„Hiszekegy (korabeli ima)
Hiszek egy Istenben
Hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Amen.”
Új Magyar Hiszekegy (Prózavers)
Az én hitvallásom
2010. május 19
Hiszek egy igazságos Istenben.
Hiszek benne, mert megteremtette a valamikor tejjel-mézzel folyó gyönyörű szép Nagy-Magyarországot.
Hiszem, hogy ezt Ő nem felejti el! Hiszek az egyetlen, bennünket befogadó Hazában, ahol fűzfák árnyékában patakok csordogálnak, vizüket nagy folyókba gyűjtve viszik tovább a tenger ölelő karjaiba…
A zöldellő lankákon és erdőkben őzikék és nyuszik futkosnak, fák ágain mókusok ugrándoznak, madarak dalolnak és fészkelnek, s ki költik fiókáikat…
Ahol a tavakban ficánkoló halak élnek, a réteken tarka virágok nyílnak, a legelőkön hatalmasra nőtt, páratlan nagy, fehér szarvú magyar-marhacsordák legelésznek.
A Nagy-Magyar-Alföld hatalmas síkságain aranyló búzatáblák kalászait lengeti a szellő, melengető napsugár érleli, s abból sütik a páratlanul finom kenyeret, amilyen sehol sincs a világon…
Nemzetünk hírneves tudósai világhírű találmányokkal ajándékozták meg az emberiséget.
Írók, kötők és művészek különleges alkotásaikkal elismerést szereztek itthon és a nagyvilágban.
Munkásaink gyárakban és földeken szorgalmasan végzik fáradságos feladataikat. Városokban és falvakban élő szegények-gazdagok, idősek és fiatalok valahányan áhítják a békességet, hogy munkájukat nyugalomban végezzék. Ifjaink abban reménykednek, hogy tanulmányaikat befejezve, mindnyájan a haza javára fejthetik ki megszerzett tudásukat.
Kisgyermekek a játszótereken vidáman kergetőznek, s mi higgyünk abban, hogy mire felnőnek, gyűlölködés helyett újra szeretet él minden ember szívében…
Hiszek Istenem örök igazságosságodban.
Hiszem, hogy e sokat szenvedett nép sorsát jobbra fordítod és bűnbánó nemzetünk keserveit eloszlatod.
Hiszem, hogy végre örömet és békességet hozol a sokat szenvedett embereknek. Amen!
**
Mai miatyánk!
(2008. június 9)
Jó Atyánk!
ki vagy a magasban,
a felhők fölött trónolva,
letekinthetnél néha
szerény hajlékunkra.
Beengedhetnél minket
gazdag paradicsomodba,
ami nekünk is nagyon
jó lakhelyünk volna.
Ahogyan Te óhajtod
úgy szeretnénk élni,
de a tőled kapott erő
ehhez nem elegendő.
Miként isteni erénnyel,
az égieket mind elláttad,
bennünket miért nem áldasz
meg legalább reménnyel?
Kérünk, add meg nekünk,
a Földön élő embereknek,
hogy legyen egészségünk,
mindenkor békességünk.
Legyen meg nékünk
az italunk-ételünk,
minden egyes napra,
ne csak ünnepre.
Ne feledd el, kérünk
emberi mivoltunk,
hogy teremtményedként
gyakran vétkezünk.
Ha hozzád fohászkodunk,
s tehozzád könyörgünk,
könyörületesen nézd,
hogy szívből imádkozunk.
Számtalan bűneinket
tudom, megbocsátod,
akkor mi is úgy teszünk,
ha vétenek ellenünk.
Kísértésben elfeledjük,
mit kellene tennünk,
ha gonosztól megvédsz,
minden szerinted lesz!
Akkor elmondhatjuk,
hálaimáinkban, hogy
mi mindig azt akarjuk
amit Te, mindenkor!
Mindörökké úgy legyen!
Amen!
†
Egy nyomtatványt kapunk, ha Gizella-telepre megyünk, s kérik, hogy a kérdéseket válaszoljuk meg abban. Ahol úgy jó, ha a kapott kezelések után jobban érezzük magunkat. Jó nevet adtak neki, de csak akkor igazi, ha valóban elégedettek lehetünk, ha véget ér a kezelés és, amit kapunk akár szóban, megértéssel; pénzzel megtoldott elhelyezéssel, s főleg amit értünk tesznek értékes hozzáértéssel, s főleg az elvégzett kezelésekkel. Már negyedszer jöttem ide pihenni.
