– Atyám, most már ki kell adnia nekünk a szipirtyót!
Felbőszült csapat élén a Polgármester, közvetlen mellette a hangoskodó pék, mögöttük a gyülekezet többi tagja, néhányuk dühösen az öklüket rázva. Mindannyian a lincselésre érkeztek, de a boszorkányégetés lehetősége is kellőképpen felvillanyozta őket.
A helyi kocsmáros is megtalálható volt a zúgolódó csoportosulásban: a jelenlevő férfiaknak osztogatott egy kupicával a demizsonjából, közben hozzátette, hogyha ennek vége, az új eresztésű pálinkájából jelentős árengedménnyel lehet majd fogyasztani a bisztrójában.
– Boszorkány, máglyára vele! Megégetjük, azzal le van a gond! Megbabonázta az egyik ismerősöm villanybojlerét! Három napig nem volt meleg vizük, nem tudtak fürdeni, mosogatni! Az alvégről jött a Tisztánlátó, aki a varázscsavarhúzójával és a bűvös erejű szigetelőszalagjával tudta csak levenni a rontást! – kiabált a kis közösség nyeszlett pékje.
A lelkész a templom félig nyitott ajtajában állt. Amikor úgy döntött, belép a rendbe és felveszi a reverendát, még nem tudhatta, mi vár rá a valós életben.
Erre nem készítették fel a papneveldében. Nem akart a horda útjában lenni, konfliktusba keveredni meg pláne, de tétlenül sem nézhette, hogy az emberi butaság ilyen formában testet öltsön.
Felnézett az égre. Abban a fáradt tekintetben benne volt minden: könyörgés fölfelé, egy bölcs útmutatásért, egy pohár italért, a másnaposságra, akár csak egy Isteni sugallatért.
Mert pontosan az ilyen kishitű, és még egyszerűbb emberek legpitiánerebb problémái miatt nyúlt először a pohár után. „Fenékig, a kutyafáját! Ez még nem Istenkáromlás!”
Így is lett. De nem csak a pohár, hanem az üveg fenekéig. Azután jött a második, aztán meg a többi, másnap meg az iszonyú fejfájás, és olyankor a mise végtelennek tűnt. Az éneklő jámbor gyülekezet hamiskás kornyikálásai úgy hatottak, mint az éhező farkascsorda üvöltése.
A misebor jótékony hatása csillapította a másnaposság tüneteit, jöhetett a gyónás ideje, és csak azon procedúrák eltelte után szokta elszívni az aznapi első cigarettáját, a templom hátsó kertjében.
– Emberek! Boszorkányok nincsenek! – kiabált közbe a Polgármester.
Az öregasszony, akit boszorkánynak tituláltak, az oltár mögött rejtőzött el. Népes tábor gyűlt össze a kedvéért az Isten háza előtt, de nem a szeretetük jeléül, hanem azért, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak tőle.
Nem állt szándékában bevállalni a lehetséges vesszőfutást és megégetést, amennyiben tényleg ennyire elszánt a csőcselék.
Nem volt más kiút, ő is a hátsó kijáraton át távozott ugyanúgy, mint a Polgármester, aki nem sokkal előtte hagyta el a templomot a sekrestyén keresztül. Mégis mit mondanának az emberek? Milyen bűne lehet egy Polgármesternek?
A lelkész tudott róluk, de két okból sem ítélkezhetett. Az egyik az, hogy kötötte a gyónási titoktartás, a másik pedig, hogy a Polgármester ritkán járt templomba, és még ritkábban gyónt.
Ha igen, akkor a pap hosszú időn át hallgathatta a bűnöket, és közben sűrűn kapkodta a levegőt pánikrohamok kíséretében, és talán meg sem érte a sok-sokévi teológiai tanulmány, az önmegtartóztatás, nem beszélve a cölibátusi fogadalomról.
A falu első embere csak gyónni akart, és feloldozást szeretett volna. Fogalma sem volt róla, hogy a vétkei hallatán a gyóntatófülke másik oldalán ülő tiszteletesnek gyakran szorul a mellkasa és légszomja van.
Kiszabott penitenciáját, amit az Atya rótt rá a Fiú és a Szentlélek nevében, persze egyáltalán nem mondta el, még kétszer sem, nemhogy tízszer. Megszabadulván a lelkét terhelő bűnöktől, tiszta lelkiismerettel távozott a templomból.
A tiszteletes végre levegőhöz juthatott, és megtörölhette izzadt homlokát.
Mit mondhatna egy tanult, őszinte és nyílt ember, olyanoknak, akik néhány vonásban elmaradnak mögötte?
– Testvéreim az Úrban! Könyörögve kérlek benneteket! Ne tegyétek!
A Polgármester éppen az egyik hivatalnokával csináltatott helyszíni fotókat a következő választási kampányához, amikor feltárult egy különös természeti jelenség.
