A bábu

A gyerek az ötödik hónapban kívánkozott ki a világra, nagyon kicsi és gyenge volt még, nem is maradt életben. Anyja a körülményekhez képest elég gyorsan összeszedte magát, nem búsult feleslegesen, csak sírt egy kicsit, és újból munkába állt. A kukoricát meg kell kapálni, a paprikát meg kell locsolni, a gyomokat ki kell tépni, ennivalót követelnek a tehenek és minden lábas jószág. Főzés, takarítás, mosás, varrás, minden az asszony dolga. A férfiak csak az igazán nagy munkák, vetés és aratás idején erőltetik meg magukat, keményen dolgoznak egy-két hétig, aztán visszasüppednek a tétlenségbe, amit ők többnyire így neveznek: meghányni-vetni az ország dolgát. A faluban mindenki politikus, közgazdász tudós, diplomata és all-round szakértő; mindenkiben egy filozófus veszett el, de teljesen. Világos, hogy ilyen nagy emberek a mindennapi életben használhatatlanok; nem csúszhatnak a porban-sárban, mert a nagy szárnyuk akadályozza őket.

Az asszonyoknak viszont egyáltalán nincsen szárnyuk, és állítólag minden boldogságuk az, ha gondoskodhatnak a különféle szárnyasokról: férfiakról, libákról, angyalokról. A sok munka és gyerek között nincs idejük arra, hogy elgondolkozzanak, igazságosan bánt-e velük az élet. Valahol mélyen úgyis érzik, hogy nem. De mit tehetnének? A kukoricát meg kell kapálni… és a nyár nem álmodik.

Egy gyerek még időben meggondolta magát, hátat fordított ennek a szerencsétlen világnak, még mielőtt alaposan kiismerte volna a buktatóit. Istenem, egy gyerek, már azt se tudjuk, lány volt-e vagy fiú. Végül is mindegy, előbb-utóbb mindenkit megtalál a szomorúság.

Gyerekből van a legtöbb… több, mint kukoricaföld, tehén, vagy szoba a földszintes, nádfödeles házban. Semmit sem hoznak magukkal, nem visznek el semmit, mégis egyre kisebbek lesznek a házak és a földek, még a coca is az ólban… vagy csak azért látszik egyre kisebbnek, mert egyre több éhes bendőt kellene a hurkájával-kolbászával jóllakatnia.

A sok munka és gond között senki nem gondolt volna már a gyerekkel, aki nincs már; az öregasszonyok azonban nem felejtenek. Kicsi sovány, vagy nagyon terebélyes testük, bekötött fejük hol itt, hol ott bukkan fel, kerítések mögött, ajtóhasadékban, de mégis legfőképpen a bolt körül. Mert ők is dolgoznak még, nem hagyják el magukat, nem engedheti meg ezt a család becsülete. Minden nap fölkerekednek, és körülnéznek az egy szem boltban, van-e lámpabél, olcsó cukor, petróleum; a módosabbak külföldi konzerveket keresnek. Jó a vietnami csirkeleves is, ami tele van puhára főzött, gusztustalan csontokkal, de nem számít, lényeg, hogy egzotikus. A vénasszonyokat csak a kisvilág érdekli, melyik lány keresi hiába a pártáját, melyik asszony osont ki este a hátsó kertkapun, meg hogy a Gyuszika nem köszön előre az idősebbeknek, semmire sem fogja vinni az életben. Ők aztán számon tartották a kisember dolgát, aki csak azért jött, hogy rögtön hátat fordítson a világnak, és Bözsi néni nagy megbotránkozással mesélte a károgó seregnek: Miféle asszony az, nincs annak szíve. Csak a minap halt meg a gyereke, mégis fölveszi magára a piros szoknyát. Nincs a szemében egy könnycsepp.

Mit csináljon… Isten rendelése, motyogta ájtatosan Kati néni, de a többiek lehurrogták: Az lehet, hogy a gyereket Isten vette magához, de az anyját nem fogja… Nem is anya az ilyen; annak idején én még akkor is napokig sírtam, ha a gyerek csak lehorzsolta a térdéről a bőrt. – A vénasszonyok egy-két pofonra is emlékeztek; többször a gyerek képe napokig vörös, mint könnyes a Böske szeme; de hát ezek már régi dolgok, a gyerek is felnőtt, Németbe’ mérnök, és biztosan nagyon jól megy a sora, mert sosem jön haza, legföljebb karácsonykor küld egy képeslapot. De ájtatos Kati néninek szöget ütött a dolog a fejébe, legközelebb ő kapta el a fiatalasszonyt az utcán, és nem is eresztette, amíg el nem mondta a magáét:

Szegény Julám te, téged aztán megpróbált a Jóisten. Nagy szerencsétlenség ez, nem is tudom, hogyan győzöd erővel. Éjjel-nappal az a kis arc, a szőke hajacskája, a kék szemecskéje, a nagy reménység, ami kettétört, mint a rózsabimbó.

Jula zavartan hallgatott, mit mondjon erre? Szőke volt-e, vagy fekete, hiszen meg se mutatták neki. Ami pedig a rózsabimbót illeti… ízléstelen hasonlat, és egyébként is vannak dolgok, amelyekről nem illik beszélni. Ki örül annak, hogy öt hónapig a szíve alatt hordozza, aztán volt, nincs? Másrészt még mindketten fiatalok, sok gyerekük születhet, akár egy egész óvodára való. Próbált megszabadulni Kati nénitől, aki azt akarta, most rögtön mondják el a rózsafüzért a kis lélekért, aki fönn van a mennyországban; végül Jula csak annyit mondott, Csókolom, Kati néni, és már repült is. Ilyenek ezek a mai asszonyok, nem érnek rá… Nincs idejük. Nem törődnek a gyerekük üdvösségével… Jajistenem, édesjézus, könyörögj érettünk.

