Nyuszikát minden nap oktatta a mamája, hogy a világban mennyi veszély leselkedik rája. Kezdetben félve hallgatta, majd egyre felbátorodott és eljutott odáig, hogy ő bizony nem hajlandó félni. Ez olyan öreges mese, afféle mende-monda. Valójában olyan világban él, ahol büszkén vállalhatja magát mindenki. A mama nagyon maradi és nem érti, hogy a világ változott. Azt se vette észre, hogy ő együtt játszik a szomszéd kutyájával, sőt már szemeztek a túlparton lakó kis rókával is. Vadászt is látott, aki a kisfiával sétált az erdőben. A gyerek még mondta is, nézd apa, milyen édes az a kis nyulacska. Fogjad meg és vigyük haza, de az apa azt mondta, hogy nem, hiszen még nagyon apró.
A mama a régmúltban él. Persze az ő idejében, még félelemben éltek. A nyulak rettegtek a vadászoktól és a kutyáiktól is, mert a vadász lőtt, a kutya meg rohant, hogy a vadász lába elé tegye az elejtett vadat, ami aztán az asztalukon végezte. Megették nyúlgerincnek áfonyával, vagy csak egyszerűen nyúlpaprikásnak, de hasonló sorsra jutott a vaddisznó is. Olyanokat mondott a mama, hogy a vaddisznót leszúrták, a szőrét tűzön pörzsölték, felvágták a hasát és kibelezték, felfűzték egy hosszú rúdra és azon sütötték. Állítólag ezt ő maga is látta egyszer. Aztán meg azt is mondta, hogy még a galambot is megeszi az ember, persze előbb levágja a fejét és kitépkedi a tollait, majd megsüti, vagy kirántja. Nem tudta, hogy milyen az a „kirántja”, de mindegy is. Eleinte úgy félt, de a mama nem kímélte. Azt mondta, hogy ezeket tudnia kell, mert ha nem vigyáz, akkor hamar véget ér az élete.
Miután azonban már immunis lett erre a sok borzalomra, és ő maga sohasem volt ilyesminek tanúja, rájött arra, hogy az egész egy nagy butaság. Fogalmazhatna csúnyábban is, de nem akarta a mamát megbántani vele.
Tudta, hogy jót akar, de ő még a múlt században élt és nem képes felfogni, hogy a világ megváltozott. Senki sem tör mások életére, mindenki tiszteletben tartja a másik jogait. Ő meg sajnos ezt nem hiszi el, csak károg, mint az öreg varjú a fán, ezért egy ideje már nem tudnak szót érteni egymással.
Az igazat megvallva már ott tart, hogy nem is nagyon hiszi el, amit a mama mond. A mókustól tudja, hogy az öregek szenilisek. Ő meg aztán igazán szakértő, hiszen sok társa költözött be a gazdag villák kertjeibe, ahol már nincsenek maradi gyümölcsfák, hanem gyönyörű örökzöldek díszlenek. Mondjuk, a gyümölcsfákat se ismeri, mert a mama szerint a nyulak nem fogyasztanak gyümölcsöt.
Azt is elmagyarázta mókus barátja, hogy a demens ember feledékeny, szerinte a mama is az lett.
Hirtelen nagy zajt hallott, biztos tűzijáték, hiszen arról meg a fecske mesélt. Ő, aki éppen augusztus huszadikán kelt ki a tojásból, és látta, hogy milyen gyönyörű színes csillagokat raktak fel az égre az emberek, az ő tiszteletére. Igaz, hangos volt, de nem az számít, hanem csak az, hogy csodaszép volt a látvány és hogy az emberek örömöt akartak szerezni neki ezzel.
Most viszont nem lát semmit, illetve, egy kutya rohan felé. Vajon miért? Ebben a pillanatban borzalmas fájdalmat érzett a hátsó bal combjában. A vadász hangját is hallotta: „most már biztos eltaláltam, siess, hozd ide”!
Jaj, csak nem róla beszél az a kedves ember, csak nem ő lőtt rá? Mama! Mama! – kiáltotta kétségbe esve, miközben a fájdalomtól a földre rogyott. A mama helyett azonban a róka sietett a segítségére. Ó, kedves barátom, látom megsérültél, de ne félj, nem várom meg, míg ideér az ember szolgája a kutya, hanem magam végzek veled, hiszen már egész jó a formád, tökéletes leszel ebédre.
De, hiszen mi barátok vagyunk! Mi nem félünk egymástól. Nekünk nincsenek ellenségeink. Beszéljük meg! Tudod, a kommunikáció fontos. Nem erőszakkal, hanem szavakkal győzzük meg egymást. Mi kulturáltak vagyunk, mi vagyunk az új nemzedék.
Jaj, kedvesem, hogy te milyen buta vagy! – mondta a róka. Nem tudtad, hogy ez mese? Téged nem figyelmeztetett a mamád?
De, igen, csak nem hittem neki, mert öreg, demens, maradi és múlt századi.
Nem a század számít, hanem a természet, ami független a századoktól. Az okos más kárán tanul, a buta meg a sajátján, vagy még azon se. Ez így volt mindig és ezután is így lesz.
Még egy durranás és elterült a róka is. Nyúl mama csak erre várt, kiugrott a bokorból és behúzta a kisfiát. Bekötözte a lábát és befektette az ágyába. Nem szólt egy szót se, hiszen a tapasztalat többet ér minden szónál. Fiacskája egy életre megtanulta, kinek hihet és kinek nem, és azt is, hogy a természet törvényeit nem képesek átírni a századok.
4 hozzászólás
Kedves Rita!
Nagyon élveztem!
Csoda jó utalások,meglátások,tanulságok!
“csak nem hittem neki, mert öreg, demens, maradi és múlt századi”
Ez a felfogás nagyon elterjedt!
Gratulálok!
Nagyon tetszett!
Szeretettel:sailor
Szép estét!
Kedves sailor!
Köszönöm az olvasást és örülök, hogy megláttad benne a szándékot. Igen, tanmesének szántam, mert az ember fiatal korában lázad szinte minden ellen és azt gondolja, hogy ő majd mindent jobban csinál, mint az elődei. Aztán rá kell, hogy ébredjen – ki előbb, ki később – hogy a világ és abban az emberek nem változnak, mondjanak is bármilyen szép eszméket.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Egyértelműen nem gyerek mese. 🙂 Inkább tanmesének illik be. Jean de La Fontaine meséit juttatta eszembe. Nagyon tetszett! Örülök, hogy elolvastam.
Szeretettel:
deb
Kedves deb!
Igazad van, annak is szántam. Azért egy gyereknek is jó, ha a szülő elmagyarázza, hogy miért is nem változik a világ, mert a természet megmarad, mondjanak is bármi mást nekik. Talán egy “mesén” keresztül elfogadhatóbb az okítás, mint ha direktbe mondja azt a szülő.
Köszönöm az olvasást és a hozzászólást.
Szeretettel: Rita