Válaszút – Őrangyalom 6.
Férjemnek nem beszéltem a cég ajánlatáról, gondoltam majd akkor szólok, ha már biztos lesz az áthelyezésem, és kész tények elé állítom. Egyre jobban tetszett a változás. Örökre megszabadulok attól a háztól és Salgótarjántól, másrészt őt is válaszút elé állítom.
Döntse el: marad az anyjával, vagy ha – esetleg idejön –, de csak úgy, ha azonnal elhelyezkedik valahol, egy biztos állásban.
Az együtt töltött idő alatt ért bántás, bizonytalanság, a megoldatlan lakáshelyzet miatt már az is eszembe jutott, hogy otthon marad a kedves mamájánál és megszabadulok tőle is, mert egyre kevésbé hittem abban, hogy mellette normális életem lesz. Számtalanszor megbántam azt a rossz döntésemet, hogy hagytam magam rábeszélni a velük való összeköltözésre.
Legközelebbi hétvégén, Balassagyarmatról előbb vonattal indultam Nógrádkövesdre, ahol át kellett szállni autóbuszra, ami elvitt Szirákra. Amikor leszálltam a vonatról, körüljártattam szemeimet, autóbuszt keresve, de olyan nem volt a közelben. Érdeklődésemre felvilágosítottak, ne valami kényelmes autóbuszt, hanem – egy ponyvával letakart nyitott teherautót keressek, amit akkor találóan „fakarusznak” neveztek el az utazni vágyó kedélyes emberek. A jármű platójára körben fapadokat helyeztek ülés céljára, s akik olyan szerencsében részesültek, hogy eme kemény kényelemben részesülhettek, nagyon örültek.
Akiknek nem jutott a padon ülőhely, azok tántoroghattak egész úton egyik ülő embertől – vagy emberről – a másikra, avagy annak ölébe.
El lehet képzelni, micsoda kényelmet jelentett ilyen jármű-alkalmatosságon utazni, akarom mondani, rázkódni, mivel ennek rugózata egyáltalában nem erre a célra lett megkonstruálva, és az akkori utakról nem is tudom, milyen jelzőket lehetne zengedezni, amelyeken a háború okozta óriási gödrök, meg kiálló kövek még fokozták az utazóközönség utazás alatti gyönyörűségét.
Egyszóval úgy rázott, hogy majd’ kirázta lelkünket Nógrádkövesdtől Szirákig.
Mégis – elvitt bennünket úti célunkig.
A hivatalos leltározás továbbtartott egy hónapnál. Én nem bántam, mert elhatároztam, hogy a felajánlott állást elfogadom.
Isten ujját láttam abban, hogy végső elkeseredettségemben segítségemre sietett, álomban sem képzeltem, hogy végre kiléphetek abból a nyomorúságos környezetből, s mindez az ölembe hullott.
Minden este azzal hajtottam fejem a párnára, hogy sorsomnak hálát adjak érte. Amikor konkrét formában döntés született az átvételemről, bútorozott szobát kerestem.
Előbb a Petőfi utcában, egy kertes családi házban béreltem szobát, ahol az ablakok egy kis ligetre, a Hősök terére nyíltak. A nyitott ablakon hajnalonként behallatszott a madarak csivitelése, élveztem
a csendet és a tiszta levegőt.
Később, a leltározás befejezése után, a céghez közelebb, a csendes Teleki Pál utcai kertes házban találtam magamnak szobát, ahol sokáig laktam, egészen addig, amíg jó sorsom megajándékozott egy végleges, nevemre kiutalt telefonos, kétszobás, fürdőszobás lakással. Most is éreztem, hogy Őrangyal figyel rám és segít engem. Időközben a szükséges holmit Salgótarjánból áthozattam Balassagyarmatra.
Nem mondom, anyósom fanyalogva fogadta elhatározásomat, de ő is belátta, hogy sógornőm odaköltözése óta számomra teljesen lehetetlenné vált a maradásom. Egyébként folyt Klári válópere , és kilátása nyílt rá, hogy ennek befejezésével összeházasodnak a kellemes modorú szabó mesterrel; nem is tudom, hogy tudott kijönni Klári lehetetlen természetével.
Azonban engem mindez már nem érdekelt. Őrangyalom megint segített nekem, mert végre, örökre megszabadulhattam tőle.
