A szikár, deres halántékú gazda mozdulatlanul gubbasztott a gazzal benőtt földhányáson. Nem sok kidomborodás esett azon a vidéken, a táj laposan terült el a messziségben kéklő hegyekig. Kiszáradt rétek, kínkeservvel öntözött földek, elvadult parlagok váltották egymást, az egyhangúságot csak néhány ide-oda bóklászó, a sanyarú füvet kedvetlenül tépkedő csorda törte meg.
A völgy emberemlékezet óta nem volt termékeny, talán a hegyek terelték el az életadó eső felhőit. Folyó nem öntözte földjét, csak néhány sovány patak küzdött a kiszáradás ellen, váltakozó sikerrel. A víz nagy becsben van errefelé, fel-fel lángoló, generációkon átívelő háborúskodás sem ritka az itatók és az öntözés szűkös forrásaiért.
A gazdát mindez nem érdekelte, megszokta már. Öltözéke idomult a ráncos arcához, gyűrött, seszínű nadrágjába jobb napokat látott, sokszor foltozott ingét tűrte. Szemét és tarkóját a nap hevétől széles karimájú, apjától örökölt kalapja védte, lábán vásott bakancs. Meleg az ilyenkor, de vastag talpa jól vég a szúrós torzsáktól. Szeme időnként végigfutott a kezében tartott ósdi puskán és a lába előtt keverő többi eszközön. Két számszeríj, egy hosszú lándzsa és egy ki tudja honnan itt maradt, horpadt tartályú lángszóró. Tőle kőhajításnyira egy hevenyészve ácsolt állvány kötélből font hálót tartott a magasba. Szellő sem mozdult, csak a magasba emelkedő forró levegő rezegtette a láthatárt.
Durva hang törte meg a hosszú nyár közepi délután fojtott csendjét. A gazda nem fordult hátra, a hang forrását keresve, ismerte ő azt jól. Látatlanban is tudta, sógora áll mögötte, szokásos terpeszében, kantáros nadrágjában, hasát kidüllesztve, jobb sorsot érdemelt bortól vöröses ábrázatát felfújva ereszti ki hangját sárga bajsza alól. Régebben sem voltak jóban, a gazda beteges felesége halála óta pedig tovább romlott a szomszédi viszony. A gazda némán felsóhajtott. Hiányzott az asszony, nem csak a mindennapokból. Hanem onnan belülről is valahogy. Helyette itt ágál a sógor, már senki nem tartja vissza.
– Mit ül itt naphosszat, maga szerencsétlen? – kérdezte amaz újra – Süket is tán? – s azon gondolkodott, hátba böki úgy istenesen, de azt azért mégsem merte. Kocsmahősként szerzett ismertséget, de félte, a gazdában ellenére találna, ha erővel rontana rá. Tudta mindenki, a gazda megjárta a sereget és túlélte a poklot. Hogy milyet is, azt csak találgatták. Mert holtig tartó sebekkel, de csendes természettel tér meg a földijeihez, ifjúsága parazsát kioltva, sosem keresve a bajt. Mégis óvatos távolság vette körül. Olykor a kocsmában vendégül látta egyik-másik, ki komájának remélte, s sosem maradt adósuk. De az asszonyán kívül, Isten nyugosztalja, nem ismerte senki a lelkét. Azt, ami visszajött a háborúból.
Mégis, a szükség nagy úr. A szükség pedig az élet, amit itt a csekélyke víz táplál. A merészséget és az óvatlanság pedig kéz a kézben szalad, ha a szükség kergeti. A sógort márpedig kergette, nem ok nélkül kötekedett a gazdával. Igaz, természetének nem esett nehezére, ő maga is rabiátus embernek tartotta önmagát. Tenni nem tudott ellene, így büszke daccal viselte, ugyanúgy, mint hatalmas termetét, melyet a lépcsőkön fújtatva cipelt fel. Reggel első lélegzettel már táplálta a haragot bármi iránt, a napok nyugta pedig számára csak éjt hozott hajnalig, nem békét. Teher ez, melyet sokan nyögtek a zárkózott völgy népe közül.
