszer a leveleket és egyéb küldeményeket. Azokon a napokon, amikor nem járt a postás, a fiatal tanító gyakran átruccant ügyeit intézni, újságot vásárolni. Nagyobb település lévén – több tanult ember élt ott is, a Hangya-szövetkezet élelmiszerboltot tartott fenn, ahol már nagyobb választékból lehetett vásárolni, mint a kicsiny falu szatócsboltjában.

Ismerkedésük édesanyámmal úgy történt, aki özvegyen maradt három éves kisfiával (a legidősebb fiútestvérem, Guszti bátyám). Anyám első férje Budapest mellett, Rákosligeten, jómódú gimnáziumi tanár volt, hirtelen halálát követően a tulajdonát képező házakat pénzzé tették, melyek kisfia öröksége lett, azonban a nemsokára bekövetkező gazdasági világválság következtében a bankban elhelyezett pénze semmivé vált. Ahogy aztán többször szó esett róla a családban, egy levélbélyeg ára maradt meg belőle.
Anyukám nagybátyja Sámsonházán lakott, ő ott tanított az általános iskolában és kántora volt az evangélikus egyháznak. Anyukám ott pihent a kisfiával, a nagybácsinál.

Egy ilyen alkalommal, a falusi postán, a városiasan öltözött, csinos, fiatal hölgy (az én anyukám) akadt a fiatal tanító útjába. Karcsú, remek alakja, dús, vörösesbarna hajkoronája megragadta figyelmét. Ő is levelet adott fel a postán. Előbb feltűnés nélkül szemrevételezték egymást, majd a férfi tisztelettel megemelte kalapját, a hölgy tartózkodó udvariassággal megbiccentette a fejét. Ezt követően ki-ki indult a maga útjára. A tanító egész úton hazafelé – majd otthon is – törte a fejét, ki lehet ez a nyilván nem idevalósi fiatal nő? Hogyan kerül ide? – hiszen nagyjából már a környék minden falujában élő úri családot ismerte.
Ezután egyre gyakrabban sétált át a faluba, remélve, hogy majd csak összefutnak ismét. Valóban úgy történt, szerencsésnek tartotta magát, amikor a körjegyzői irodában ügyeit intézve majd’ elakadt a lélegzete, amint meglátta a bájos idegent Matyikával, a jegyző feleségével társalogni, mellette egy szöszke, két-hároméves kisfiúval. A kisfiú elgondolkoztatta apámat, arra gondolt: talán már nem is szabad a hölgy? – lehet, hogy férjes asszony?

Nem akart kétségek közt maradni, ezért, mivel a jegyző nejét már jól ismerte, a hivatalos ügyeit befejezve, odament köszönteni. Akkori szokás szerint meghajolva, kézcsókkal üdvözölte Matyikát, így már nem tetszett tolakodásnak, hogy az ismeretlen hölgynek is bemutatkozzon, akit Margitnak szólítottak. Jövőben már könnyebb lesz a további nyomozás és alkalom keresése újabb találkozásra.
Nem kellett sokáig várakozni, mert Sámsonházán egyházi ünnepségre készülődtek. Meghívták a környező községekben élő tanult embereket, köztük a fiatal tanítót, kik az istentisztelet utáni lakomára is hivatalosak. Ekkor már többet tudott a csinos ismerőséről. Amikor szóba került, az aljegyző elmondta neki, hogy a kántortanító unokahúga, nemrég’ özvegyült meg és most hosszabb látogatásra érkezett rokonaihoz. Ezért megszervezhette, hogy a lakománál „véletlenül” egymás mellé kerüljenek. Most már mód nyílt vele meghitt beszélgetésbe merülni, és a következő találkozást megbeszélni.

Mindketten jól érezték magukat a hangulatos társaságban, kellemes emlékkel búcsúztak el, a következő viszontlátás reményében. Így történt, hogy Margit asszony nem sokáig maradt özvegyen, mert apám a nagybátyjától hamarosan megkérte a kezét.
Elkészült az iskolával egybeépített tanítói lakás, ahol a legszükségesebb bútorokkal már berendezkedett apám. Néhány hónapi udvarlási idő után úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Apró akadály közéjük állt ugyan, az, hogy a menyasszony és vőlegény más-más vallású. A község pedig, ahol tanít, színtiszta katolikus. Akkori szokás szerint elvárták, hogy tanítójuk a majdan születendő gyermekeit katolikusoknak kereszteljék. 1923. június 1-én házasodtak össze. Az esküvőt a katolikus templomban tartották. A menyasszony nagybátyja evangélikus kántortanító, ezért eleget téve a szokásoknak, az evangélikus templomban is megáldatták frigyüket.
Házasságukról el lehetett mondani, hogy – mint a mesében – boldogan éltek, míg meg nem haltak!
Anyukám, otthonát felszámolva, a bútorait, minden holmiját elhozatta Kisbárkányba, ahol apukám állásához egy újonnan épített tágas vidéki lakás tartozott, kerthasználattal.