Számukra az. Én tudom, mivel állok szemben. A Tiszteletes úr azonnal nekifogott az ördögűzésnek, de latin nyelvű halandzsája semmit nem ért. Jó, hogy a közelben tartózkodtam. Számítottam erre!
Revolverem betárazva ezüsttöltényekkel. Felkeccintettem a söröm, alaposan belekortyoltam. Gyertek csak, túlvilági rohadékok!
A Tiszteletes elég könnyen feladta. Abbahagyta imáit, remegő kézzel nyúlt a cigarettája után.
Tüzet adtam neki az öngyújtómmal, de félszemmel a tátongó és különös színekben örvénylő mi a frászt figyeltem:
– Tessék, Szentatyám! De most álljon félre! Durva dolgok vannak készülőben! Elég erős a hite? – tettem fel a kérdést, közben behorpasztottam a sörös dobozt, és eltapostam a csikket.
– Azt hiszem… Ez…? – válaszolt, s egyben kérdezett vissza ijedten.
– Igen, Atyám. Ez, az lesz! Ítéletnap. Most mindenki elszámoltatik. Ha vannak itt olyanok, akik vétkeztek így vagy úgy…? Hát most nem szeretnék a helyükben lenni. Hé, Tiszteletes, nehogy itt elájuljon! Szedje össze magát!
Mindent nekem kell csinálnom? Az eddig még hangoskodó tömeg oszladozóban volt. Már ha a rémült ordítozással full kakaóra gerjedt pánikot nevezhetem így.
Iszkoltak a népek mindenfelé. A púposkodó Polgármester menekült legelöl, mögötte pedig a hivatalnoka.
Futás közben, szuszogva osztotta az észt:
– Fiam, ez nem kerülhet a helyi hírmondóba!
A kocsmáros, szavaim hallatán, csak állt megdöbbenve, egyik kezében a demizson, másikkal sűrűn vetve mellkasára a kereszteket:
– Az Atya, a Fiú, a …! Nem az én vétkem! Sógorom javasolta, hogy használjak sok cukrot és élesztőt! A… nevében… Miatyánk… Hol tartottam?
– Ámen, seggfej! – fejeztem be a zugkocsmáros és lőrepancsoló imádságát. – Szívesen!
Addigra már a revolverem elsütőbillentyűjére helyeztem az ujjam. Határozottan vettem célba a csoroszlya homlokának közepét:
– Ne mozdulj, nyanya! Itt a jegyed a pokolba, ahová tartozol! Mondd szépen, csííííz!
Valamit rebegett a szottyadt bige szája. Sötét erőket hívhatott segítségül, mert a ráncos homlokába szánt ezüstgolyó frankón belassult, pontosan a szikkadt ábrázata előtt.
Gúnyosan vigyorgott, majd pedig magabiztosan oldalazni kezdett a gomolygó mi a franc felé, közben ezt kiáltotta felém:
– Banyatankok mindenfelé! Lassan ellepik a földet! A jóslat beteljesedik! Szánalmas világotok fő alappillére az akciós vásárlás lesz, ezen belül is a nyuggerek kedvence, a far-hát! Próbáltam beilleszkedni! De… valljuk be, ez a lét nem nekem való! Utánam jönnél még az alvilágba is? Ér ez neked annyit, pubi?
Oké, elő a farbával:
– Felismertelek tegnap a pénztárnál! Még ki sem fizettem a söreimet, de te már tolakodva nyújtogattad a pénztárosnak a pontgyűjtő kártyádat! Szikkadt satrafa, mellétrafáltál! Az én világom alapja a sör és a rock and roll, nem pedig sorban állás. Mindazonáltal… pubi ám az a jó édes pokolbéli nagynénéd! Nincs hová menekülnöd, bárhol elkaplak! Jöhet a helyedbe száz, akár ezer! Nem tudjátok elrejteni a démoni vonásaitokat, hiába tetszelegtek a szeretetreméltó kisnyugdíjas képében! Nesze, búcsúzóul egy kis magnézium és provitamin utánpótlás! – kiabáltam vissza, és az egész tárat kilőttem rá.
Hasztalan. Megbabonázta a revolverem, a töltényeim. A tér addigra már teljesen kiürült. Ketten voltunk a boszorkánnyal, szemtől szemben. Illetve a helyi lelkész. Csakhogy…
– Infarktus végzett vele! – jegyezte meg a gonosz küldötte félvállról, aztán felszívódott abban a fura bigyóban.
Mit tehettem volna? Utána ugrottam az egyre szűkülő és már halványodó… izébe, és csak zuhantam, zuhantam.
Ha nem riaszt fel álmomból az ébresztőóra, valószínűleg célt értem volna, és a gonosz egyik hírnökét sikerül örökre kivonnom a forgalomból…
Sid Clever