17. Novellák, történetek, gondolatok, életemből merítve

A céget, ahol dolgoztam, összevonták. Nemsokára el kellett foglalnom munkahelyemet, mivel lejár a rendkívüli szabadságom is.
Ennyi pihenésnek mindenképpen örülhettem.
Rosszul érintett visszamenni abba a lakásba, de mit tehettem? Amikor már úgy éreztem, sohasem tudunk kilábalni lehetetlen helyzetünkből, hogy talán sohasem szabadulok meg onnan, s akkor, végső kétségbeesésem idején jött valami váratlan fordulat, amire nem számítottam, ami álmomban sem jutott volna eszembe.
Úgy éreztem, egy őrangyal jár mellettem, és vigyáz rám.
(Ez lett egyik, legsúlyosabb oka a válásunknak.)
Milyen érdekes az élet. Amikor valaki úgy érzi, hogy most már minden összeomlott, mikor már nem látunk semmiféle reményt, hogy a bajainkból kijussunk, jön valami, VALAKI, aki segít, és egyszerre megoldódik minden.
Arra gondoltam: talán a jó Isten megszánt hosszú szenvedéseimért. Még nem tudhattam, hogy itt a szabadulás órája, éreztem, hogy életemben valami megváltozik. Sorban elmondom, mi történt valójában. Amikor szüleimtől visszamentem Salgótarjánba, az irodában rebesgették, hogy megszűnik a vállalat. A hír előbb megdöbbentett: Nem lesz állásom? Olyan intézkedés történt, hogy Budapesti közös központú céget összevonják a Balassagyarmaton működő Kisgép Nemzeti Vállalattal.
A telep valamennyi dolgozójának egy hónapra át kell menni, a leltározással kapcsolatos munkák elvégzésére. Kötelező!
A hír semmi gondot nem okozott számomra, inkább kitörő örömmel fogadtam, mert gyermekemet jó helyen tudtam szüleimnél. Isten ujját éreztem benne, azt jelentette számomra, hogy legalább egy hónapon át megint távol maradhatok otthonomnak igazán nem nevezhető lakhelyemtől!
Most is éreztem, s nem is először életem folyamán, hogy a sötét reménytelenség után ismét megvilágosodott körülöttem minden, és a megoldhatatlannak látszó gondjaimból őrangyalom kivezetett engem.
**.**
EZERKILENCSZÁZ-ÖTVENKETTŐT mutatott a naptár, amikor egy verőfényes tavaszi nap délelőttjén leszálltam az autóbuszról Balassagyarmat központjában, a Tanácsháza előtt, mivel akkor a városban még nem volt autóbusz-pályaudvar, s ott álltak meg a távolsági autóbusz-járatok. Ahogy leszálltam a járműről, nem tudtam betelni azzal a látvánnyal, ami fogadott: Mindenütt rend, tisztaság, a fő útvonal – Rákóczi fejedelem útnak nevezték akkor is – tele virággal, szép rendben, gondozott ágyásokban sorakozott a sok-sok piros muskátli, az utca mindkét oldalán rendben nyírt fák nyújtottak árnyat a korai melegben. Az utcák tisztára söpörve, a levegő üde, szinte harapni lehetett.

Nekem mindez Salgótarján egészségtelen, füstös levegője után óriási különbségnek tetszett, a látvány pedig szinte megbabonázott. Mindjárt otthonosan éreztem magam. Olyan cégnél dolgoztam Salgótarjánban, ahol sokan büszke-örömmel becézték a várost Kismoszkvának.
(Azonban a rendszerváltás után már inkább szégyellték, sőt, letagadták, hogy igaz.) A két céget összevonták, a salgótarjánit megszüntették.
Ezért természetes volt, hogy valamennyi dolgozót leltározási-, átadás-átvételi munkára, kirendelték Balassagyarmatra. Nekem tetszett a kirándulás, ráadásul a költségeinket, szállást, utazást, mindent a vállalat fizette, sőt, még különélési pótlékot is kaptunk. Két oldalt az éppen akkor virágzó spírea-bokorral szegett Bajcsy-Zsilinszky út elején, az Ipoly (akkor még Rák) szállodában helyezték el a társaságot, ahol lepakoltuk holminkat, majd ebéd után átvonultunk a cég telephelyére, amely a Salgótarjáni cégünknél sokkal jobb, emeletes épületben, a Rákóczi fejedelem út 28. sz. alatt, a város központjában helyezkedett el. Az irodákat az emeleten, utcai fronton rendezték be.