IDŐS EMBEREK FOGLALKOZTATÁSA
Mai leveleim között találtam:
István Sándor <muzslaysandori@gmail.com>
Nem tudom, miért kaptam tartalmas két jegyzetet, de örültem neki. Azonban az öröm mellett irigykedtem, hogy ott milyen mozgalmas és izgalmas az idősebb emberek élete. Sajnos, itt Balassagyarmaton semmiféle összejövetelekről nem tudok. Igaz, hogy kellemes lakásomból nehéz kimozdulni, 86 lépcsőn lejárni, mikor már "a lábamon alig-alig állok"… Persze ez nem csoda, hiszen ebben az évben már a 94. évemet taposom.
Természetesen azért nem unatkozom, mert már jó régen az írógépet, melyeken tizenéves koromtól kezdve nagyon sokat írtam az iskolákban, majd utána otthon, és nyugdíjas koromban a huszadik század elején mindkét írógépeimet felváltottam számítógépre. Amellett, hogy írok mindenfélét, még azon a helyeken, ahol munkálkodtam, mindenhol észrevették azt, hogy én nagyon jól felkészültem írói trükkökkel, ezért aztán minden írás-munkát átadták nekem, mindenhol az újságokkal is én tartottam a kapcsolatot, s azt szivesen tettem.
Amikor végre Salgótarjánból véletlen szerencsével sikerült ebbe a szép kisvárosba jönnöm, korábbi kellemetlen helyzetemből megszabadultam és hamarosan még lakáshoz is jutottam, akkor ez sokat jelentett, mert háborús idők után sok volt a tönkrement ház és kevés is volt.
Munkahelyemen előléptettek, mivel három évig jogot is tanultam, ezért a különféle ügyleteket rám bízták.
Onnan később a városi tanácshoz kerültem, s előbb a pénzügyi osztályon dolgoztam, később átkerültem a titkársághoz, s amikor onnan – mivel a vezetőt máshová helyezték át politikai szempontból, engem neveztek ki a titkárság osztályvezetőjének és nyugdíjaztatásomig ott dolgoztam.
Említettem, hogy irigykedem. Azért írtam azt, mert kissé magányosnak érzem magam. Életem egész idő alatt olyan volt, hogy soha nem unatkoztam, mindig volt mit tenni azon kívül is, hogy hétköznapokban munkába jártam, és három gyermekem nevelésével kapcsolatban is mindig volt, amihez időt kellett szakítanom.
Mindezek ellenére most hiányzik, hogy talán ebben a városban nincsenek olyan rendezvények, ahol én is szivesen részt vennék?
Nekem ezzel kapcsolatban eszembe jutott az, hogy ha elfogyott valamilyen munka, akkor valamit ki kell találnom, amit csinálhatok.
Ezért, amikor nyugdíjba mentem, első dolgom volt a lakásomat rendbe hozni, korábban megkezdett kézimunkámat befejeztem, mert három gyerek és a komoly munkám mellett , akkor nem jutott időm még kézimunkázni is.
Nem tudom, miért kaptam ezt a tartalmas jegyzetet, de örültem neki. Örömöm mellett még kissé irigykedtem is, hogy ott milyen mozgalmas és izgalmas az idősebb emberek élete. Sajnos, itt Balassagyarmaton semmiféle összejövetelekről még nincs tudomásom, vagy talán csak elfelejtettek engem.
Igaz, kellemes lakásomból nehéz kimozdulni, 86 lépcsőn lejárni, mikor már "a lábamon alig-alig állok…" Persze ez nem csoda, hiszen ebben az évben már a 94. évemet taposom.
Természetesen azért nem unatkozom, mert már jó régen az írógépet, amin tizenéves koromtól kezdve nagyon sokat írtam az iskolákban, majd utána otthon, és már nyugdíjas koromban a huszadik század elején mindkét írógépemet felváltottam számítógépre. Amellett, hogy írok mindenfélét, még azon a helyeken, ahol munkálkodtam, ahogy észrevették azt, hogy én nagyon jól felkészültem írói trükkökkel, ezért aztán minden írásmunkát átadták nekem, mindenhol az újságokkal is én tartottam a kapcsolatot, s azt szivesen tettem, tőlem tudták meg, hogy ahol dolgozom, mi van, mivel foglalkozunk, hogy élünk.
