Arany szikrákat szórva csillogott a napsugár, melegségével átölelte a kirakat üvege mögött álldogáló kék-pöttyös bögrét. Már egy ideje ott szobrozott a többi csecse-becse között, de nem akadt senki, aki éppen rá vágyott volna. Pedig mindent elkövetett, hisz úgy domborított, mosolygott minden járó kelő emberre, ahogy csak egy ilyen bögrétől telhetett. Társai lassan elfogytak, újabbak is jöttek, de ő valahogy mindig ott maradt.
Egy meleg nyári napon azonban megjelent egy mosolygós szemű kislány, kíváncsi, maszatos arcocskáját a kirakat üvegére nyomva, vidám csókot küldött a bögre felé. Aztán aprókat szökdelve tovább haladt. Másnap ismét megjelent újabb mosolygós csókot küldve. Így ment ez nap mint nap. A bögre már minden délelőtt menetrend szerint várta és mindig pislákolt benne a remény: – Talán majd ma! Ma biztosan megvesz! – De a lányka csak a csókhintésig jutott el.
Egyik éjjel hatalmas vihar kerekedett. A felhők őrült dühvel hajigálták villámaikat, a szél egyre erősebben fújt. A kirakat előtt álldogáló vén gesztenye minden erejét megfeszítve ellenállt a szél, tomboló erejének, de korhadt ága nem bírta az ostromot és egy hatalmas robajjal letört a hajladozó törzsről. Nem ám csak úgy simán leesett a sárba; a szél alákapott, felemelte, megpördítette s egy erőteljes lendülettel egyenesen a kirakatba csapta. Olyan csörömpölés keletkezett, hogy a vihar zaját is felülmúlta. Siralmas képre ébredt a reggel. Még a nap is a felhők mögé bújt a rombolás láttán. Aztán jött pár munkás, rendbe tették az utcát. Felsöpörték a törmeléket, összevágták a fa lehullott ágait. A megsemmisült, összetört kerámiákat kidobták, a betört kirakat üvegét újracserélték.
A kislány újra eljött, nézte a helyreállító munkálatokat és lázas tekintetével egyre a bögréjét kereste. Napok óta járt a közeli zöldségeshez segíteni egy kis aprópénzért, a nagymamával élt egy ideje. Azóta, amióta anyjáék elmentek vidékre a testvérét meglátogatni, aztán elfelejtettek hazajönni. Csak ismerősök jöttek, meg barátok. Furcsállotta is ezt a nagy jövés-menést. Nem tudta mire vélni a sötét ruhás emberek ilyen nagyszámú jelenlétét. Aztán a nagyi behívta a tisztaszobába, majd szemét törölgetve elmondta: – Többé nem jönnek haza anyáék. – Az úton szembejövő kamion sofőrje elaludt és mire észbe kapott, már késő volt. Minden vasárnap kijárnak a temetőbe beszélgetni a szürke, nagy kőtömbhöz. Visznek színes virágokat is a nagyi kertjéből. Most, hogy újra ott állt és látta az újabb veszteséget, ismét átjárta kicsi, törékeny szívét a félelem. Olyan szorgalmasan gyűjtögetett a kék-pöttyös bögrére. Lelkesen válogatta a rohadt gyümölcsöt, söpörte a boltocska kövezetét. A napi fizetségből eltett néhány aprót, hogy azt a csodálatosan mosolygó bögrét megvehesse. Ábrándokat szőtt, hogyan fogja a reggeli kakaóját szürcsölni, maszatos, de annál boldogabb mosollyal arcán. Az éjjeli tomboló vihar azonban szilánkokra törte ezt a csodálatos ábrándot. Szemében születő könnyekkel elindult hazafelé, még vetett egy utolsó pillantást az út mellett heverő törmelék halmazra, és nagy sóhajtással éppen indulni készült, amikor meglátta a kupac tetején kidomborodó kék-pöttyös bögre hasat. Nagyot dobbant a szíve! Odalépett, s a vékonyka ujjaival belekotort a törmelékbe, és lám, lám, ott volt a bögre! Nem tört össze, csak a füle bánta a vihar dühét. Mivel a füle nélkül nem értékes, a munkások a többi szeméttel kidobták. – Milyen buták, gondolta a kislány. – hisz nincs is semmi baja! Így is lehet belőle inni! Szívére szorítva talált kincsét, hazaindult.
