A bolond

– Gyere már be! Teljesen bőrig ázol! – szólt ki a férfi a szobából az esőben álldogáló nőnek. Amikor az nem mozdult, dühösen, kissé megbántódva becsukta az ajtót, de közben még a fogai között elejtett egy megjegyzést.
– Mindig tudtam, hogy bolond vagy! Egy eszetlen őrült.
Azt nem láthatta, amint a nő, szétáradt mosollyal az arcán belevetette magát az élvezetbe. Bolond. Biztosan az. Csak eddig nagyon jól titkolta. Eddig soha nem volt bátorsága azt tenni, amihez kedve volt. Soha nem volt bátorsága ellentmondani sem Neki, sem másnak. Tette mindig amit elvártak tőle, pedig hogy vonzotta mindig az eső! A legördülő cseppek az arcán, a ruhájába ivódó esőillat, a nagyobb cseppek bizsergető ostorozása. Őrült. Biztosan az. Ha Ő mondja! De miért is ne lehetne egyszer őrült, csak egy pillanatig, csak futó másodpercekre, ha ma ahhoz van kedve? Mi baja történhet? Oldódik a feszültség, ami bilincsbe fogja a fejét egész nap? Na és? Akkor mi lesz? Vagy szétterül az a jóleső bizsergés a gerincén, végigfut a lábujjáig? Mikor is volt, hogy utoljára ilyen jól érezte magát? Már megmondani sem tudja.
Állt a pocsolya szélén, amit a lezúduló eső percek alatt varázsolt a lábai elé. Jó lenne belelépni… csak egy kicsit… nem is! – jó lenne belefeküdni! Az lenne ám az őrültség! Széttárta a karját, megfordult a tengelye körül, azt még látta a szeme sarkából, hogy odabenn a férfi a fejét csóválja, aztán, mint aki véletlenül egyensúlyát veszti, zupp, beleszédült a pocsolya közepébe. És csak ült és csak mosolygott és csak élt. Végre, valahára élt.