A bábu

Az üzletember lassan kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt róla, hol van vagy, hogy mi történt vele. Arccal lefelé feküdt a fapadlón. Megpróbált megmozdulni, de nem sikerült. Nem fájt semmije, mégis érezte, hogy kitekeredett testtel fekszik. Bal lábát a hátán érezte, mintha kitörték és odatették volna. A jobb lába térdben behajlítva valószínűtlenül fonta körül a balt. Jobb karja a törzse mellett hevert, a szeme sarkából még látta is, ahogy oldalra pillantott. A könyöke ki volt csavarodva, csuklója, pedig a teste alá szorult. A férfi érezte, hogy a bal válla sincs a helyén. Mintha kihúzták volna a helyéről, és most valami zsineg vagy mi kapcsolná csak össze a testével. „Zsineg.” Az ötlet olyan abszurdnak és mulatságosnak tűnt, ahogy elképzelte, hogy ott fekszik, kicsavarodott testtel és a végtagjait zsinegek tartják össze, akár a lányának azt a ronda, vörös hajú babáját, hogy akaratlanul is elmosolyodott.
Fejét, amit homloka tartott a padlón, megpróbálta elfordítani, de nem ment. „Mintha tömör ólomból lenne.” Megint elmosolyodott. „Ólom fejű.” Újra megpróbálta. Mintha rozsdás zsaluk lennének a nyakcsigolyái helyén, valami reszelősen megnyikordult. A férfi megijedt, de csak egy pillanatra. Végre a jobb arcán feküdt. Még mindig furcsának találta, hogy itt fekszik kicsavarodott testtel, a végtagjaira, mintha görcsöt kötöttek volna, alig tud megmozdulni, mégsem fáj semmije. Körülpillantott. Már tisztábban látta a jobb karját, ahogy ott hevert mellette. Könyöke az égnek meredt, majd’ átszúrta az öltönyét. „A legjobb öltönyöm, a rohadt életbe.”
A feje fölött boltív magasodott. Fából volt az is, mint a padló, amin feküdt. Egyszerű, barnára festett boltív volt, semmi felesleges ciráda. A boltívről fehér madzagok lógtak alá, mint az indák az őserdőben. Most vette csak észre, hogy a madzagok mindent behálóznak, és tömegével kúsznak végig a fapadlón. Felé kúsztak, mint valami éhes kígyó horda. Egyik-másik a feje mellett tekergőzött, a többi a teste mellett kanyargott, hogy később eltűnhessen a lábainál.
Amennyire a nyakában lévő rozsdás zsaluk, és az ólom feje engedte, hátrapillantott a törzse mellett. Egy szobában volt. Egyszerű, fehérre meszelt falak. Semmi díszítés vagy tapéta, még képek sem voltak. Csak az üres falak. Csak a lényeg. A lényeg lényege. Épp, mint saját lelkének fehér üressége. Azaz üres kegyetlenség, ami a szeméből is árad, amikor az emberekkel beszél. Amikor a lányával beszél. Az a fajta fehér üresség és közöny, ami még a lányának nem engedi, hogy mélyen a szemébe nézzen, mert azonnal felperzselné. Porig égetné ez a fehér pokol. Ablakok nem voltak. Nem volt min beszűrődnie a kinti napfénynek. Csak a neon lámpák fénye nyaldosta a szoba belsejét ebben az elszigetelt világban. A szobában székek sorakoztak. Egyszerű fa székek, melyek a férfi szemében óriásinak tűntek. Hirtelen végtelenül aprónak és jelentéktelennek érezte magát. Ez megijesztette. A félelem szorosan körbe fonta a torkát. Az ablaktalan falak vak, fehér közönnyel bámultak rá. A boltív a feje fölött, mint időbe fagyott, zuhanó guillotin várta a soha el nem jövő következő pillanatot. A testét körülfonó fonalak pedig, mintha a bőrébe rágták volna magukat, kúsztak egyre beljebb, a húsáig.
Hangok szűrődtek a szobába. Gyerek hangok, lábdobogás. A férfi feszülten figyelt. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó, de nem látta, merről. A gyerekek köré sereglettek. Egyikük sem lehetett több hat évesnél. „Óriás gyerekek. Óriások, akár a székek a teremben.” Mint valami élő, izgő-mozgó hús fal, tolongtak körülötte. Mindegyik őt akarta. A bábut. A zsinegeken lógó bábut, akit kedvére rángathat az ember. A férfit hirtelen felrántották furcsa testhelyzetéből és végre egyenes háttal és egyenes végtagokkal lógott a levegőben.