A hatalmas, négyszöget alkotó belső udvarban, körben raktárak sorakoztak, ahol a földszinten és a nagy épület padlásán is árut tároltak.
Mindenütt tiszta, kulturált környezet vett körül, a munkát mégsem lehetett irigylésre méltónak nevezni.
A nagy melegben a palatetős épület raktáraiban, különösen a padlásokon található mindennemű anyagot, gépet, eszközt megszámolni, összeírni, leltárba kellett venni. Forró kora-nyár lévén, alig bírtuk elviselni a hőséget, és úgy segítettünk magunkon, hogy asztal alá hideg-vízzel töltött, „leltározott” mosdótálat tettünk, lábunkat abban hűsítettük, közben jókat mulattunk.
Este fáradtan tértünk vissza a szállodába, ahol kellemesen éreztük magunkat, mivel ott semmilyen háztartási gondunk nem akadt. Az emeleten elhelyezkedő szobákban tisztálkodtunk, átöltöztünk és lementünk vacsorázni a földszinti nagy étterembe.
Utána a terebélyes fákkal körülvett parkra néző erkélyen még sokáig beszélgettünk, zeneszó mellett szórakoztunk.
Napjában reggeltől késő délutánig dolgoztunk a telepen, hogy a feladatokat a kitűzött határidőre teljesíteni tudjuk.
Leltározás alatt a két cég közös budapesti vezetőség kiküldöttei irányították a munkát. Közülük néhányukat már ismertem, akik Salgótarjánba is jártak.
Egy alkalommal a vezérkar megbeszélésre hívott az igazgatói irodába. Meglepődtem, mivel el se tudtam képzelni, milyen okból? Érdeklődtek, hogy tetszik nekem a telep, és a város?
Azt elképzelni se tudtam, miért érdekli ez őket? Aztán nemsokára rátértek a lényegre.
Közölték velem, hogy mindig elégedettek voltak a munkámmal, felajánlották: ha úgy döntök és elfogadom, átvesznek a balassagyarmati részleghez, ahol az önálló levelezésen kívül a kötbérezéssel kapcsolatos jogi feladatokkal is engem bíznak meg, ami fizetésemelést jelent számomra.
Közben arra gondoltam, lám csak, milyen jó, hogy három évig jogot is tanultam, most hasznát vehetem.
Meglepett az ajánlat, de megköszöntem, mégis – némi gondolkodási időt kértem, hogy a családommal megbeszéljem.
Azonban én magamban azonnal döntöttem, este pedig végérvényesen elhatároztam, hogy elfogadom az ajánlatot. Ujjongtam örömömben.
Talán most megváltozhat az életem.
El se akartam hinni, hogy lehetetlen körülményeimet már nem sokáig kell eltűrnöm.
Ugyanis mióta idegbeteg sógornőm két gyerekével beköltözött anyósom kétszobás lakásába – ahol én is férjemmel ideiglenesen meghúzódtam – és kellemetlen természetével mindnyájunk helyzetét alaposan megkeserítette.
Mindez számomra szinte hihetetlennek tűnt, s arra gondoltam, hogy rám valóban őrangyal vigyáz, mikor magam nem tudom megoldani a kilátástalan helyzetünket. Végre itt az alkalom, és megszabadulok abból a földi pokolból, ahová rossz sorsom sodort. Isten ujját láttam benne, és eszembe jutott Ady idézete:
„Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten…”
Munkatársaim szombatonként hazamentek Salgótarjánba, én Szirákra utaztam szüleimhez, akik elvállalták egyéves kisfiam gondozását, amíg lakást kapok. Mindez szinte váratlanul, az Égből pottyant az ölembe, így segített az Őrangyalom.
**.**