Bőszítette a gazda csendessége, no meg az is, hogy őróla tudomást sem vesz. És különben is, milyen bolondéria ez már itt? Megőrült ez az ember? Ül a pusztaságban, ezekkel a régi vackokkal és bámul valamit a semmiben. De a sógor nem sokáig törte ezen gondolatokhoz egyebekben sem szokott fejét. Sürgősebb ügyben járt. Fontos ügyben.
– Meghozta végre a döntését? Meddig várjak még? – kerülte meg a gazdát beszéd közben, s vizslatva a semmit, mert azért csak furdalta a kíváncsiság, mi végre kell itt lenniük, ahelyett, hogy az ügyeket a kocsmában intéznék, ahogy az jóravaló emberekhez illendő.
– Meg – válaszolta a gazda végül – de már vetéskor megmondtam. Szólok, ha van változás. Addig hagyjon békében, sógor. – Azzal ismét a fegyvereket kezdte vizslatni, fél szemét a közeli, láthatatlan valamin tartva.
Megőrült, ez már biztos – gondolta a sógor és ez némileg dühét is csillapította. Talán ki lehetne ezt használni valahogy. A Falutanács vajon elvenné az itatót tőle, ha az elméje megbomlott? Elvégre ki tudja, mit tehet! A víz márpedig kincs, mindenki számára veszélyes, ha nem megfelelő kézben van. Márpedig ki lehet megfelelőbb, mint a környék második legnagyobb birtokosa? Különben is, az a patak a nővéréé volt, hozományként vitte a frigybe, még az apjuktól örökölte, ő meg az ő apjától, ahogy a természet rendje írja. Egyáltalán miért kellett ehhez az átkozotthoz hozzámennie? Talált volna kérőt minden ujjára! Olyat is, aki legfeljebb iszik kicsit, de nem hagyja nyomorogni. Bezzeg nem fogadott el segítséget őtőle. Pedig ajánlotta. Nem is kért érte szinte semmit, de az az átkozott női büszkeség! Aztán ez a vége, idegen kézen a patak és a forrás. Érezte, hogy ismét feltolul benne a düh, de fékezte magát. A tervéhez ravaszság kell és türelem. Lassan megkerülte a gazdát, már szemben állt vele.
– Ugyan, biztos meg tudjuk ezt beszélni. Felnőttek vagyunk, nem holmi ostoba kölykök, nemde? – ütött meg békülékenyebb hangot a sógor, vállát leengedve. Néha bejött ez az egyszerű fogás, egyszerű embereknél. Szinte hálásak voltak, a nagy ember milyen barátságos velük. Mire észbe kaptak, már csak késő bánat maradt. Nem csak erővel lehet elvenni, ami kell, ésszel is, ügyes beszéddel, az apja is mindig ezt mondta. Csak ne lenne olyan átkozottul nehéz a szófacsarás!
– Mit csinál itt a határban? Ürgére les? – kérdezte a gazdától derűs kuncogással, amitől egész idegen lett az ábrázata. De tükör híján ezt nem láthatta, habár amúgy sem számított, mert a gazda rá sem pillantott, úgy felelt.
– Nem. Ősmedvére. – felelte amaz.
– Ősmedvére? – zavarodott meg a sógor. Hülyét csinál ez belőlem, gondolta és már azon volt, hogy óvatosság ide, fegyverek oda, ráveti magát és kirugdossa belőle a szuszt. Elvégre mégiscsak kétszer nehezebb nála és sok kocsmai érvelés ökölbajnoka. De visszafogta magát, csak az ábrázata torzult el néhány pillantásra. A terv az terv, most nincs kapkodásnak helye. Ha megöli a gazdát és erre rájönnek, akkor száműzik. Vagy még rosszabb. Türelem.
– Mi az az ősmedve? – firtatta, mint akit tényleg érdekel. Habár jól jöhet még az ilyesmi tudás, mikor bomlott elmével vádolja a Falutanács előtt. Már maga előtt látta, ahogy gúnyosan előadja, a Faluház alacsony gerendás mennyezete alatt, a kandalló és a pulpitus között cammogva járva a történteket, miközben az egész falu nevetése közepette ruházzák rá vissza a patakot. És akkor jöhet a földje is, hiszen patak nélkül mit érne tovább? Föld nélkül pedig úgyis elemésztődik. Jó lesz ez így.