Eddig mindenkor jól éreztem magam ott, ahol a bajaim miatt eltűrni kényszerült fájdalmaimat enyhíteni kellene, sőt – a korábbi éveket tekintve – nyaralásként is tekinthettem volna, ha az a „volna” most ott nem lett volna…
Örömmel jöttem, azt hittem, hogy most is kellemes és jó lesz, mint máskor. De csalódnom kellett; ismerős kedves nővérek éppen ebben az időben mentek szabadságra és csak egyikükkel találkoztam talán kétszer, mivel éjszakás műszakra beosztották. Amikor megláttuk egymást, mint kedves ismerősökkel, örömmel összeölelkeztünk.
El kell mondanom, amit most át kellett élnem, mivel ezeket nem akarom örökké magamban hordozni. Alig telt el két nap érkezésemtől, észrevettem, hogy idén minden más lesz, mint volt eddig. Ugyanis nem orvos vett fel, aki mindenről érdeklődik bajaimról és megkérdezi, milyen segítségre van szükségem, és azt jegyzeteli.
Most egy ifjú nővért bíztak meg ezzel, déltájban, ahogy megérkeztem. Nem is volt vele semmi gondom, amikor felírta az adataimat, de feltűnt, hogy például állapotomra és arra, hogy milyen szükségem van segítségekre, arra nem volt kíváncsi.
Furcsán hatott rám, hogy most engem nem vizsgált meg egyik orvos sem, (kivétel az, hogy Korpos doktor úr már első nap érdeklődött hogylétem után, és a múlt évben operált kezemet megnézte.
Magammal vittem az utolsó évekből a kórházi anyagokat, amit átadtam neki, mivel a múlt évben hozzá tartoztam, amikor kézműtétem után mindjárt Gizella-telepre felvettek; megígérte, hogy átnézi, s utána visszakapom. Sajnos, ő csak néhány napig tartózkodott most a kórházban, utána szabadságra távozott, s a dosszié nála maradt
Talán azért, mert nem orvos végezte a felvételemet, azért történtek körülöttem kellemetlenségek, s amiért aztán igyekeztem hamarabb hazajönni.
Már az első napokban kezdődtek a bajok, mivel két ismeretlen nővér dolgozott, általában ők egymást váltották, akik engem a múlt évekből nem ismerhettek. Amikor tőlük valami szívességet kértem (bár nekik az kötelesség lett volna), szinte lázongtak ellene, amit kértem tőlük, mindig nemleges választ kaptam, sőt, durván elutasítottak.
Olyan kérésekről volt szó most is, amit eddig mindhárom évben teljesítettek, mert nekik feladatuk lett volna. Most annyi volt a rövid válasz: „Meg tudja maga is csinányi”…
Ezért aztán – mert nem kaptam meg a nekem fontos segítséget, amit otthon is megkapok fokozottan – kezdett fájni a lábam, állandóan és jobban fájt a derekam is, a csípőm és a vállam. Ráadásul naponta háromszor is felment a vérnyomásom a durva elutasítások miatt (ami otthon csak teliholdkor és az időjárási front idején fordul elő, s akkor se mindig). Arra gondoltam, miért egyszerre engedik el a komoly és hozzáértő nővéreket, akik munkájukat szó nélkül, természetesen végzik el, s olyanok helyettesítik őket, akik ehhez a munkához nem értenek, s az ott kezeltek bajait semmibe veszik.
Felhozok néhány példát, amiket elszenvedtem:
Első este a térdkenőcsöt a nővér behozta a szobába, átadta a dobozt, hozzá egy kendőt meg papírt, ami hozzá kellett, s felszólított, hogy „kennye be maga, meg tuggya csinányi!”
Kértem: legalább mutassa meg, hogy kell. Megmutatta és valahogy bekentem. Mindez furcsán hatott rám, mivel ugyanezt a korábbi nővérek ügyesen, gyorsan elvégezték, zavart ez a viselkedés és éjszakára fölemelkedett a vérnyomásom 180-ra. Elláttam magam, ahogy otthon is szoktam, s megvártam, amíg leszállt a vérnyomásom a szokott mértékig.
Hajnalban pedig – hogy miért nem tudom, mert nem volt értelme – az éjszakás nővér jött fölébreszteni, holott látta este, hogy ébresztő-órát vittem magammal, és azt felhúztam félhétre, mert reggel fél nyolckor kezdődik a vízi-torna. Nos, ha nem akarták lemosni a térdem, akkor miért kellett hajnali fél hatkor engem álmomból felverni?
