2. Álmodozom… Álmodom c. kötetből részlet

GYAKRAN ÁLMODOM. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem nagyon színes és érdekes álmaim vannak. Nem vagyok babonás, de az álmokat előérzetnek, megérzésnek tartom mivel ezt többször is tapasztaltam; sok álmom valóra vált, többször előfordult, hogy álmomban látott képek vagy történetek előbb-utóbb megtörténtek velem.
Diákkoromban valakitől kaptam egy álmos-könyvet, néha megnéztem, mit jelentenek az álmok. Azért annyira jó vagyok magamhoz, hogy csak akkor hiszek benne, ha rám nézve kedvező vagy kellemes.
Nem jegyeztem fel minden álmot, s csak azok közül válogathatok, amelyeket a naplómba beírtam, vagy valahová feljegyeztem és nem kallódott el. Ezeket most csokorba kötve nyújtom át Nektek.
A kötet tartalmát összegyűjtöttem: 2004-től 1010-ig, kiadásra átdolgoztam: 2012. márciusában.

Marosvásárhely, 1942. Egy júniusi vasárnapra virradóan rózsás arcú kisfiút láttam álmomban. Mosolygó arccal, kezeit kitárva jött felém. Ez jót jelent, nálam bevált, mert egész heti haragos viszony után kibékültem Jenővel. Bár a templomban nem láttam, de utána sokáig együtt voltam vele. Nevetgéltünk, cigiztünk!
(Magyarázat: Jenő osztálytársam volt középiskolában. Akkori szokás szerint lányok és fiúk külön osztályba jártunk, de kirándulni együtt jártunk és egy kisiskolásoknak kialakított nyári-táborban nevelőként munkálkodtunk. Szerelmesek voltunk egymásba.)

Marosvásárhely, 1943. november 17. Szép álmot láttam. Kedvenc színészeim: Szeleczky Zita, meg Szilassy László jelent meg álmomban. A részletekre már nem emlékeztem reggel, csak kellemes érzéssel ébredtem.
(Abban az időben három mozi volt Marosvásárhelyen, és mi szinte minden jó filmet megnéztünk. A moziba csak osztályfőnöki engedéllyel, és megfelelő szülő vagy testvér kísérettel mehettünk. Gyakran megszegtük az előírásokat, én olyan sok filmet láttam, hogy több jegyzetfüzet megtelt a címekkel. Az említett két színész a kedvenceim közé tartozott, ezért nem csoda, ha álmomban meglátogattak.)

1944. április 17. Keddre virradva olyan álmot láttam, ami nem szerencsés. Bár nem vagyok babonás, de papot látni, nem jelent semmi jót. Nos, én az iskolában a tiszinket (hitoktatónk) láttam, lefelé jött a lépcsőn és az osztályunk előtt haladt el, benézett az osztályterembe. Aztán hirtelen eltűnt és én fölébredtem. (Nem jegyeztem föl, mi lett a következménye.)

1944. április 19. szerda. „Kicsi” jelent meg álmomban, de nem olyan szituációban, ami jót jelentene. Pedig most nem is gondoltam rá. Mégis jó lehet a jelentése, mert ma csupa kellemes dolog történt velem. Nagyon jól ment a zongorázás, megdicsért Kató. Azt mondta, bár mindig így menne. ( Nevezett illetővel egy kellemes románc alakult ki köztünk, de sajnos, egy hónapi ismeretség után frontra indult, s az „örök” szerelem után sosem hallottam felőle. Talán nem is élte túl a háborút.)

Kisbárkány, 1945. március 25. vasárnap. Milyen érdekes álmokat láttam ma éjszaka. Honnan jönnek elő ezek? Hisz’ ilyenek nekem ébren¬létem alatt sohasem jutnának eszembe. És milyen tisztán kivehető volt minden apró részlet!
Kertünkben, a kis emelkedő részen sétálgattam. Velem szemben jött egy csinos német (!) tiszt. Nagy rangja lehetett. (ezeket én nem ismerem), mert sok jelzést láttam rajta, köztük az „SS” jelzést. (!) Többen voltak a kíséretében. Egész halom csokoládét hoztak nekem. Amikor bevittem a lakásba, egy fiók megtelt vele. Van egy köz¬mondás: „Éhes disznó makkal álmodik!” Ez nagyon ráillik az álombéli ajándékra, mert már időtlen-idők óta nem ettem, sőt, nem is láttam csokoládét.
(Ezt az álmot már menekülésünk után, Kisbárkányban láttam. De honnan jött elő ez az álom? Tulajdonképpen életemben sem láttam SS katonát, később is, csak filmekben!)