– Az a hatalmas ősállat. Medve formájú. Nagy karmokkal, szájában agyarnyi fogak. Olyan magas, hogy a templom rózsaablakáig ér, ha felágaskodik – felelte végül a gazda, a maga lassú módján szűrve a szavakat. Mindig lassan beszélt, ha egyáltalán szólt, de keze annál gyorsabban járt. Senki nem tudott úgy dolgozni, mint ő. Pedig errefelé nem ismertek henyéket.
– Ja! Hogy az. De nem kihalt már az a beste régesrég? – kérdezte büszkén a sógor, elvégre nem kis teljesítmény a vidéki iskola hat, úgy-ahogy kijárt osztályának homályos emlékeiből ilyen tudományosságot felidézi.
– De igen.
A gazda nem sokat nevetett, de most vissza kellett fognia magát, ahogy felpillantott sógora megzavarodott ábrázatára. Kicsit a puskát is megemelte, ha netán amabban elpattanna valami. De meglepetésére a másik egy mély levegőt vett, kifújta és mosolyra igyekezett húzni a száját. Csak az állkapcsa kidudorodása jelezte összeszorított fogait.
– Akkor minden rendben, nem? Már nem árthat? Mi végre ez a sok holmi itt? – mutatott a gazda előtt heverő alkalmasságokra.
– Ez nem. Ott van benn, éhes és nemsokára kijön – biccentett a gazda az állával maga elé.
A nagy ember kényszerítette magát, hogy körbe forogjon. Mintha keresné, amit nem látni. Együtt kell működni ezzel a bolonddal, csak még egy picit, gondolta, hadd higgye, értem, amit hablatyol. Akkor többet is elmond. Mekkora mulatság lesz ebből, évekig erről fognak beszélni! Még az unokáknak is mesélik majd a levegő-medve ősállat történetét.
– De mégis, hol lapul az a szörnyű rém? A magas fűben? – faggatta tovább a gazdát, gúnyos ábrázatát rejtve, mert a mesének teljesnek kell lennie.
– Nem, a barlangban, ott ni! Nem látja? – intett a gazda és ujjával a egy közeli csenevész bokor felé intett – amögött nyílik a szája.
– A barlangnak?
– Annak hát. Ott lakik. Tele van a zsákmányai maradványaival. Idáig szaglik – szimatolt bele a levegőbe a gazda.
– És ezt maga honnan tudja? Eddig senki nem vette észre – mutatott rá a vörös arcú, habár nem igazán akarta rengetni a másik képzelgését.
– Az a két borjú, ami a múltkor eltűnt. Emlékszik?
– Jah, persze, az új tanító öccséé volt, azé a jöttmenté, aki nemrég költözött ide a városból gazdálkodni. Én is segítettem keresni a jószágot. Sose került elő, elragadták a farkasok – vélte a nagy ember a vállát vonogatva.
– Nem a farkasok voltak ám! Az ősmedve hurcolta be őket a barlangjába. Láttam – jelentette ki a gazda és szemét ismét a bokor mögé szegezte a levegőre.
A sógor hümmögött és a gondolatai sebesen kergették egymást. A homloka is belegyöngyözött a szokatlan erőfeszítésbe, de új terv kezdett körvonalazódni a fejében. Talán a Falutanács előtt is könnyebb dolga lesz, ha kihasználja a gazda ostoba tisztességét.
– Figyeljen ám rám, mostan! Ajánlok egy fogadást, mit szól? – szólt fel a nagy ember, miközben újabb pillantást vetett a bokor irányába. Ekkor tűnt fel neki a háló, amit eddig a szembetűző nap miatt észre sem vett. Magabiztos mosolya igazivá vált, állkapcsa szorítása is engedett. Egyre jobb kedve kerekedett. Mégis csak szép lesz ez a nap!
– Honnan tudjam, mit szólok? Nem hallottam még, mire akar fogadni. No és a tétet sem – vont vállat a gazda, s szeme újfent végigsiklott a fegyvereken. Bármelyiket egyetlen mozdulattal el kell tudnia érni, egymás után mindet is sebesen.