A lakás bejárata előtt széles, mozaiklapokkal lerakott, fedett folyosón át lehetett bejutni egy tágas előszobába. Onnan jobbra nyílt egy nagy ebédlő, mellette kis szalon. Onnan át lehetett jutni a nappali szobába, majd a hálóba, amely ettől alkóvval volt elválasztva; nyílását nagy, nehéz bársonyfüggöny foglalta el. A hálót az előszobából is meg lehetett közelíteni.
A szobák berendezése ízléses, a kor divatja szerint kényelmes, otthonos volt. Az előszobában csak egyszerű, a faluban szövött szőnyegek voltak leterítve, amit a ragacsos sár miatt gyakran ki kellett mosni. Az ebédlő ablakai a szép virágoskertre nyíltak. A szoba közepén hosszú, ovális asztal trónolt, körben magas támlájú székekkel. Az egyik falrészt egy terjedelmes, régimódi szekrény foglalta el edényekkel, étkészlettel. Az üveges rész vitrinként szolgált. Volt még egy terítéshez használt asztalka is, amit könnyen lehetett mozgatni. Ezt a szobát csak nagyobb vendégségek idején használtuk. Abban az időben nagy társas élet folyt vidéken. Baráti családok gyakran összejöttek, hol ebédre, vacsorára vagy csak rövidebb látogatásra, beszélgetni, tarokkozni, és valamilyen itallal koccintgatni.

A kis szalonban csak egy kártyaasztal volt, mellette támlás, többszemélyes ülőalkalmatosság és két fotel. Az összes ülőbútor párnázott, kényelmes ülőhely volt. A bútorokat szőnyegek, kézimunkával készült függönyök, csipketerítők egészítették ki. A falakon a divatnak megfelelően keretezett festmények voltak elhelyezve.
Apám származása, a család címere az ebédlőszobában keretbe foglalva, a két nagy ablak között ékeskedett, a következő szöveggel: Gelenczei Finta család, de genere Aba. Alul címer: egyik kézben kard, másikban búzakalász. Gyakran megcsodáltam.

Az előszobából balra nyílt a nagy konyha, ablaka a kertre nézett. Elfért benne egy sezlon, előtte hatalmas asztal, ahol gyakran ebédelt a hattagú család. A helység másik részén helyezkedett el egy épített (akkor még nem volt hordozható) tűzhely, nagy főző- és sütőfelületekkel. (Mikor megjelentek a Salgótarjáni Tűzhelygyárban készített hordozható, „modern” tűzhelyek, ezt lebontották és az új került a helyére). Fával és szénnel lehetett táplálni, aminek annyi előnye volt, hogy ellátta a konyha melegítési feladatát is. Az ellenkező oldalon volt egy hatalmas, akkor divatos, felül üvegezett-ajtókkal ellátott konyhaszekrény, ahol minden, főzéshez és terítéshez szükséges holmi elfért.

A konyha másik, legeldugottabb részén elfüggönyözve volt a mosdóhelyiség, állványon nagy mosdótálakkal, és a tisztálkodáshoz szükséges minden kellék-kel. Akkor ugyanis ott nem volt vezetékes víz, de még nagyobb településeken is csak elvétve. Ezért a tisztálkodáshoz (és főzéshez) szükséges vizet az udvaron elhelyezett kútból hordták, és a tűzhelyen melegítették föl. Az esti fürdésekhez egy nagy, fából készült kád szolgált. El lehet képzelni, milyen tortúrát jelentett ilyen körülmények között a család mindennapi tisztálkodása. Igaz, akkor még „divatban volt” háztartási alkalmazottat vagy „bejárónőt” alkalmazni, aki segített a többtagú családnak a nehezebb házimunkák elvégzésénél.
A konyhából egy nagy kamra, körben sok-sok polccal, rakodóasztalokkal, abból még egy sötét, ablak nélküli helyiség is nyílt, a padlásfeljáró. Utóbbi kettő északra nézett, így kellően hideg, alkalmas élelmiszerek tárolására.

Igaz, lakásért nem kellett fizetniük, mert azt a községtől járandóságként kapta falu tanítója, egy konyhakerttel együtt. Ott termett meg a család majd’ minden konyhai szükséglete. Kis segítséggel ezt a nagy kertet szüleim gondozták.
Apukám a kertbe mindenfajta gyümölcsfát, bokrot ültetett. Amikor ezek termővé váltak, onnan kerültek asztalunkra frissen, majd befőttként a finom gyümölcsök. A lakás előtti kisebb díszkertet sövényként nevelt alma- és körtefák övezték. Ezek a fák hármas feladatot láttak el: Bekeretezték, díszítették, eltakarták a kertet a kíváncsi szemek elől, szép látványt nyújtottak nekünk és másoknak, végül termést hoztak. A folyosó- és a fák között kihagyott kis területen egy rögzített kerti asztal volt, körben ülőkékkel. Nyáron étkezésre és kellemes időtöltésre szolgált.

Az első években egy kisebb méhészet a lakás előtt elterülő nagy virágoskertben kapott helyet. Később a száz-családra növekedett méhészet áttelepült a nagy zöldséges kertbe, ami akkor már jól jövedelmezett, kiegészítve az akkor is szerény tanítói fizetést.
Amikor a hosszú kert egyik oldalán végig ültetett nemes, Besztercei-szilvafák termőre fordultak; annyi gyümölcsöt már nem lehetett saját háztartásban hasznosítani. Külön kis udvarban volt egy melléképület; ott, a kenyérsütő kemence mellé apám saját kezűleg aszalót épített, ott dolgozta fel a kiváló gyümölcsöt. A Pásztói Fiú- és Leányiskola internátusa átvette az aszalt szilvát és a mézet, ezzel részben fedezve bentlakásunk költségeit.
Ebben a környezetben éltem gyermekkoromban, ahová később a front elől menekülve kerültem vissza.

*