3. Álmodom… Álmodozom… regény-részlet

1945. május 5. szombat. „NEM TUDOM ÉN, mi van velem?” Mint a dalban! Ma ismét láttam Őt – álmomban. Talán kapok tőle levelet? Nagyon várom, de már hinni se merem.
(A bizonyos nagy Ő-vel, akiről többször szó esett, iskolai szünidőben, nagyilondai nyaralásunk alkalmával ismerkedtem meg. Három hét alatt fiatal társaságban többször találkoztunk, táncoltunk, később levelezni kezdtünk. Marosvásárhelyen meglátogatott, valami kezdett köztünk kibontakozni, de közbe jött a háború, jó ideig nem tudtunk egymásról.)

1945. június 5. kedd. ÁLMOMBAN a vásárhelyi tanári kart láttam, Édes nénit nagy bébi-kalapjában, Jenő bácsit, és a többieket, de nem Ferike volt az osztályfőnöknőnk, hanem Bordács Margit, aki kockás taft blúzt viselt. Érdekes. Talán gondolnak rám ők is?
(Jenő bácsi ref. hitoktató volt Marosvásárhelyen, engem nem tanított, de gyakran tartottam velük, ha kirándulni vitte a társaságot. Bordács Margit osztályfőnököm volt még Pásztón, magyar-irodalom szakos tanár és az önképzőkört is ő vezette az alsó középiskolai éveimben. Ő is azok közé tartozott, akiért rajongtak a tanítványai.)

1945. június 6. szerda. MALVINT LÁTTAM álmomban, amint vele együtt Pásztóra készültem. Eljött értem, előbb én ültem be a kocsiba, ami ugyan ment, mégsem haladt előre. Aztán leszálltam róla, hogy Malvinnal gyalogolhassak. Át kellett öltöznöm. Nagyon sokáig készülődtem, pedig sürgettek, hogy siessek.
Az lett a vége, hogy fölébredtem, még mielőtt elindultunk volna. Érdekes. Megfigyeltem, hogy én mindig olyan sokáig készülődöm, de csak álmomban.
(Álmomban szereplő Malvin még gyermekkoromból, Kisbárkányból ismerős. Azon a bizonyos „Kocsi” szón nem autót, hanem lovas-fogatot kell érteni.)

1945. június 22. péntek. MEGINT ÉRDEKES álmot láttam. A salgótarjáni „műrostos”, tehát nem az igazi, csak az ideiglenes, salgótarjáni osztálytársaimat láttam, akik segítettek könyveket szerezni nekem háború után, hogy a vizsgákat le tudjam tenni.)
Nálunk, az előszobánkban volt egy asztal, azon rakogattam a kis táskám tartalmát. A kis tükörre egy tollhegyet tettem, meg más apró tárgyakat, közte egy kis fekete rózsafüzért is. Aztán nagyon sírtam valamiért. De hogy miért, az nem sült ki. Aztán a konyhából jöttek hozzám az osztálytársaim. Furcsa, zavaros és érthetetlen álom volt.
Délelőtt cseresznye szüretre hívtak. Két terebélyes fáról szedtük a fekete cseresznyét, hatalmas kosár lett tele. Holnap lekvárt főzünk belőle. Tegnap sok ribizlit tettünk el lekvárnak, kevés cukorral, mert azt csak igen ritkán lehet kapni.
Amikor hazaértünk a szőlőből, rosszul lettem. Talán az elmúlt napok megpróbáltatásait vettem nagyon lelkemre. Azt is tudom, hogy könnyelműség volt részemről ilyen megerőltető vállalkozásba kezdeni.
(Szándékosan hagytam a szövegben naplómnak azt a részét, amely nem kizárólag az álmokkal foglalkozik. A zavaros álmok már előre vetítették a bekövetkezett rosszullétet.)