Nyugdíjas koromban sem unatkoztam, mert előbb az otthonomat hoztam rendbe, közben megtaláltam ifjúságom idejében írt öt nagy apró-kockás, sokoldalas könyvecskéket, melyekre mások elől eldugdosva már nem is gondoltam.
A köteteket mind tintával, apró betűkkel írtam tele, minden lap mindkét oldalát. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy milyen kincsre találtam, hiszen alig tizenéves koromtól fogva, minden érdekes eseményt naplómba írtam, még az álmaimat is. A tizenkilencedik századot megelőző utolsó évtizedtől, szüleimtől kapott minden eseményt is igyekeztem írásba fektetni.
Kedves jó szüleim voltak, és három fiútestvérem, egymást szerettük és tiszteltük, nagyon jól éreztük magunkat ebben a kedves körben.
Apuka Erdélyben született, ötgyermekes családban, s ott végezte el a tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben.
Ahogy kezébe került sikeres éveinek bizonyítványa, társaival együtt jelentkeztek, s bevonultak a hadseregbe… az első világháborúba. Anyukám pedig az akkor még Nagy-Magyarország Felvidékén született tanítói családban, fiatalon átjött a megcsonkított hazába, s egy ideig Kelet-Magyarországon élt. Mesébe illő volt találkozásuk és életük; apukával fiatal korunkban nekünk elmesélték. (Mindent egy kedves novellában megörökítettem.)
Apám háború után nem mehetett vissza Erdélybe, legidősebb nővére itt, a csonka hazában ment férjhez egy gazdag emberhez.
Apuka egy ideig náluk volt, segített nővérének az emeletes nagy házában, ahol a földszinten többféle üzlet is volt, tejgazdaságot is folytattak. Nem sokáig maradt nála; – mivel tanítói diplomája volt, kérvényezte, és egy Nógrád-megyei kis-faluba helyezték, ahol még addig nem volt iskola sem.
Nekem nagyon kellemes, irigylésre méltó gyermekkorom volt. Három fiútestvéremmel jártuk a határt, mindenhol megismerkedtünk a természettel: fűvel-fával, madarakkal, szedtünk gombát, szamócát, málnát, és őszön szedret.
Tudtuk, hol vannak tiszta, iható vizű források, s az otthonról hozott tízórait, vagy délután megpihenve, az uzsonnánkat a kertünkben fogyasztottuk el.
Az általános iskola alsó részét mind ott végeztük el, apuka tanított mindnyájunkat addig, amíg a középiskolába kellett mennünk.
Középiskolai tanulmányaimat ugyancsak egy nógrádi kisvárosban, Pásztón kezdtem el, ahonnan búcsúznom kellett, mivel Édesapámat áthelyezték egy erdélyi nagyvárosba, Marosvásárhelyre Koraifjúságomtól naplót vezettem.
**-.-**
2 hozzászólás
Kedves Kata! lenyűgözőek a részletek, amelyeket elénk társz! Szájtátva olvasom. Az a fakaruszos utazás pl. nem semmi volt, ahogy ma mondjuk! Az áthelyezéssel és az egész váltással nagy szerencséd volt. Látod a sors, ha rosszat hoz egyszer, utána korrigálja a hibát! Sok szeretettel: én
Kedves Laci!
Igen, olyan érdekes neveket adtak mindenféle pót-anyagnak, mint a
fakarusz, s én azon utaztam, amikor a vonat után valamilyen eszközzel
tovább kellet utazni. Akkor minden hiányzott, semmit nem lehetett kapni, amíg
újra indultak a gyárak, s akkor lehetett vásárolni.
Az utakat még jobb tönkretette. A földből egy félkarnyi föld, meg nagy kövek
álltak ki, és olyan hamar nem lehetett a rossz utakat rendbe tenni.
A háború után sehol sem volt munkanélküliség, mert annyi mindent kellett
rendbe hozni, újraépíteni, a földeken is roncsok, szétdobált anyagok miatt
nehéz volt a földeket megmunkálni, mivel ott még elhagyott roncsok voltak,
ráadásul elvitték az állatokat, lovakat, ökröket, amivel korábban dolgoztak
a mezőn. Mulatságos volt hallani, hogy a falusi emberek, milyen neveket
adtak a vállukon vitt kapának-kaszának használták megmunkálni a földet,
hogy tudjanak vetni, ültetni. Köszönöm, hogy szorgalmasan olvasod.
Szeretettel: Kata