A boldog fácska

Egy kertben valahol a városhatárban állt egy tölgyfa. Még csupán tíz éves volt. Ez még elég fiatal kor egy fánál. Nyár derekánál tartott az év és a fácska a maga módján boldog volt. Sütött a Nap, kék volt az ég és csiviteltek a madarak. Ahhoz ugyan messze voltak, hogy értse őket, de jól esett a trillázásukat hallgatni. Még kevés ágacskája volt, alig nyújthatott védelmet a madárkáknak, úgyhogy azok inkább a vénebb fákat választották.
Egyik reggel aztán arra ébredt a fácska, hogy érti miről dalol az egyik kismadár. Körülnézett és látta, hogy egy apró fecske az egyik felső ágára telepedett le. Kedvesen köszöntötte az ébredező fát, majd elindult sarat és fűszálakat keresni a fészkéhez. Mikor visszaért dalolni kezdett. Dalolt napkeltétől napnyugtáig. A fácska meg csak hallgatta. Énekelt a kicsi fecske születésről, halálról, boldogságról, szomorúságról. Rengeteg dolgot ismert. Mikor a fácska megkérdezte, hogy honnan tud ennyi dolgot, a madárka eldalolta neki, hogy előző nyáron egy parasztház ereszében rakott fészket. Pont belátott a szobába, és látta, hogy mi történik, és hallotta, miről beszélgetnek. A fácska egész nyáron a pici fecske dalait hallgatta, amelyek újabb és újabb tájakra vitték, és újabbnál újabb dolgokat tanítottak neki.
Nyár végére a tölgy már nem volt olyan boldog. Érezte, hogy rengeteg dolog hiányzik az életéből. Ő is szerelmes akart lenni, szaladgálni akart. Emberként akart élni. Azt hitte, hogy az jó. Aztán eljött az ősz, és a madárkának búcsúznia kellett. Új kalandok vártak rá. És a fácska hiába akart vele menni, nem tudott. De a madárka megígérte neki, hogy jövőre újra eljön, és elmeséli, hogy miket látott.
Ősz közepe lehetett, mikor egy gyönyörű pillangó szállt a tölgy egyik ágára. Kékek voltak a szárnyai, és úgy csillogott rajtuk a Nap, mint ahogy a tengeren fénylik a naplemente aranyhídja. Indiából repült el egészen odáig, és még a fecskénél is több dolgot tudott. Mesélt neki az indiai hegyekről, emberekről, a színes ünnepekről, és arról, hogy egyszer egy magas hegyen egy idős emberrel találkozott, lehetett vagy száz éves. Mezítláb volt, csak egy barna köpeny volt nála és kezében egy sétabot. Fent ült a hegy tetején, és nézte a napkeltét. A pillangó a vállára szállt és a bácsi mesélni kezdett neki. Elmesélte, hogy a hit a mozgatója mindennek. Ha valamiben erősen hiszünk, akármilyen lehetetlennek is tűnik, megtörténik. El kell csupán képzelni, és mint a mesékben, a képzelet valóra válik. Már januárra járt, mire a pillangó befejezte a történetét. A tölgy pedig figyelmesen hallgatta. Nem szólt közbe egyszer sem. Nagyon érdekesnek találta, amit a pille mesélt. Még azt sem vette észre, hogy levelei lehullottak, és szörnyen hideg van. Nem sokkal az után, hogy a pillangó befejezte a mesélést, mint aki küldetését teljesítette, lefordult a faágról és elpusztult. A fácska nagyon megsiratta, hiszen ez alatt a hosszú beszélgetés alatt egészen megkedvelte. De tudta, hogy nem temetkezhet bele a bánatba, a kis lepke sem ezt szeretné. Végiggondolta, hogy mit is tanult. Hitt abban, hogy a pillangó igazat mondott, és abban, hogy képes mindezt megvalósítani.
Behunyta szemét, és egy gyönyörű tavaszi réten volt. Ugrándozott, akár egy ember, lefeküdt az illatos virágok közé, kergetőzött a madarakkal. Igazán boldognak érezte magát. Nem volt egyedül, szabad volt. Ha ahhoz volt kedve, hát felugrott a felhőkre és repült velük együtt. Kinyitotta a szemeit, és csak a sivár, sáros mezőt látta. De nem szomorodott el. Tudta, hogy mire gondolt a lepke. Már nem a mező volt az Ő világa, hanem amit magának képzelt. Ismét behunyta szemeit. Most tengerparton volt, ahol hatalmas sziklák emelkedtek ki a vízből. Úszott a habokban, sétált az aranyhídon.
Közben teste kiszáradt, megszűnt a mi világunk számára létezni. Tűzifa lett belőle. Talán a fácska örült volna a melegnek, mert abban az évben nagyon fogcsikorgató volt a február. De már nem érdekelte, megtalálta a boldogságot, mert ő nem csak tudta, de hitte is, hogy létezik ilyen.