Kisbárkány, 1945. június 29. péntek. GUSZTI BÁTYÁMAT láttam álmomban, egyenruhában volt, én mégsem láttam őt. Szegény bátyám, mikor láthatlak már valóságodban is? Álmomban három civil fiatalemberrel volt együtt, köztük Kovács Lacival. Ő a szokásos eleganciával volt öltözve, de piros nyakkendővel (?), mint mostanában a kommunistáknál szokás! Nem tudom miért, de üdvözlésképpen kaptam tőle egy unokatestvéri puszit.
A másik álomkép, mert úgy látszik egész éjjel álmodoztam:
Tamás Terka pólyás fiacskáját tartottam a karomban (pedig nincs ilyen pici gyermeke). Egy kőház ablakán hoztam ki, az ablak alatt egy iskolapad és egy parasztlóca állt. Utána – karomon a gyerekkel – nagy néptömeg közt felfelé haladtam a faluban. Az volt a célom, hogy a hazavigyem a gyereket, és megetessem. Tudtam, hogy a lakás kulcsát a küszöb alatt találom. Egyszer csak orosz katonák jöttek, mindent elfoglaltak. De én a gyerekkel csak mentem tovább a sokaságban, a sok ismerős erdélyi ember (?) között a falu egyetlen főutcáján.
Mellettem is állt két katona. Egyikük csinos, de szemtelen volt, „muszka”-módra akart udvarolni. Utána mindenkit szabadon bocsátottak. Én visszaadtam a kisfiút az anyjának, a szomszéd Mariék udvarában. Nagyon aranyos csöppség volt, hozzám simult, puha karocskájával átfogta a nyakamat. Milyen érdekes álom. Igazán nem gondolkoztam mostanában ilyesmin.
Számomra kedves Székelyföldemről már csak álmodozhatom. Szegény nagyanyám azt mondta, mikor elbúcsúztunk egymástól: Katakám, utoljára látjuk egymást. Igaza lett. Úgy szorongatja a torkomat, mikor eszembe jut. Mióta eljöttünk Erdélyből, csak februárban kaptunk tőlük egy lapot. Akkor még éltek. Mi történhetett az eltelt időben? Jó nagyanyám, titokban mennyit sírhat értünk.
(Itt is tartozom némi magyarázattal. Az első álmomban szereplő rokonunknak, Kovács Lacinak Marosvásárhelyen ékszer ‹‹és ötvös›› üzlete volt. Pista bátyám tőle kezdte tanulni a mesterséget iskolai szünetek alatt.
Tamás Terka pedig Kisbárkányban lakott. Érdekes, hogy a mostani események és lakhelyek az erdélyiekkel keveredtek álmomban.)

Kisbárkány, 1945. július 8. GYÖNYÖRŰ szép vasárnap. A hosszú, napokig tartó esőzés után végre kiderült az ég. Álmomban megint a régi osztálytársaimmal, Katival és Kicsivel voltam. Haházy néni, Kati mamája finom puncstortával kínált bennünket. Mint menekültek, látogattuk meg őket Anyukámmal, de nem Vásárhelyen, hanem valamilyen ismeretlen városban.
Kellemesen gondolok vissza az álomra, mert legalább velük lehettem. Sokszor olyan érzésem van, mintha már a valóság is csak álom lenne, s az sem volna igaz, hogy valaha ott laktunk és milyen boldogok voltunk. Most ébredek rá, hogy össze-vissza kalandoznak a gondolataim, persze mindig Marosvásárhely körül.

Kisbárkány, 1945. július 9. MINDIG SZÍNESEK és gyakran annyira élethűek az álmaim, mintha a valóságban megtörténnének a lejátszódó események. Ma Gyugyi bátyámat láttam, katona ruhában, éppen úgy, mint amikor zászlósként tiszti egyenruhában hazajött szabadságra. Marosvásárhelyen, a lépcsőfeljárón én is le vagyok fényképezve az extra-ruhájában, kezemben cigarettával. (A képen cigaretta nélkül!)
Álmomban mindkettőnknek át kellett volna kelnünk egy nagy patakon. Egy érdekes, te-kervényes föld-híd ívelt át rajta, orosz őrökkel. Én beszéltem velük, álmomban folyékonyan tudtam oroszul.

1945. augusztus 16. csütörtök. MA ÉJJEL – enyhén szólva – igen furcsa álmot láttam. Nagybárkányban, az út mellett Pityuval „szilvát loptunk!” Azután – szintén álmomban – találkoztam Jancsó Bözsivel. Hogy jutott most álmomban az eszembe, fel nem foghatom! Mióta elvégeztem a polgári iskolát, azóta semmit se hallottam felőle. Én is olyan kövér voltam, mint ő, – szerencsére csak álmomban. Hogy mik jönnek elő az álomvilágban? – nagyon érdekes!