1945. március 26. hétfő. Jó az Isten, hogy álmot ad az embernek. Legalább álmomban láthatom olykor, akiket szeretek. Madárkával, H. Katival, Kicsivel és Mandival voltam álmomban. Madárka olyan szép volt, olyan aranyos, mint mindig az életben. Egy asztal mellett, karosszékben ült rózsaszín puffos ujjú tüllruhában (?). Mandi valamilyen sportösszeíráson dolgozott, engem csak ideiglenesen vett fel az ívre.
Talán neheztel rám valamiért?
Ki tudja, hiszen mindez már csak egy álom. Hol van már tőlünk Marosvásárhely? Mintha ezer év telt volna el találkozásunk óta…
(Az említett személyek: Madárka tornatanárom, a többiek osztálytársaim voltak Marosvásárhelyen, a középiskolában.)

1945. április 22. vasárnap. Szép tavaszi napra virradtam. Fakadnak a rügyek, új élet fakad a természetben. Nekem fáj a szívem, majd’ meghasad. Kettétört az életem. A seb soha nem fog be¬gyógyulni. Ahogy az idő tavaszra fordul, én úgy fogok elhervadni… Amit a növénynek a napsugár jelent, nekem olyan a szeretet, nélküle silány, elsatnyul az életem, kilátástalan a jövőm. Igen, most érzem, mikor semmi hír Róla, nagyon hiányzik.
Lászlót láttam álmomban, Piroskánál voltunk (gyerekkoromtól barátnőm).
Esküvőre készültünk. Mindenki várt, várta a menyasszonyt, aki kényelmesen, nyugodtan a frizurájával volt elfoglalva. A vőlegény pedig Ő volt, akiről már oly régen nem hallottam, akit olyan sóvárogva várok. Aztán a nagy Ő – álmomban megfogta a kezemet, kért, hogy vigasztaljam. A kép ekkor összezavarodott.
Ezután Piroska bátyját, Gyurkát láttam, szegényt, aki a Tiszába fulladt egy nyáron, Piroska néni álmomban is nagyon siratta.
Mégis lehet valami az álmokban? Halottal álmodni – esőt jelent – és íme, beborult az ég, eleredt az eső.

1945. április 29. vasárnap. Mit jelentsen ez? Megint Őt láttam álmomban… Mintha Pozsonyból értesített volna engem. Küldött pénzt. Hogy miért, azt nem tudom. Azt írta, odamenekült. Aztán – még mindig álmomban – hozzánk jött, Pirkóék is meglátogattak, s a szobában nagy volt a rendetlenség. Én meg boldog voltam – legalább álmomban!
(Megérzés részemről. Bár úgy beszéltük meg vele még Maros¬vásárhelyen, hogy nyugodtan írhatok neki a dunántúli címére, mert ő megkapja a leveleket, mivel nem megy el otthonról és – mégis Nyugatra került, amerikai fogságba. Hogy, hogy nem, én megálmodtam! De ez majd csak később derül ki.)
Az álom folytatása már Piriéknél zajlott. Diáklányok a folyosó mellett sorakoztak, akiket menekíteni kellett valahonnan, nem tudni, miért. Madárka vezette őket. Én nem mehettem – mivel messzire szakadtam tőlük, mint a valóságban. Kuci abban a szép kék, virágos ruhájában pompázott, ami olyan jól állt neki, zsebre tett kézzel, kihívóan, vidám arccal nézett mindenkire. Édesnéni (Tanárnő, Madárka) sajnálta, hogy én itt maradok. Odajött hozzám, átölelt és megcsókolt. Én ettől olyan nagyon-nagyon boldog lettem. Pedig álomban a csók valami rosszat, árulást jelent. De hát, mégis ez történt velem – álmomban. Álom–álom, édes álom… Jó volt mégis, legalább álomban együtt lenni velük, akiket annyira szeretek.
Ó, boldog idők, kedves emberek!
(Piroska vagy Pirkó gyermekkori barátnőm. Édesnéni (vagy Madárka) a tornatanárnőnk volt, akiről már volt szó, Kuci pedig osztálytársam.)
Az egészben az érdekes, hogy az álmomban Pozsonyról van szó. Íme: megérzés! Jóval később derült ki, hogy László, diákkori udvarlóm fogságba, Nyugatra került, Pozsonyon keresztül vitték őket Ausztriába.