Jula nem sokat járt el a háztól, akadt elég dolga az udvaron meg a szérűskertben. De a vénasszonyok itt is megtalálták, rátapadtak a kerítésre, sóvár szemekkel vizslatták a szépen fejlődő paradicsomot, a kiszáradó félben lévő almafát, a kapirgáló tyúkokat. Hogy bírod ezt, szegény Julám? Ilyen nagy tragédia… – Jula szerette volna elzavarni őket, de nem lehet, az egyik az anyám szívbeli barátosnéja, a másik a keresztanyám, a harmadik is nagyon jó asszony, az utolsó fillérét is odaadná annak, aki kéri; meg aztán mind csak jót akarnak, meg akarják őt vigasztalni. Hogyan mondja meg nekik, hogy nem is búsul? Na jó, persze hogy búsul, de nem történt semmi helyrehozhatatlan, és lehet, hogy a következő kis lélek már nagyban készülődik… Persze, nem lehet helyrehozni; aki elment, az nem jön vissza többé, de nem baj, túl kell élni. Hogy is mondjam, nagy baj, nagy szomorúság, de túl kell élni akkor is, mi mást tehetnénk.

Csoda, hogy ilyen jól tartod magad, jegyezte meg a keresztanya, és gyanakodva mustrálgatta Julát. Egészen kivirultál, amióta elment a gyerek.

Mit lehet mondani ekkora galádságra? Talán kérjek bocsánatot, amiért nem elég sápadt az arcom, nem elég karikás a szemem, nem fogytam húsz kilót, gondolta sértődötten Jula. Hát hiszen én se örülök annak, hogy így történt, de mit várnak tőlem, haljak is bele?

Amint szerét ejthette, megnézte magát a tükörben. Kemamának igaza van, nagyon jól nézek ki, túlzottan jól… Mintha nem is ásták volna el azt a kis koporsót. A nagymamájával osztozik egy sírhalmon, ilyen kicsiknek még rendes temetés se dukál, alig akarták kiadni a kórházból… Úgy nézek ki, mint aki egy kis halottat gyászol? – Julának el kellett ismernie, hogy nem, a tükörből visszanéző arc piros volt, majd kicsattant az egészségtől. Szégyellte magát, amiért nem volt elég szomorú. Nem töltöttek együtt elég időt… Még meg se szokta a gondolatot, hogy gyereke lesz, már nem is volt semmi. Tétován vizsgálódott, de nem fedezte fel magában az anyai érzéseket. Csak egy kis csalódást talált: akartuk ezt a gyereket, azt reméltük, hogy minden rendben lesz vele. Mint mindig, kemamának most is igaza van, rossz anya lettem volna, ez a büntetés.

Jula elvesztette az életkedvét. A férjét nem engedte magához. Minek a gyerek, ha nem tudom szeretni? Kellett ez a büntetés, hogy kinyissa a szemem. Rossz anya vagyok, rossz ember, még most se tudom, mi az igazi szomorúság. A kórházban azt gondoltam, ja, csak ennyi az egész, könnyen túlestem rajta. Egy öthónapos magzat, az még nem személyiség. Egyszer se mozdult meg, pedig már itt lett volna az ideje. Beteg volt? Az orvosok nem mondtak semmit, csak egyfolytában örültek annak, hogy nem ment föl a lázam. Nem volt egy sajnálkozó szavuk se. Megszokták… de egyáltalán, meg lehet szokni a halált?

Megkésve csapta meg a múlandóság szele a fiatalasszonyt, de nem csekélyebb erővel. Nem volt egészen tiszta az érzés, mert a gyerek halála mellett ott volt mindenki másé, aki már átlépett a gyöngyös kapun: nagyszülők, nagybácsik, ismerősök, egy kiszolgált, öreg kutya. És persze ott volt a legfontosabb, az eredendő félelem: így fogok elmenni én is? Én, aki azt hittem, arra születtem, hogy életet adjak, sok-sok életet, nekem is keresztül kell mennem a gyöngyös kapun?

A fiatalasszony arcáról lehervadtak a rózsák, és a szoknyáján át kellett varrni a gombot. A pirosat régen nem hordta már, szürke volt rajta minden, még a járása is olyan, mint akinek a lába nagy, szürke ködökbe süpped. A férje aggódva kérdezgette: Mi van veled, Jula? Beteg vagy? – Nincs nekem semmi bajom, hárított Jula, és elment, hogy megnyesse az orgonabokrokat, pedig nem is volt itt a nyesés ideje. De az orgonabokrok jó messze voltak a háztól, és neki olyan jól esett, ha egyedül maradhatott.

Rosszul vagy te, Jula, kérdezte Bözsi néni, nem lesz az jó, ha teljesen elhagyod magad. Az emberi élet már csak ilyen, néha történik egy kis szerencsétlenség, aztán megint rendbe jön minden. Nem esik ki a világ kereke csak azért, mert halva született egy gyerek.

Jula ráemelte a nagy, sötét szemeit Bözsi nénire, és nem válaszolt.

Reggel a vénasszonyok izgatottak károgtak a bolt körül: Hallottátok? A Jula öngyilkos lett. Most fogták ki a testét a Dunából. Boldogan élhetett volna az urával, mindenük megvolt. A mai fiatalságot nem lehet megérteni.