1945. augusztus 28. kedd. AZT ÁLMODTAM, még Kisbárkányban az éjjel, hogy valahol, talán Salgótarjánban, ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között tett próbára leendő főnököm. Nem váltam be, de azért mégsem utasított vissza. Egy számomra idegen hölgy is volt ott, nagyon biztatott, hogy ne féljek, engem fog alkalmazni. Ezen az álmon nem csodálkozom, mert gondolataim mindig akörül keringnek, hogy minél előbb elhelyezkedjek valahol, mert nem maradhatok itt szüleim nyakán, mikor annyira tönkrementünk anyagilag. Viszont úgy veszem észre, apu nem akarja. (Azt pedig nem értem, miért, mert eddig ő is biztatott.)

Salgótarján, 1946. január 27. vasárnap. EGY SÍR A DUNA FÖLÖTT c. könyvet olvasom. Mária Margit nővér élete és naplója. A jó Isten kegyelme által szép és boldog lélek volt. Talán ennek hatása alatt álmodtam én is, hogy a templomban voltam. Áldoztam, és olyan határtalanul boldognak éreztem magamat. Mit jelenthet ez? Égi jel? De mire? Talán… arra az életre? Jelt kértem, lehet, hogy erre jött a válasz?

Salgótarján, 1946. február 17. vasárnap. UGYANAZT ÁLMODTUK majdnem teljesen Anyukával. Reggel elmesélte az álmát. Megdöbbentő. Eddig még ilyesmiről nem is hallottam, hogy két személy egyazon éjjelen ugyanazokkal a személyekkel és eseményekről álmodjon, mint a másik. Most megtörtént.
Anyukám elmesélte, hogy álmában három levél érkezett. Én közömbösen fogadtam. Egy különleges hivatalos levél is volt köztük, fehér borítékban, Lacitól. A bekezdésben nagyon körülményesen ír, de lehetett következtetni a lényegre. Szóval: feleségül kért. Nagyon érdekes-nek, szinte megdöbbentőnek találtam, mert az én álmom pontosan ugyanez volt.
Anyukámnak volt egy másik álma is. De hogyan jutott eszébe? – Rostár Lacit látta zongorázni, nagy, hosszú ujjaival. Amikor ezt megjegyezte, azt a választ kapta, hogy Katókának (mármint nekem) is olyan ujjai vannak… De ekkor már nem Rostár volt, hanem László, aki beszélt. Aztán egy sarokra mutattak, ahol egy nagy lángoló szív volt látható, de hogy kié, azt nem tudta meg anyukám.
Az egészben az érdekes, hogy egyszerre álmodtunk Lászlóról. Pedig most nem is járt az eszemben. Anyukám másik álma pedig azért érdekes, mert Rostár Laci volt a barátok templomában a kántor. Még az alakját, hajszínét is leírta, hogyan látta őt, pedig nem ismerte, csak én, mégis név szerint jelölte meg, mikor elmondta az álmát nekem…

1946. április 6. szombat. MOST GYUGYI bátyámat láttam, betegen. Fáradtan és elgyötörten feküdt valamilyen ágyfélén, inkább priccsen, nagyon legyöngült állapotban volt. Furcsa és nyugtalan álom volt. Ki tudja, hogy ez megérzés, talán valóság lehet, Istenem, segítsd meg őt, ha beteg, gyógyítsd meg és hozd haza mielőbb hozzánk.

