A birtok

– Köszönöm, hogy eljött.
– Egy leendő üzlet megkötéséért érdemes fáradozni.
– Leendő üzlet? Hm. Jöjjön, mutatok valamit.
Az öregember és az öltönyös férfi kiléptek a teraszra.
– Nézze! – mutatott a lábuk alatt elterülő völgyre. – Ez itt mind az enyém. Ezt akarja megvásárolni tőlem.
– Úgy van.
Szúrt ez a mondat. Hogy meri ilyen szemtelenül odavetni, úgy van. Az egész élete munkája, és ez csak egyszerűen annyit mond: úgy van. Az a bamba vigyor az arcán pedig olyan, mintha hozzáfércelték volna a füléhez.
Az öregember az érzelmek tengerének hatalmas hullámain hánykolódott. Taszította az öltönyös modora. Nem szívesen akart üzletet kötni vele. Inkább nézte a gyönyörű zöld tájat, ami beleveszett a végtelenségbe. Erdők, mezők, szántók, gyümölcsösök. Mindenhol élet.
– Akkor tehát megfelelő az az ár, amit ajánlottunk érte?
– Psssszt! Hallgassa csak!
Egy gólya repült el alig néhány méterrel a fejük felett. Szárnyainak suhogása lecsendesítette az öreg háborgó lelkét.
– Minden évben ide járnak – szólalt meg. – Még gyerek voltam, amikor az elsőt láttam.
– Ó igen. Biztos nagy élmény lehetet.
– Jó napot István bátyám! – kiáltott fel a teraszra egy férfi.
– Szervusz Ferkó! Minden rendben van?
– A legnagyobb rendben. Látom, újra itt van a család – biccentett a gólya irányába.
– Igen, három hete jöttek. Nemsokára a kicsik is kibújnak a tojásból.
– Szeretnek itt ezek a madarak István bátyám. Nagyon szeretnek. De ki ne szeretne itt, nem igaz? Mindenki boldog ebben a völgyben. Na, áldja az ég, nekem mennem kell.
– Isten veled Ferkó!
– Tihanyi úr, elhoztam a papírokat, amiket előkészítettünk a szerződéshez – kotorászott táskájában az öltönyös.
– Meggondoltam magam. Nem adom el – mondta az öreg határozott hangon.
– Hogyan? De hát azt ígérte, hogy…
– Felejtse el! Nem adom el. Nem engedem, hogy erre a helyre gyárat építsenek.
– De hát mi a jövőt hozzuk el ide. Milliárdokat hozna a vidéknek ez a beruházás.
– Milliók, milliárdok! Látta a Ferkót? Neki nincsenek milliói, mégis boldog, ahogyan az egész völgyben mindenki. Minek ide a sok pénz, mikor minden megvan itt, ami az élethez kell. A pénzből is van. Igaz nem sok, de nem is kell sok, mert még megrontja az embert. Nem adom el a völgyet fiam. Mondja meg a főnökének, hogy keressen magának más helyet!
– Ha ezzel a hírrel megyek hozzá, akkor nagyon dühös lesz. Nem kellene átgondolni ezt a döntést Tihanyi úr?
– Nem. Végleg eldöntöttem. Hacsak…
– Igen?
– Egy feltétellel eladom. Jöjjenek el ma este hozzám vacsorára, Ön és a főnöke. Amennyiben képesek lesznek megenni mindent, amit feltálalok, akkor megköthetjük az üzletet.
– Furcsa ajánlat, de nem bánom. Ez már sokkal jobban hangzik, és a kihívás is kívánatos. Vacsorára itt leszünk. A viszontlátásra.

***

– Üdvözlöm Önöket uraim! Fáradjanak beljebb!
A két öltönyös magabiztosan lépett be a ház ajtaján.
– Remélem kiböjtölték a mai napot, mert ha nem fogy el az a sok étek, bizony füstbe megy a tervük – mosolygott rájuk az öreg.
– Azon ne aggódjon, nem ijedünk meg egy kis ennivaló láttán – mondta az öltönyös. – Tihanyi úr, hadd mutassam be Önnek Dr. Albert Bálint vezérigazgató urat.
A két férfi kezet fogott, miközben végigmérték egymást. Szikrázott a levegő a tekintetek kereszttüzében.
– Jó estét Tihanyi úr! – sziszegte a vezérigazgató.
– Részemről a szerencse! Jöjjenek, ne várakoztassuk meg a többieket!
– Vannak itt mások is?
– Persze. Meghívtam egy-két falubelit vacsorára. Nálunk ez így szokás. Remélem, nem zavarja az urakat!
– Egy cseppet sem – mondta a vezérigazgató.
– Csak tessék, előre a folyosón.
A három férfi egymás után lépett be az ebédlőbe, ahol három terített asztal fogadta őket. Az elsőre az volt írva: múlt. Néhány aggastyán ült a terítékek mögött. Az asztalon roskadásig volt mindenféle finomság. Alma, körte, sült libacomb, marhapörkölt, galuska, házi savanyúság. Csakúgy, mint a második asztalon, amire az volt írva: jelen. Ferkó és még két férfi ült az asztalfőn, körülöttük nevetgélő asszonyok és gyerekek.
– Jöjjenek, az Önöké ez az asztal – mutatott a harmadik asztalra, amire a jövő szót írták.
Hogy milyen étkeket rejtett a teríték, azt nem lehetett tudni, mert minden le volt takarva, de az aranyhímzéses terítőből, az ezüst étkészletből és a finom selyemből készült partedliből bárki azt gondolhatta, hogy valami királyi ételrengeteg várja a vendégeket. A vezérigazgató homlokán még egy verejtékcsepp is megjelent, félve attól, hogy nem tud eleget tenni a kihívásnak.
Az öreg gazda leültette a két vendégét, majd a múlt asztalához ment.
– Maga nem csatlakozik hozzánk Tihanyi úr? – kérdezte az öltönyös.
– Nem. Nekem itt a helyem a régi időknél. Maguké a jövő.
– Szellemes, nagyon szellemes – mondta az öltönyös. – De mi ez a múlt, jelen, jövő dolog?
– Ha ránéznek a múlt asztalára, láthatják, mit adott régen ez a völgy az embereknek. A jelen most is ezt adja. Nem kell hozzá pénz, csak kétkezi munka, mégis roskadásig az asztal. Ez az élet. Ez terem itt nálunk a völgyben. A maguk számítástechnikai üzeme, ami a jövőt kínálja, mást terem. Jó étvágyat mindenkinek! Lássunk hozzá!
Dr. Albert és az öltönyös, csorgó nyállal emelték fel a terítékekről a fedőt, de amint meglátták mi van alatta, szinte egyszerre ejtették ki a kezükből. Az öltönyös falfehér, az igazgató téglavörös lett. Egymásra néztek. Dr. Albert ott helyben felnyársalta volna beosztottját, ha nem tiltotta volna az etikett.
Az asztalon halomba rakva álltak a különféle számítógép alkatrészek. Chipek, vezetékek, ledek és még ezernyi apró kütyü.
– Úgy látom a birtok nem lesz a miénk Kedvessy úr, így azt hiszem távozhatunk is – sziszegte a vezérigazgató. – Köszönjük a meghívást, de most mennünk kell – fordult a gazdához.
– Én köszönöm, hogy eljöttek – válaszolta az öreg.
Kikísérte az urakat az ajtóig, majd búcsúzás gyanánt csak ennyit mondott: – Ugye megértik, miért nem adhatom el?