Furcsa mód egyáltalán nem ijesztette meg a tény, hogy bábuvá változott. Örült, hogy most végre beláthatja a termet. Egy fából készült kis bábszínház egyetlen szereplőjeként uralta a porondot. Ahogy ott lógott a levegőben, madzagjaival egy óriás kislány kezében, úgy érezte, a terem fölé tornyosul. Ő az, akire mindenki kíváncsi. "Az egyetlen." Akit mindenki látni akar. "Az egyetlen." "Akit mindenki…"rántás. Hirtelen akkorát rántottak rajta, hogy ismét a fapadlóra zuhant. Feje nagyot koppant a színpadon, bal szemének közepéből és a szája széléről lepattant a festék. Az óriás gyerekek mind egyszerre kaptak a bábu után. Mindenki a magáénak akarta. Egyszerre többen is megragadták a zsinórjait és újra felrántották a földről. Ekkor a fejét tartó zsineg hirtelen elszakadt és a férfi feje tehetetlenül bicsaklott előre. Úgy rángatták ide-oda a fabábut, akár veszett kutyák hada az áldozatuk lerágott csontvázát. A bábu állkapcsa a mellkasához verődött, majd hátra bicsaklott, aztán megint előre. A fejet tartó kis fémszegecsek rémült sikolyait elnyomta a gyerekek civakodása. A fa karok a levegőbe lendültek, egy pillanatra megálltak, majd a faragott testnek csapódtak. A könyököt tartó néhány apró szegecs meglazult, beleakadt a bábu öltönyébe és végighasította, feltárva a nyers, élettelen fatestet. Újabb rántás, újabb szakadás. „Az öltönyöm, ti kis férgek!” – ordították némán a mozdulatlan festett ajkak. Újabb zsinór pattant el. A bábut vadul a padlóhoz csapták. Arcok bámultak rá, kezek nyúltak felé. A férfi érezte a leheletüket. A zsibongás őrjítően kalapált a férfi fülében. Mintha nem is kívülről, hanem a zsigereiből kúszott volna felfelé a koponyájába. Nem értette, mit mondanak, csak a szájak mozgását látta. A zsivaj a szájak leheletének ragacsos szagán át kúszott a bábu arcának megmaradt festékje alá. Az arcok lassan színes örvénnyé álltak össze, a hangok kettérepesztették a nehéz levegőt. Újabb zsineg pattant el, majd még egy és még egy. A bábu jobb lába hirtelen kicsúszott a nadrágból és a földre zuhant. Bal karja, mintha csak meghívót kapott volna, sietve csusszant utána, hogy furcsa szerelmespárként olvadhassanak össze, bizarr kupacot formázva a színpad közepén.
A fej, melynek szépen festett arca ekkorra már csak önmaga torz árnyéka volt, hátrabicsaklott. A torkából kiálló piciny csapok most miniatűr fejekként kukkantottak ki a nyíláson. A fej egy utolsó, tehetetlen rándulással hajolt meg saját szereplése előtt, aztán a boltív alá zuhant. Úgy hevert alatta, mintha a boltív-guillotin végül mégis ellopta volna azt a bizonyos következő pillanatot, és bevégezte volna feladatát.
A gyerekzsivaj elhalkult. Egy pillanatra fehér csend préselte össze a levegőt. A bábu teste, mint valami groteszk, öltönyös, döglött pók feküdt a színpadon, saját hálójába csavarodva. A fej fátyolosan bámult az Enyészet torkába egyetlen szemének megmaradt festékével. Az orr letörött, talán az egyik szék alá gurult. A száj pirosa eresen vicsorgott a közönségre. A gyerekek azzal a néma áhítattal bámulták a bábu összetört testét, ahogy egy döglött kutya tetemét szokták egy gazos gödör partján. Megcsodálják, a bátrabbak egy bottal meg is bökdösik; egy-két napig még beszélnek róla, aztán elfelejtik. Tudják, nincs már szükség rá ebben a világban.