1946. május 18. „MICSODA ÉJSZAKA VOLT…” Csak éppen nem kellemes, mint a dalban, hanem szörnyű! És az eleje nem is álom, hanem valóság, mégis olyan, mint egy rossz álom.
Még mindig szombat, majdnem éjfél, mire lefekhettem, mert el kellett végeznem egy csomó munkát: takarítottam, sütöttem egy tepsi piskótát. Utána megmosdottam és előkészítettem a kiránduláshoz szükséges dolgokat.
Persze, olyan fáradt voltam, nem tudtam mindjárt el¬alud¬ni. Az járt az eszemben, hogy milyen lesz a kirándulás, milyen idő lesz? (Ugyanis előző nap esett az eső.) És én hogy fogom magam érezni, mert bizony nem valami jó a közérzetem. Hogy fogom kibírni azt a hosszú gyaloglást, nem is tudom.
Éjjel két órakor valaki irtózatos erővel, kitartóan zörgeti a bejárati ajtót. Én ébredtem fel előbb. Veszem a pongyolámat, papucsot, kibotorkálok az előszobába. Azon töröm a fejem, ki lehet az ilyenkor, éjjel? Talán csak nem történt valami baj otthon?
Még jó, hogy Pityu, a testvérem utánam szólt, mert közben ő is fölébredt: kérdezd meg, ki az! Legjobbkor jött a figyelmeztetés, mert félálomban és ijedt-zavaromban el is felejtettem volna.
Odaérek az ajtóhoz, és hangosan kérdezem: Ki az? És borzalmak borzalma, valaki akadozva, oroszul válaszol. (Hirtelenében a kisbárkányi „tankosok” jutottak eszembe, mikor ránk törtek.) Nem is figyeltem, mit mondhat (na meg az én orosztudásommal nem mentem sokra), visszarohantam a szobába. Mit tehetünk? Most is dönget az ajtón! Az biztos, hogy nem szabad kinyitni, hátha részeg, és beront? Csak nehogy betörje az ajtót.
Közben az utcára nyíló ablak rolóját fölhúztam, ki tudja, hátha menekülnünk kell. Csak verte, ütötte az ajtót, legalább fél órán keresztül. Már felöltöztem, a kabátot is magamra vettem. Nem akar elmenni. Kit keres ez az őrült? Aztán egyszerre csend lett. Végre elment. De azt hallottuk, hogy kicsit távolabb, máshol is zörgetni kezd.
Én pedig remegtem, s megborzadtam arra a gon¬dolatra, mi lett volna, ha Pityu nem szól közbe, és talán félálmomban kinyitom az ajtót…
Elképzelhető, hogy ezután már csak sokára tudtam elaludni. Persze, utána még álmomban is egy oroszt láttam, mindenütt engem figyelt, beleselkedett az ablakon, járkált utánam. Sokáig üldözött, nagyon kifáradtam. Kellemetlen éjszaka volt, mondhatom, senkinek se kívánok hasonlót.

1946. június 18. kedd. KELLEMESET ÁLMODTAM, eljött László, és kibékültünk. Olyan kedves, gyöngéd volt hozzám.
Már többször láttam őt álmomban, akkor is, amikor hosszú ideig nem hallottunk egymásról. Szombaton adtam postára, talán már meg is kapta! Ma kedd, talán olvassa is a levelemet? Csodálkozik majd a hirtelen döntésem miatt. Vajon jól tettem-e, hogy megírtam?
(Most már beláttam, hogy nem kellett volna, talán ezért nem sikerült utána egyik házasságom sem. Nem tudtam elfelejteni, még évtizedek távlatában is, sokáig úgy éreztem iránta, mint akkor, régen…)

Lucfalva, 1946. augusztus 21. szerda. MÁR TÍZRE járt az idő, mire fölébredtünk. Különös álmom volt, a lakásügyben voltak zűrök körülöttem. Aztán találkoztam a kedves nővérekkel, akik álmomban is nagyon kedvesek voltak hozzám, de nem derült ki, hogy mit akarnak tőlem.

Bede-puszta, 1946. augusztus 25. TELJESEN IDEGEN, a valóságban nem létező kollégákat láttam a gyárban – álmomban. A nagyfőnök hivatott és kérdőre vont, miért maradtam távol ennyi ideig? Micsoda badarság ez az álom? (Remélem, nincs valami baj otthon?)
Aztán kerékpárral mentem az országúton Salgótarján közelében, és mégis, mintha a kisbárkányi keresztnél kellett volna befordulnom.
Esett az eső. Visszanéztem, és mögöttem olyan szép tájkép tárult elém: A kereszt fenyőfa mellett, és mégis magányosan állt az út kanyarulatánál. A háttérben sötét felhők gomolyogtak, elütő, éles színekkel, világos kerettel.
Előre megéreztem a történést! Ugyanis betegszabadságon voltam Szüleimnél. Aztán tévedés folytán rosszul jelentettek le az irodához, ami kellemetlenségeket okozott. Szerencsémre végül kedvezően zárult az ügyem.
Másik részlet a kereszttel annyira különös látvány volt, hogy az erős, élénk színeket még mindig magam előtt látom, ha rágondolok.