– Egyszerű. Hozzon nekem ide egy csontot onnan a barlangból. Ha friss maradék van rajta még jobb! – ajánlotta a sógor.
– Aztán miért lenne nekem az jó?
– Ha megteszi, akkor mostantól békén hagyom. Megtarthatja a patakot meg mindent, mégazután már egy rossz szavam sem lesz. A húgom miatt sem. Ígérem – győzködte a gazdát a vörös arcú.
– Így is megtarthatom – vont vállat a gazda – a rossz szava pedig füst a kéményben.
– Tudja maga is, hiába kemény legény, én sem vagyok süldő! Mindig elérem, amit akarok. Nem egyszerűbb és gyorsabb így rendezni – ütötte tovább a vasat a sógor – egy vacak csont és vége a viszálynak! Nem jobb így?
A gazda hallgatott egy sort. A nagy ember türelmesen várt, bár erősen melege volt már itt, messze minden árnyéktól. A torka is kiszáradt rendesen. Nem baj, gondolta, annál jobb lesz áldomást inni a szerzeményére. Nemsokára.
– Nem – rázta a fejét végül a gazda, erősebben szorítva a puskát -, oda én be nem megyek!
A sógor dühödten horkant fel, de eszébe ötlött, nincs még veszve a fejsze.
– Jól van, ha magának nincs vár a pucájában, majd megyek én. Ha találok csontot vagy akár valamelyik borjúba botlom, melyet nagy fogak rágtak , akkor maga nyert. Ha nem, akkor enyém a patak. Nézheti, ahogy mindent feltúrok! Áll az alku?
A gazda ismét hallgatott egy sort, majd kurtán biccentett.
– Ha magának nem kedves az élete, felőlem… de a bugyellárisát hagyja itt addig, ott benn úgysem lesz rá szüksége. Ha visszatér, odaadom.
A nagy ember kicsit habozott, majd leoldotta övéről a kicsiny zsákot és odadobta a gazdának. Tudom mennyi van benne – emelte fel az ujját, de egy pillanatig sem hitte, amaz meglopná. Elvégre pont a tisztességére építette tervét, nem ok nélkül. Azzal megfordult a bokor felé nézett.
– Ott? Oda be? – kérdezte, majd a gazda bólintását látva először tétován, majd egyre határozottabb léptekkel indult meg. Elhaladt a bokor mellett, át a csüngő háló alatt és a látszat kedvéért lehajolt, mintha keresgélne.
– Még három lépés és benn van – szólt utána a gazda – aztán még három és balra kanyarodik a járat. Onnantól nem tudom.
Sógora csak legyintett és minden erejével igyekezett visszafojtani diadalmas nevetését. Lépett hármat előre, majd balra fordult. A kiszáradt gazok között sehol egy csont, de azért lépett még kettőt előre és nehézkesen lehajolt, a száraz földet tapogatva. A fogadás az fogadás, adni kell a látszatra. Hátán, az inge alatt végigfolyt az izzadság, holott árnyéka már jócskán megnyúlt.
A gazda nézte, ahogy a sógora eltűnt a barlang sötét kanyarulatában. Számított rá, mégis kissé összerezzent a bömbölés és az iszonyodó üvöltés hallatán. A fény még valamennyire beszivárgott a nyíláson, megvilágítva egy vékony vércsíkot, ami a lejtős, sziklás talajon folyt végig. A gazda a fejét csóválta. Sosem szerette a sógorát, hitvány ember volt, ilyen véget mégsem kívánt neki.
De nincs idő ezen töprengeni. A zsákjába dobta a bugyellárist, megragadta a fegyverét és szemét a levegőre szegezte, a bokor mögé. Most már tényleg bármikor előjöhet az ősmedve, megízlelte az emberi vért. Közeleg az összecsapás.
A nap lejjebb hanyatlott és az üres puszta felett végigsuhant az első hűvösebb szellő. A szikár férfi már közelebbről hallotta a mély morgást. Izmai megfeszültek, szeme a barlang kijáratát kémlelte, felkészült a harcra. A nyílás félhomályában sárga szempár csillant, templomrózsa magasban.