Határtalanul
Sárga Rózsa
Ádám lefirkantotta a kért dolgokat. „Ügyes srác ez a Balázs” – gondolta miközben nézte, mit csinál az őrmester. A virtuális karambol után sikerült hamar megismerkednie a nagyvároshoz közeli községből egy lánnyal. Szerencsére nem túl fiatallal. Csevegtek a Neten fél órát, majd elköszöntek egymástól. Elindult vissza az irodájába. Közben végig gondolta, esténként legalább egy órát el kell beszélgetnie ezentúl a hölggyel ahhoz, hogy el is utazhasson hozzá. Egy hetet adott magának arra, hogy meghódítsa a nőt. Amikor odaért az irodájába, az asztalán már ott hevert két kinyomtatott papírlap. Kényelmesen elhelyezkedett a székében. A szokásos székhintáztatás közben belemerült az olvasásába.
„Ma eljön”- jutott eszébe már huszadszor is Anitának az örömhír. Kéthetes Internet ismeretség után végre személyesen is eljön bemutatkozni. Annyi mindent tudnak már egymásról, de még csak fényképet sem látott eddig róla. A barátnője rögtön ajánlkozott, hogy átugrik segíteni süteményt készíteni erre a fantasztikus napra. Most itt nyüzsögtek együtt a konyhában.
– Nem mondta, hogy mikor, és mivel érkezik? – kérdezte Anikó.
– Nem. Csak a címet kérte, azt írta idetalál – válaszolta Anita.
– Honnan is jön?
– Tatáról.
– Ó! A tavak városa! Hát, nincs közel. Vajon mikor indulhatott el?
– Ahogy ismerem, nem aludt egész éjszaka, bármikor elindulhatott, ezért bármikor meg is érkezhet.
– Milyen lesz? Úgy értem, hogyan nézhet ki? Tényleg nem mutatott fotót magáról?
– Nem, de nem is fontos az nekem. Tőlem akármilyen lehet, mert ha belül olyan, amilyennek megismertem, akkor jó barátok maradunk.
Megálltak picit a munkájukban, és összemosolyogtak.
– Legalább egy kicsit legyen emberi formája! Nehogy vénlány maradj – kuncogott Anikó.
– Jaj! Már megint a témánál vagyunk! – csattant fel Anita. – Majd eljön annak is az ideje.
– Hogyne, de már harminc éves vagy, erre gondolj. Ő mennyi is?
– Harmincnyolc. Legalábbis, a saját bevallása szerint.
– Ideális! Akkor már nem komolytalan, és így hozzád való. Te! Banyácska – lökte oldalba barátnőjét Anikó.
– Inkább csináld tovább a dolgod! – vágott vissza Anita.
– Figyelj csak! Miért készítünk két tepsi süteményt? – kérdezte Anikó – Nem lesz kicsit sok?
– Nem lesz sok, állítólag egyedül is meg tud enni ennyit.
Anita megint megállt a munkával, és elgondolkodott. Visszaidézte, hogyan is jöttek össze? Akkoriban hagyta el nagy szerelme, és éppen a Neten próbálta valahogyan felderíteni, elérni, némi magyarázatot kérve barátja hirtelen elhatározásáról, amikor belefutott egy ismeretlenbe. Szó szerint összeütköztek a világhálón. Egy félreütött cím, vagy valami ilyesmi lehetett az oka. Udvariaskodások és elnézéskérések közepette megindult közöttük a beszélgetés. A többi adódott magától. Nagyon jó barátok lettek, mert sok volt bennük a közös, de mégsem volt unalmas a csevegés. Néhány nap alatt úgy érezték, mintha már száz éve ismerősök lennének. A süteménykészítés is azért van, mert megtudta, Ádám nagyon édesszájú.
Ekkor furcsa, erre felé eddig nem hallott berregő hang szűrődött be a meleg miatt szélesre tárt ablakon. Kizökkentve Anitát a gondolataiból. A zaj egyre erősödött. Mindketten a kapu felé néztek, mivel a konyhából jól lehetett látni a bejáratot. A kis kocsibeállóba hatalmas motor kanyarodott be. Egy nagy fekete Suzuki Intruder. A motoros ruhája szintén fekete volt, valódi bőrből. Motorja komorságát megtörte az ezüstös részek csillogása. Ruháját pedig sárga fényvisszaverő minták díszítették. Arcát nem lehetett látni a sisaktól. Megállt középen, így a zaj is abbamaradt. Komótosan hátra csúsztatta csizmás bal lábát, és egy laza rúgással kipattintotta a támasztót. Rádöntötte a motort, miközben bal lábát letette, és azzal a lendülettel átvetette a jobb lábát, s máris a motor mellett állt. A két nő összenézett.