Igaz, múlt években váltás előtt azért ébresztettek föl, hogy lemossák a sűrű kenőcsöt a lábamról, most azonban a nővér csupán fölébresztett, de azonnal fordult, és kiment a szobából. Vártam rá, azt hittem, csak valami sürgősebb dolga van, utána mentem, kértem, hogy tisztítsa le, mert nem tudok annyira lehajolni. Azt válaszolta: „Meg tuggya maga is csinányi!”
Én pedig nem tudtam magam lemosni, valahogy zuhanyrózsával megpróbáltam, de sikertelen volt a sűrű masszát eltávolítani a térdeimről és a lábamról.
Azonban az üzenetet nem úgy továbbította, ahogyan kértem, hanem kiforgatva: „Nem akar lemennyi a vízi-tornára!” déltájban a gyógytornásztól tudtam meg, mivel feljött a majd’ mindennapi gyógytornára. amit ágyban kaptam!
De nem csak neki, hanem a főorvos-asszonynak is így hozta tudomására, amit én csak később tudtam meg.
Következő nap is megint úgy történt, mint előbb. Azt hittem, én naiv, hogy talán meggondolta magát és le akarja mosni, a megtagadott munkát el akarja végezni.
Kora hajnalban megint ébresztett és ismételte: „Meg tudja maga is csinányi!” Majd hozzátette kéretlenül is: „a fácslit se fogom feltekernyi a lábára!”
Rendben! – Mondtam.
Valahogy mégis le kell szedni térdemről a kenőcsöt. Sajnos a fürdőszoba hiányosan készült, s nem ilyen bajokra, mint az enyém (a padló csúszik, a zuhanyrózsát kézbe kell venni, de messze a kapaszkodó, s egyébként sem tudok lehajolni), ezért tengernyi vizet kell pocsékolni, s kimegy a folyosóra is, amit a nyílás nem bír elnyelni (én pedig fizetős helyemen élvezem mindezt)! Nehéz lemosni térdemről a sűrű kenőcsöt, pedig a térdeimen már vörös a bőr.
Ilyenek körülmények és a goromba viselkedés miatt már nem érzem jól magam, elhatároztam, hogy többé nem kérek a nővérektől segítséget. Ketten hárman beszélhettek össze, akik tönkretették a napjaimat! Elhatároztam, hogy nem maradok itt négy hétig, hiszen a kevés kezelést sem kaptam meg ilyen környezetben! Megpróbálok beszélgetést kérni a Főorvos-asszonytól, mert már eltelt több mint egy hét, ezt tovább nem tudom eltűrni!
S ha nem lesz sikeres, inkább telefonálok, s amint lehet, hazamegyek!
Így lett, a következő viziten szóltam neki, hogy fogadjon, s mondta, hogy délután üzen, mikor lesz rá ideje (épp a két érintett nővér volt vele, összenéztek). Délután sokáig vártam, már esteledett, amikor ő jött be a szobába. Egyedül voltam, elmondtam neki, mi történik naponta, nem kapok segítséget.
Amint láttam, mintha kételkedne a szavaimban, s inkább a nővérek bejegyzéseinek hinne. S olyanokat mondott, amit én nagyon jól tudok, például saját érdekem, meg kell tennem mindent, amit elbírok… S azt is, hogy neki ahhoz kell alkalmazkodni, amit a nővérek feljegyeznek (s rámutatott a kezében lévő jegyzetre).
Majd azt is említette, milyen rossz most az egészségügy helyzete, nehéz nővéreket kapni… s ha sok a munka, félni kell, hogy elmennek… Mindez nem vigasztalt engem.
Mintha megérezte volna Mária, a jelenlegi szobatársam, hogy segítenie kell…
Belépett a szobába, mintha hallott volna valamit. Olyan érzésem volt, hogy hallotta a Főorvos-asszony utolsó mondatát, kéretlenül is mondta: „Főorvos-asszony, én bizonyítom, hogy amit a nővérek előadtak Önnek, az nem igaz!
Mi nagyon jól elvagyunk ketten, egymást nem zavarjuk, s miért gondolják azt, hogy engem zavarna a szobatársam?, és tanúja vagyok szobatársam panaszainak.”