Egész úton szökdécselt, énekelt. Olyan vidámság járta át, amit már rég nem érzett. Amikor hazaért, még nem volt otthon a nagyi. Vizet engedett hát és apró, óvatos mozdulatokkal, nehogy valami baj érje, szépen elmosta bögréjét. Tejet melegített, a konyhaszekrényben pedig megkereste kedvenc kakaóporát. Olyan áhítattal kevergette, szürcsölgette a kakaót, mintha az életben ez lenne a legfinomabb dolog! Aztán újra elmosta, eltörölgette nagy-nagy gondossággal, majd pici ujját orra hegyére téve erősen gondolkodóba esett, hová is tehetné ezt a becses kincset? Hát hová máshová, mint a vitrinbe! Ott a helye! Igen ám, de az magasan van, nem éri fel. Pedig oda kell tennie és kész! Még jó, hogy van a nagyinak hokedlije. Igaz felemelni nem tudta, de simán odacibálta a szekrény elé. A bögrét rátéve óvatosan felmászott rá, majd az üveget félre húzta és helyet csinált a kék-pöttyösnek. Középre, az étkészlet elé tette. Ott mindig láthatja, mint ott a kirakat mögött. – A letört fül helyét befelé fordítom, senki nem tudja meg a tökéletlenséget! – gondolta.
Alig várta a nagyi jöttét! Miközben a vacsora készült be nem állt a szája. Csicsergett, mint egy seregnyi fióka. Nagyi nem is tudta mire vélni ezt a nagy változást. – Mi lelt, te lány? – kérdezte meg végül. Ő pedig szinte levegővétel nélkül mesélte az eseményeket. Lefekvéskor még a lámpát sem hagyta leoltani, mert hát a sötétben nem láthatja a bögrét. – Ugyan már, te kis buta, ha alszol, nem láthatod! – dorgálta őt nagymamája mosolygós szemekkel.
A csendes félhomályban újra büszkén állt a bögre. Most az ezüsthold fénye játszott pöttyein, de boldog volt. Újra nagyon boldog, hisz’ szeretett és szerették.
16 hozzászólás
Olyan Móra Ferences hangulata volt az egésznek.
Köszönöm, hogy olvastál…
Tünde
Szia Tündi! Kedves történet.Egy gyermeki vágy, egy tiszta kitartó szeretet, akár egy tárgy utáni ragaszkodás. Tanulhatnánk belőle , tanulhatnánk a gyerekektől.
Szeretettel:Marietta
Drága Marietta!
Köszönöm szavaid és az olvasást!
Ölellek: Tünde
Nagyon bájos történet, kedvesen megírva, Gratulálok hozzá.
Üdvözlettel: mistletoe
Kedves Mistletoe!
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel láttalak: Tünde
A szülők balesetét kihagyva inkább mese ez a történet.
A kislány néha túl kicsi a történethez /csókokat dobál a bögrének, nem tudja felfogni, hogy miért nem jönnek haza a szülei, nem éri el a vitrint csak hokedliről – óvodás/.
Máskor túl nagy a történethez /dolgozik a zöldségesnél, ha ez nem egy mesebeli zöldséges, akkor ehhez már elmúlt a kislány tizennégy éves, kakaót főz magának – legalább felsőtagozatos iskolás/.
Egy mesébe mindez jól belefér, némi kis igazításokkal, de egy novellába nem nagyon.
Kedves Person!
Köszönöm a véleményed és az olvasást.
Igazából csak egy kis régies történetnek szántam, bár lehet, hogy mese szerű…
Az érzések átadására, közvetítésére figyeltem csupán.
Szeretettel láttalak: Tünde
zuzmra kedves!
boldogsághoz, "csak" szeretet kell!
Így még egy sérült bögre is az lehet…
Érzékletes kis mese,
Köszönöm, hogy olvastál kedves Dóra!
Szeretettel láttalak: Tünde
Még nem olvastam tőled prózát,de ez remek…Jól megírtad!
(talán a szülök és a testvér halálán egy kicsit gyorsan túl esett a történet…)
Szeretettel olvastam:Pityu
Köszönöm, hogy olvastál kedves Pityu!
Most nem azon volt a hangsúly…
Szeretettel láttalak: Tünde 🙂
Ó, tündéri történet. A kislányt, olyan öt év körülinek képzeltem; nagyon érzékletes.
gratulálok: Delory
Kedves Delory!
Köszönöm, hogy olvastál!
Vannak döccenései az írásnak, mivel a kislány korát nem határoltam be.
Azért ötnél többre gondoltam… : )
Szeretettel láttalak: Tünde
Drága Tünde!
Megható szívbe markoló történet. Olyan szeretet árad belőle, és olyan melegséget éreztem olvasása közben. Köszönöm az élményt amit nyújtott. Jó volt a lelkemnek!
szeretettel-panka
Jaj, drága Panka! A szavaid azok, amelyek melengetik a szívet!
Tudom, nem a legtökéletesebb írás, de nem a nyelvtan vezérelt, csupán csak az érzelmek…
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel ölellek: Tünde : )