„Mit akar ez a motoros suhanc itt?”- gondolta Anikó, mert véleménye szerint, ilyen motorral csak valami fiatal őrült közlekedhet. „Csak nem ő az?” – dobbant meg közben Anita szíve.
Az érkező lassú mozdulatokkal fejtette le a kesztyűit, és rádobta a nyeregre. Kimért mozdulattal nyúlt sisakjához. Amint leemelte, láthatóvá vált kissé borostás arca. Nem volt csúnya, inkább olyan csibészes. Megrázta a fejét és ekkor derült ki, hogy haja copfba van fogva. Nem volt túl hosszú, és nem volt túl tömött sem. Itt-ott néhány ősz tincs látszott. Tekintetét körbe járatta, és ahogy kissé elfordult, megcsillant a fülében egy apró aranyszív.
„Ez ő” – lepődött meg Anita, felismerve az ékszert, amit ajándékba küldött a férfi születésnapjára. Ez nem volt túlzás tőle, mert előtte a férfi lepte meg őt postán keresztül egy aranylánccal, amin apró kis kulcsocska díszlett.
– Látom, nem mozdulsz – szólalt meg Anikó. – Akkor majd én kimegyek és bekísérem.
– Még csak az kéne! – ugrott Anita az ajtóhoz, és már szaladt is kifelé.
A férfi odafordult a zajra, de csak annyit látott, hogy valaki repül felé, és érezte, hogy ledöntik a lábáról. A motor mellé vágódtak, miközben a sisak messzire gurult. Anita hatalmas mosollyal feküdt a férfin, miközben szemébe nézve, kereste a szavakat. A férfi is mosolygott, de ő sem szólalt meg. Fürkészte a nő tekintetét. Mindketten valahogyan üdvözölni akarták a másikat, de nem jutott az eszükbe semmi. Azután egyszerre fordították félre a fejüket, hogy puszit dobjanak a másik arcára szavak helyett, de arc helyett a szájak találkoztak. Véletlenül. Egy pillanatra megállt minden körülöttük, s ekkor lassan, óvatosan szétnyíltak az ajkak. Ha akartak volna, sem tudtak volna jobban bemutatkozni egymásnak. Teljesen belefeledkeztek, és megrészegedtek a másik ízétől. Csók volt ez a legjavából. Torokköszörülésre rezzentek össze. Anikó állt az ajtóban.
– Nem lenne kényelmesebb odabenn? – kérdezte mosolyogva.
Kissé kipirultan álltak talpra, mert nem egészen ezt akarták, bár nem bánta meg egyikük sem.
– Szeretnék átöltözni valahol, mert ez a ruha kezd nagyon meleg lenni – szólalt meg Ádám, miközben bal kezével a nadrág szárát csapkodva igyekezett megszabadulni a portól.
– Nem is értem, ilyen melegben miért kell bőrruha? – kérdezte Anikó.
– Kétszáz kilométer per órás sebességnél, sima utcai ruhában fázni lehet ám a motoron – válaszolta mosolyogva a férfi. Közben megfordult, hogy lecsatolja motorja oldaláról a táskákat. Ekkor látta meg Anita, hogy a bőrdzseki hátán hatalmas dísz van. Egy nagy sárga rózsa, fényvisszaverő anyagból.
– Ez gyönyörű! – szaladt ki a száján a mondat.
– Köszönöm! – hajolt meg a férfi. – Magam készítettem.
Elindultak mindhárman a házba, közben Anita mutatta a férfinak, merre menjen átöltözni. Amíg Ádám öltözött addig a két nő kirohant a konyhába és gyorsan rendet rakott.
– Én eltűnök! Majd jövök … valamikor – köszönt el gyorsan Anikó, és teli szájjal mosolyogva kisietett a házból.
„Na, most mi lesz?” – gondolta Anita. „Hogyan tovább? Nem így terveztem. Mit gondolhat most rólam?” – rohanták meg az érzések, és gyorsan leült az egyik székre. Ekkor megjelent a férfi az ajtóban. Kissé bő póló és zsebek nélküli széles szárú nadrág volt rajta. A pólót bőven díszítették mindenféle színes indiánmotívumok, és ami előnyössé tette ezt a viseletet ebben a melegben, hogy erősen kivágott nyakrésze volt. Lábát fűző nélküli vászoncipőbe bújtatta.