Ekkor már kissé elgondolkodva, egész másként látta a helyzetet a főorvos, s azt mondta: Ami történt, megtörtént, legyen a múlt, kezdjünk új időt! A kezelésekkel kapcsolatban is döntött: A térdemre kapott kenőcsöt másikra cserélte, amihez nincs szükség segítségre, mert a bőr beszívja, lemosni sem kell.
Ezek után – gondolom, eligazította az ügyben illetékes nővéreket, hogy a szükséges segítséget megkapjam. Érdekes, ezek után kissé másként viselkedtek, s legalább időnként a fáslit a térdemig föltekerték nekem.
Sőt, azt is elértem, hogy utána a vérnyomásom se ugrott föl naponta. Ezért úgy döntöttem, nem utazom haza, de csak három hétig maradok, nem négyig. Persze, én továbbra se kértem tőlük csak annyit, ami legszükségesebb. Most legalább megjegyzések nélkül tették dolgukat, amiért a fizetést kapják!
Otthon azonban sokkal több segítséget kapok, mint itt. Ennek nagy az ára! A lábam naponta borogatással és fáslival betekerik nekem talptól végig, segítséggel, most annak hiánya miatt a derekam-csípőm és főleg a jobb lábamon fájdalmaim egyre erősödtek, sokszor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, lábamon alig tudok már megállni.
Már sajnáltam, hogy nem a tolószéket vittem magammal, csak a két botot és azt a tolókát, annak a kosarába be tudtam tenni azt, amit vinni kellett a vízi-tornára, vagy esténként a könyvemet, tarok-kártyát, s némi édességet.
**.-*-.**
5 hozzászólás
Kedves Kata! A hitvallásod szép. és megható, azt gondolom, minden igaz magyar ember egyetért vele. Imádhoz csak annyi: ámen! Tortúráid kapcsán, amit itt elmeséltél nekünk, kikívánkozik belőlem: lám csak, ez a mai (magyar) valóság! Elég szomorú és lehangoló. Nem szabadna, h ilyen megtörténjen! Remélem jól vagy?! Sok szeretettel üdvözöllek, írj sokat! -én
Kedves Laci!
Igazad van, hogy: "lám csak, ez a mai (magyar) valóság! Elég szomorú és lehangoló. Nem szabadna, h ilyen megtörténjen!"
– és sajnos, mindez megtörtént, ráadásul én fizetős helyen voltam. Mi lehet ott, ahol nem fizetnek a
gondozásért! Azóta nem voltam ott, valahogy elment a kedvem. De most ismét készülök, nem tudom mi lesz, mert nagyon rám férnének bizonyos kezelések, és jó pihenés. Azt is tudom, hogy a fizetős díjakat ismét egy tizessel felemelték. És ha nyárra osztanának be, azt nem fogadom el, hogy megint valami
ismeretlen tudatlan nővérek helyettesítsenek.
Most készülök kérni az időt, hogy mikorra tudnak beosztani.
Köszönöm, hogy olvastad.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Elkeserítő, amiket a kórházban tapasztaltál. Egyébként itt Szolnokon ma jelent meg az újságban, hogy bezárják a fertőző osztályt, mert nincs orvos, és a nővérek többsége is elment. Nem tudom, mi lenne, ha egy nagy járvány törne ki?
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Nagyon jól gondolod. Mi lenne… Pedig én nem tudom, de azt hiszem, hogy most
is sokan kapnak orvosi diplomát (lehet, hogy nem így hívják ott) akkor azok mind
külföldre mennek, mert az biztos, hogy ott sokkal jobbak a fizetések, mint itt nálunk.
Ha így is egyre kevesebb orvos dolgozik itthon, akkor bizony nem tudom és sem,ha
ha valamilyen járvány kitörne, hiszen már így is sok orvos ment el.
Szomorú a jelenlegi helyzet, mindenképpen változtatni kellene.
Köszönöm, hogy nálam jártál
Szeretettel: Kata
Kedves Kati!
Nagyon jól gondolod. Mi lenne… Pedig én nem tudom, de azt hiszem, hogy most
is sokan kapnak orvosi diplomát (lehet, hogy nem így hívják ott) akkor azok mind
külföldre mennek, mert az biztos, hogy ott sokkal jobbak a fizetések, mint itt nálunk.
Ha így is egyre kevesebb orvos dolgozik itthon, akkor bizony nem tudom és sem,ha
ha valamilyen járvány kitörne, hiszen már így is sok orvos ment el.
Szomorú a jelenlegi helyzet, mindenképpen változtatni kellene.
Köszönöm, hogy nálam jártál
Szeretettel: Kata