– Így már sokkal jobb! – mosolygott a lányra, és kényelmesen helyet foglalt vele szemben.
Anita zavarában nem is kínálta sem hellyel, sem semmivel, inkább hálásan gondolt a férfi megnyugtató hangjára. Az járt idáig a fejében, hogy talán az iménti jelenet után a férfi felbátorodik és lerohanja, vagy valami ilyesmi. De ennek semmi jele sem mutatkozott. Nyugodtan ült vele szemben és csak mosolygott.
Néhány tétova szóváltás után előkerült egy édes fehérbor, egy üveg Tokaji Furmint. Ez megtette a hatását. Megindult tőle a komolyabb beszélgetés.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél. Meddig maradhatsz?
– Ameddig meg nem unsz, vagy ki nem dobsz.
– Csak nem lettél munkanélküli? – szaladt fel Anita szemöldöke.
– Nem, dehogy! – mosolyodott el Ádám.
– Azt írtad a Neten, hogy szociális munkás vagy.
– Így van. Most itt, ezen a környéken félig dolgozni fogok, félig szabadságon vagyok.
– Na, ezt nem egészen értem.
– Feladatul kaptam, hogy a fővárosi központnak jelentéseket írjak az itteni kisebbség helyzetéről, életéről, munkalehetőségeiről. Majd meg kell őket látogatnom.
– Szívesen elmondom, merre találod őket, de arra ne számíts, hogy bárki is elkísér …
– Jó, jó, hagyjuk most a munkát, nekem elég lesz az is, ha tudom, merre induljak.
– Nem félsz? Errefelé, nagyon elvonultan, nagyon külön élnek, a saját törvényeik szerint.
– Vadabb helyeken is megfordultam már. Arra viszont megkérlek, mutass majd egy helyet, ahonnan valami egyszerű autót bérelhetek, mert a motorommal kényelmetlen lenne a közlekedés. Tudod, folyton az átöltözés.
– Rendben, délután átmehetünk az egyik barátommal Nyíregyházára. Ő ismer ott egy kereskedőt.
– Jó! Nagyon megfelel nekem.
– Most azonban ebédeljünk. Utána felhívom telefonon a barátomat.
– Hát akkor lássunk neki – csapta össze a kezét Ádám. Mosolyogva ült közelebb az asztalhoz, mert valóban éhes volt már.
Evés közben fél szemmel figyelte a nőt. Tetszett neki, amit látott. Mégis, a gondolata hamar a munkájára terelődött. Terveket készített arra, hogy milyen irányba kezdjen ismerkedni, tájékozódni. Kevés adat volt a birtokában a nyomozáshoz, de tudta, hogy a közeli telepről beszerezhet még néhány információt. Bejutni közéjük nem lesz egyszerű, de ha már benn van, többre juthat.
6 hozzászólás
Milyen nagyszerű írás!…
Teljesen lekötött, hosszúsága ellenére is,
csak egy kis tüskét hagyott bennem a vége, hogy tetszett a nő neki,
mégis a munkája volt fontosabb…:)…De én meg csak ilyen romantikus vagyok, legyen az én bajom…
Gratulálok!…Lyza
Köszönöm!
A történet körülbelül a felénél tart.
Meg tud enni két tepsi süteményt? Nem tudom jóban lennétek-e (vagy mindketten megtartanátok inkább magatoknak a sütit).:D
Úgy látom kicsit többet kezdesz beleírni a történetbe Ádám személyiségéről, illetve vannak dolgok amiről lehet következtetni.:)
Szerencsére csak kitalált figura. 🙂
Ha úgy érzed, kezd jobban kibontakozni Ádám személyisége, akkor megnyugtattál. Ezek szerint jó úton haladok.
Vannak későn érő típusok.
🙂
Kedves Artúr!
Igazán nem lehet unatkozni a történeten! Az előző rész után igazi meglepetés volt a sütemények, motorok, és csókok világa!
"Szegény" Ádám mikre kényszeríti őt a szolgálat! 😀 😀 😀
Judit
Szia Judit!
Köszönöm a véleményedet! Bizony, bizony, nehéz a szolgálat. Tele veszedelmes megpróbáltatásokkal. Örülök, hogy ennek ellenére nem tartod unalmasnak.
🙂